/Sigmund Freud/

Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás- a gyász szakaszai. Bármilyen veszteség éri az ember végigmegy az alábbi szakaszokon, a viszont a veszteség jelentőségétől függ ezeknek a szakaszoknak a mélysége és az időtartama.

Egy külön tudomány foglalkozik ezzel a folyamattal a pszichológián belül, aminek a neve thanatológia, ami magyarul elég vicces szerintem: a tanakodás tudománya. A gyász nem állapot, hanem folyamat, és a szakaszokat elkülöníteni egymástól nem lehet. Azt rebesgetik, hogy a folyamatban felléphet egy úgynevezett kontrollált szakasz, amikor a feladataidra koncentrálsz, és azt hiszed ettől jobb, de nem segít, inkább a gyász egyfajta felfüggesztése, ami elnyújtja a folyamatot. Ha a gyász folyamata nem megy végbe, jelentkezik a pszichológiai depresszió, ami a gyász folyamatának kudarca.

Az én esetemben ez a folyamat már elkezdődött akkor, amikor Josht halottnak hittem, ezért látszólag egyből a legvégére léptem, és tényleg úgy gondoltam, hogy elfogadtam a dolgot, a lelkemben béke van, és lezártam az életemnek egy szakaszát. De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tudom elkerülni a gyász folyamatát, akárhogy hittem is. Hosszú időre a kontrollált szakaszban ragadtam, amíg nem rendeződtek a megélhetésem körüli dolgok, addig a gyászom előszelét sem éreztem.

Tagadás: Tulajdonképpen a tagadás már akkor elkezdődött, amikor azt éreztem, hogy nincs semmi baj, de aztán hónapokkal később mégis jelentkezett. Akkor éreztem meg, hogy valami nincs rendben, amikor Ívi rábeszélt arra, hogy randizzak az egyik szaktársa bátyjával. A srác moziba akart vinni, de amikor megkérdeztem milyen filmre, akkor azt mondta meglepetés. Nem volt kedvem elmenni, csak Ívivel akartam kedves lenni. Úgy voltam vele, hogy egy randit már kibírok, hiszen olyan sok szörnyű randim volt már, egyel több vagy kevesebb már nem számít. A srác nem volt túl szép finoman szólva. Talán a meleg tekintete volt az egyetlen, amibe kapaszkodni lehetett, hogy ne fogja el az embert az undor mellette. A bőre zsíros, pattanásos, a fogai sárgák, és csálék, az öltözete erőltetett és sosem volt divatos, egy kicsit sem volt fiatalos, az arca komor volt, mint egy öregembernek, az illata pedig, mint egy fiúöltöző, amit old spice-al próbáltak tűrhetővé tenni. Arra koncentráltam, hogy mindjárt megszokom a szagot, legalábbis reménykedtem benne. A külsőségek még mondhatni, hogy elmentek volna, de a szemkontaktus és a mosolygás luxuscikkek voltak a film előtti másfél órában, amit sokkal nehezebben viseltem, mint a külsőségeket. Nálam a mozihoz hozzátartozik az üdítő és a popcorn, mert szeretem átélni a mozifílinget, és ahhoz hozzátartozik, ő pedig erre kiselőadást tartott nekem arról, hogy mennyi zsír és cukor van benne, és ha nem akarok elhízni, akkor ne egyek ilyet, mert egy dagadt nőt senki sem szeret. Mondanom sem kell hogy már csak azért is a nagyobb menüt kértem. Amikor beültünk a moziba csak arra tudtam gondolni, hogyan rázzam le a film után minél gyorsabban, de ő a reklámok alatt folyamatosan hülyeségekről beszélt, és mivel kiabálnia kellett kínos volt, amikor elcsendesedett a hang, hogy ő meg dörmög, és el is kellett fordulnom tőle, mert a kiabálás miatt folyamatosan rám fröcsögött a nyála. Amikor elkezdődött az intro és sötétebb lett, meg a vászon szélességét is átállították, megjegyeztem, hogy én csendben szeretek filmet nézni, mire hála égnek végre elhallgatott. A film egy fekete fehér jelenettel kezdődött, amiben abból lehetett következtetni, hogy valaki játszik a jelenetben, hogy lihegés hallatszott, de a környező tárgyakra fókuszált a kamera. Arra lehetett következtetni a jelenetekből, hogy ez egy nappali, kandallóval, porcelán kutyával, díszpárnás kanapéval. Akár sportolt, akár szexelt az az ember, akinek a hangját halljuk a srácot nem nagyon kötötte le a jelenet, mert miután belemarkolt a popcornomban és csámcsogva rágni kezdte a sós-zsíros kezével megsimogatta a karomat. Miután kedvesen hárítottam a támadást, és újra úrrá lettem a popcornomon is, a mozivászonra pillantva már egyáltalán nem a magabiztosság az a jelző, amivel magamat jellemeztem volna. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont Josh filmjének premierjére visz. Azt sem tudtam, hogy van új filmje, amit itthon is játszanak. A felismerés, hogy velem szemben van a vásznon egy óriási fejként olyan sokkhullámot indított el az agyamban, ami minden érzékszervemet lebénította. A fejemben ennél a pontnál már egy másik film ment, az emlékeim Josshal best of, amiben felváltva voltak érzelmes, megrázó és romantikus jelentek is. Már a film felénél tartottunk, amikor a belső film a véget. Josh épp valami csajjal smárolt egy hajón. A srác keze az én kezemen volt, mintha mi lennénk a királyi pár. Miért kell ezzel újra foglalkoznom, miért nem lehet nekem nyugtom? Annyira jól voltam, annyira elégedett voltam az életemmel, nem akarok rá gondolni, nem akarom elképzelni most mi lehet vele. Annyit voltam képes következtetésként levonni, hogy ez egy romantikus vígjáték, amit még előttem forgatott, nem az a film, amiben táncol, amíg fel nem fedeztem, hogy a srác továbbra is dézsmálja a popcornomat, és már az üdítőmért nyúlt. Amikor végignéztem, ahogy a poharat a szájához emeli és beleszürcsöl zsibbadásszerűen elfutott a méreg. Felpattantam, amivel majdnem kitéptem a karját, az ölébe tettem a popcornomat, és annyit mondtam, hogy „jó szórakozást!” és kisoroltam a moziból.

Harag: Már amikor a randiról kérdezgettek, akkor olyan jelzőket használtam, hogy undorító, kretén, bunkó, tapintatlan, seggfej, aztán a jelzősorolást azzal zártam, hogy: „tehát az áltagos pasi, akiben nincs semmi értékelhető”. A haragom tovább nőtt, amikor újra átgondoltam az elvásásunkat. Hogy voltam képes ilyen higgadt maradni? Aztán visszatekertem oda, ahol a nyaralóba menet az üzente, hogy nem jön velünk. Ezt sosem fogom tudni igazán megbocsátani neki! Akkor csalódtam benne a legnagyobbat. Nem volt az a drogozás, hányás, nőzés ami annál jobban kiábrándított volna belőle, de én mégis megbocsátottam neki. Még visszább tekertem a memóriám tekercsét, és a túladagolásra gondoltam. A sokk, ami akkor ért, amikor megláttam a cikket az újságokban. A dühöt és elkeseredettséget, amit akkor az jelentett nekem, hogy elhagyott, és hogy nem tehetik ezt velem az égiek. Annyiszor haragudtam rá, és annyiszor kellett volna lezárnom ezt a kapcsolatot vele. Miért nem tettem akkor. Vagyis megtettem, hiszen ott volt Byron, az új kezdet, a továbblépés. De nekem csak ő kellett a végére valamiért. Byron is hiányzott de rá már régóra gondoltam, és még az is megfordult a fejemben, hogy amikor Ívi beszélget vele a neten, akkor én is beköszönök neki, de mindig ellenálltam a kísértésnek. Nagyon egyszerű lenne ő belé kapaszkodni, használni őt, és szívni az energiáit, mert be kell valljam, azt csináltam. Elszívtam tőle az energiát, a jóságot, és bár neki még így is bőven elég maradt, ha tovább folytattuk volna egy idő után megérezte volna a hiányát. Byron túl kedves, szép és ártatlanlelkű volt ahhoz, hogy elrontsam. Nem vagyok rá képes, meghagyom másnak ezt a feladatot. De Josh… annyira hiányzott, de úgy gyűlöltem őt, azért amit velem tett, meg magamat, hogy ezeket hagytam, meg a világot, hogy ilyen igazságtalan, meg az égieket, hogy ilyen kegyetlenek. Fel kellett volna pofoznom a reptéren. Dühöngenem, vagy legalábbis kifejeznem azt, hogy milyen erkölcstelen és aljas dolog, amit tesz.

Alkudozás:

– Mi lenne, ha írnék neki?

– Kinek?

– Neki…!

– Joshnak?

– Mhhhm.

– És mit írnál neki?

– Nem tudom… Megkérdezném, hogy van.

– És utána? Jobb lenne?

– Megtudnám!

– És ha nem válaszol? Felesége van, tudod nagyon jól. Hetekig dugdostunk előled minden újságot, és csináltunk veled minden mást tévézés helyett, nehogy meglásd az esküvőjükről szóló beszámolókat.

– … Mi lenne ha azt mondanám neki, hogy legyünk szeretők? Én nála jobbat úgy sem találok, ő meg biztos örülne néha egy kirándulásnak „dugovics titusz” országba. Szerintem benne lenne. Ennyire ismerem. És erre biztosan válaszolna is.

– Mi az, hogy nem érdemelsz jobbat? Ne legyél már ostoba! Ne legyél Tibi!

– Mert mi a baj Tibivel? A szerelme mellett van, és ha ritkán is, de megkapja.

– Igen, Nolan írt róla. Josh vett nekik egy luxuslakást, hogy Jessica akkor mehessen fel hozzá, amikor csak akar.

– Engedi, hogy megcsalja, na látod! De Nolan honnan tud erről? És te mióta beszész Nolannal?

– Jó fej gyerek… Ráadásul Josshal egy ilyen akcióhősös, igazságosztós filmen dolgoznak. Josh ötlete volna a film, és talált rá szponzorokat, és ő kereste fel Nolant, hogy játssza el a másik főszerepet, a társát. Ezért gyakran összefutnak, beszélnek.

– Tényleg igaz az, hogy bárkit el lehet érni két ismerősön keresztül. Te, Nolan, és már ott is van Josh.

– Ez a két lépés nélküled nem lenne. Te mutattál be mindkettőnket neki.

– Tényleg… Olyan régnek tűnik, olyan meseszerűnek, távolinak. Szerintem meg se történt.

– Lehetséges! Csak azt nem tudom, hogy akkor én hogy kerülök ide?

– Hát ez az!… Meséltél az életedről, én meg beleéltem magam biztos.

– Biztos…

– Megkérem, hogy váljon el, és vegyen el engem. Odaköltözöm hozzá. Ha szeret…

– Ha szeretne itt lenne veled! Ha nem is örökké, de felszállt volna a repülőre, és nem az a nőt választotta volna helyetted.

– Miért van az, hogy ezt a döntést én teljesen őszintén megértettem és elfogadtam eddig, most meg nem értem az okát? Sőt még talán én is mondtam, hogy maradjon. És most fel vagyok háborodva, és meg tudnám ezért ölni. Mi változott? Miért nem érzem azt a nyugalmat, mint mikor hazajöttünk?

– Te nyugalmat éreztél? De jó neked! – kuncogott.

– Amikor a nyaralóban voltunk… folyton arra gondolok, hogy ott hogyan volt képes kikapcsolni bennem a harag, és miért feküdtem le vele.

– Lefeküdtél vele?

– Persze… Nem is egyszer. Nem is akárhogy! Jó volt…

– Hát akkor? Azért feküdtél le vele, hogy még egy kicsit jó legyen!

– Gyűlölöm!

– Helyes!

– Nem akarom gyűlölni!

– De gyűlöld csak! Amíg gyűlölöd nem csinálsz hülyeséget.

– Szeretem…

– Jaj istenem…

– Szerintem van még nála esélyem!

– Ne menjen el most az eszed! Már eltelt több mint fél év!

– Hiányzik…

– Na jó! Ennyi! Eddig csak utalgattam rá, meg kedvesen noszogattalak, hogy pasizz, de mostantól kő kemény leszek! Jól figyelj, mert mostantól nem lesz nyugtod, amíg nem találok neked pasit.

– Jaj ne! Csak azt ne!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés