„…Olyan egyedül vagyok, és jólesne a tudat, hogy valaki gondolataiban velem foglalkozik.”

/Jean Webster/ 

A következő szakaszokat úgy éreztem, hogy már milliószor értem át. Szenvedni más pasik mellett, ebben már akkora rutinom volt, hogy őrület, nem is vágytam rá.

Pontosan tudtam, hogy ezek a pasik nem fognak kelleni, pedig még nem is láttam őket. Nekem nem kell kaland, nekem tartós, stabil kapcsolat kell, amire ezek a nyomorultak, akiket Ívi pasinak tekintett még csúcsra járatva sem tudnának megadni. De Ívi volt most az első a számomra, és ő úgy érezte magát hasznosnak, ha keres nekem valakit. Az első vizsgaidőszaka volt, a népszerűsége alábbhagyott, már megszokták hogy ott van, ráadásul ő is egyedül érezte magát valódi barátok híján. Szüksége volt arra, hogy velem törődhessen, nekem meg kötelességem volt törődni vele a sok segítségért cserébe, amit ő önzetlenül adott nekem. Addig nem volt gond, amíg Ívi nem illeszkedett be a suliba, és én töltöttem ki a mindennapjait, addig mintha a legjobb barátok lettünk volna mindig is, de ez nem tartott sokáig, mert hamar népszerűvé vált. Amikor megtudták róla azt az apróságot, hogy Amerikából jött, ahogy megjósoltam, mindenki érdeklődni kezdett iránta. Ez olyan erős vonzerőt adott neki, hogy a népszerűségi skálán azonnal vagy 50 szintet lépett. A lábai előtt hevertek a lányok, a fiúk, a diákok, és a tanárok egyaránt. Eddig a környező országokból érkezett határon túli magyarok voltak a sztárok, hogy ide átjárnak tanulni, vállalva ezzel magyarságukat és az ezzel járó megpróbáltatásokat, elsősorban politikai értemben. De most itt van egy lány, aki nem csak, hogy határon túli, magyar, de a megpróbáltatások mellett feladta a tökéletes áloméletet, amire minden magyar vágyik, és idejött a porba, a putriba, a senkik közé… olyan feelingje volt a dolognak, mint amikor Mátyás királyos mesét hallgat az ember: az uralkodó leereszkedik a népéhez. Nyílván túlzok…!

Most valahogy miután lefutotta a kötelező köröket, megismerték, és egyre kevésbé számított központi alaknak, újra szüksége van rám. Én ennek örülök is, meg nem is. Egy kamaszlány problémái olyan értelmetlennek tűnnek ebből a szemszögből, mégis sok esetben hasonlóak az én problémáimnál. Neki viszont még nem kell komolyan vennie magát, még lehet hóbortos és szertelen. Ennyi idősen én is az voltam, és bár élénken él az emlékeimben az a fajta Ajándék is, mintha tegnap történtek volna azok a dolgok, ami mát lassan 6 – 10 évvel ezelőtt estek meg velem, és mégis valahogy olyan, mintha nem én lennék, most már azokat nem tenném meg, vagy nem élvezném. Ívi szerint „depis” vagyok, ezért kell nekem pasi. Most miért mondja? Amikor az ember bezárkózik a szobájába, és zokog minden olyan dalon, amikben akár csak egy mondat is a szerelemére utalhat, akkor már egyből depressziós? Csak bele kellett törődnöm, hogy nem csinálhatom vissza a dolgokat, nincs értelme. Ő már nem hozzám tartozik. Szerelmünk rövid és hányattatott volt, mégis minden eddiginél jobban gyászoltam most ebben a pillanatban magamat. És megállapítottam megint, hogy a szakítás szar… nagyon szar…

Viszont el kellett ismernem, hogy nem tudtam ebből a szakaszból felrázni magam, és nem is érdekelt, hogy sikerült-e. Nem tudtam odafigyelni az új munkahelyemen sem, pedig fontos lett volna. Ha hazaértem nem volt kedvem semmihez, és csak a tévét bámultam, mint egy zombi. Elkezdtem enni úgy is, hogy nem vagyok éhes, pusztán azért, hogy betömjem magamban a bennem tátongó űrt.

Miért kell ezen most átesnem? Miért kell ezt megélnem? Miért nem lehetett ott és akkor vége, hogy leszállt a repülő? Igazságtalanság ez a sorstól! Mit csinálhat most? Szereti Jessicát? Jó vele az ágyban neki? Megy a karrierje? Már megint rá gondolok, a francba! Túl kéne lépnem ezen az egészen, és elfogadni Ívi segítségét. Igen… Eljutottam egy olyan pontra, ahonnan nincs mélyebb, és nincs kiút egyedül, segítség kell. Elérkezett a negyedik gyászszakasz, a depresszió.

Az életemben új fejezetet kellett nyitnom az emberekkel való kapcsolatomban. Olíviával még mindig ritkán találkozom, egyrészt mert majd 100 km-re lakom tőle, másrészt pedig már nagyon benne van a babázásban. A kicsi születése előtt azért gyakran meglátogattam, de kicsit fárasztó volt a lelkesedése. Minden magazint és könyvet ki akart olvasni, a babaszobára ő maga akarta felfesteni a Grimm összest, kötni, varrni tanult, sőt már mindent megvett a leendő gyerekszobába, még a ruhákat is hónapokkal előbb. Mi tagadás, kicsit irigylem, szeretnék már én is ennyire megszállott lenni baba ügyben, de jelenleg mindketten úgy érezzük, hogy nem ez a barátságunk legfelhőtlenebb időszaka. Engem nem köt le a mama agy, őt pedig nem köti le a minden más, amivel én foglalkozom. Ez nem azt jelenti, hogy nem ő a legjobb barátnőm, mindössze egy új fejezet nyílik az életében, amihez engem is hozzá kell igazítania és nekem igazodnom.

Szóval ott tartottam, hogy új fejezetet kellett nyitnom a kapcsolataimban, és ebbe a másik nem is beletartozik, ha akarom, ha nem. Ez az új fejezet első ránézésre kísértetiesen hasonlított a régiekre, mint egy könyvsorozat erőltetett és unalmas második része, amit kár volt megírni. Hát ilyen ez… Mindenesetre nem tettetnem kell a lehetőség adást, mint a moziban, hanem komolyan kell gondolnom, hogy adok egy lehetőséget, hogy ebben az életben még valaki boldoggá tegyen. 

 

Új lehetőségek: 

Első:

Azzal kezdődött, hogy Ívi egyik buliján az egyik csoporttársa rám mászott. Kicsit becsíptem, de tudom ez nem mentség. Egy überkocka srác élete első buliján voltam élete első csókja. Tényleg nem gáz… ááá… kicsit sem… égtem, mint a Reichstag. Aztán a sokkot makacs bezárkózással próbáltam meg kiheverni, de Ívi csak nem maradt nyugton. Úgy gondolta, hogy mivel ő úgyis „kapcsolatban” van egy másodévessel, ezért nekem is szerez valakit.

Második: Így került a képbe egy „végzős” HÖK-ös, aki már a 30- hoz közel csak azért, hogy a mindig frissülő „éppen hogy a felnőtt életbe léptem, ezért élvezni akarok mindent” lányokat kedvére próbálgathassa. Nem hajlandó letenni azt az utolsó vizsgát, amivel elvégezhetné végre a 10 évre nyúlt egyetemi éveket. Három randim volt vele, az elsőn biliárdozni mentünk egy alja kocsmába, ami még annyira nem is volt gáz, mert a második randira egy park sétát tervezett az év egyik leghidegebb estélyén, amikor már jégkockává fagytam, akkor jött a „meglepetés”, felmehettem hozzá bundáskenyérre és tejre, bemutatta a lakótársait és persze felajánlotta, hogy maradhatok. Nem maradtam ugyan, de hagytam magam rábeszélni a harmadik randira, amikor is elvitt egy olyan szórakozóhelyre, ami étteremként is üzemel. Amikor odaértünk, először csak innivalót kértünk, azt mondta még nem éhes. Próbáltunk beszélgetni, de inkább csak ő beszélt hülyeségekről, aztán már amikor elmondtam vagy ezer imát, hogy történjen már valami, megjelentek a lakótársai. Aztán mint rajzáskor a méhek egyre több haverja került elő a semmiből. Persze eszébe sem jutott, hogy bemutasson engem valakinek. Mondanom sem kell, hogy levegőnek nézett mindenki, nem volt senkivel sem közös témánk, nem is erőlködtek próbálkozással. Valami nőcske voltam, akit az öregdiák ma estére szánt ágymelegítőnek. El akartam menni. De ő erősködött, hogy maradjak még, vacsizzunk. Addigra jó pár üveg sör lecsúszott a torkán és hiába mentünk át a szórakozóhely egy másik helységébe, a légkör nem lett jobb. Ráadásul a haverjai személyes kontaktus hiányában, elkezdték hívogatni… rémálom volt. Amikor kiérkezett a kaja, azt hittem jobb lesz, de még rosszabb lett, hiszen a kínos csendeket még mindig próbálta megtörni, de mivel eléggé szét volt csúszva és egyébként is hiányzott belőle az alap etikett, ezért teli szájjal beszél alapból is. Na most, aki nem látott még részeget teli szájjal beszélni, az ne is próbálja elképzelni, rohadt undorító. Először még próbálkoztam azzal, hogy az ételem azon részeit, ahova láttam becsapódni az ételmaradékokat kikerülöm, de amikor már magam is belekeveredtem, akkor valamiért nagyon gyorsan jóllaktam. A poharamat inkább „véletlenül” kilöttyintettem, hogy újat kérhessek és az asztallap fedezékébe bújtatva legalább ihassak valamit, ha már ilyen „jól laktam”. Ha azt hinné valaki, hogy itt vége van, nagyon téved. Az i-re még felkerült a pont, amikor közölte, hogy „bocsi, de a vacsira szánt pénzemet elköltöttem, én fizettem a harmadik kört…” Még ezek után! Ezek után is bepróbálkozott, hátha belém helyezkedhet! Én inkább otthagytam. Nem is tudom miért, olyan jó parti volt…

Kicsit kínosan éreztem magam, amikor Ívi újdonsült „barátai” úgy kezelnek, mint egy vénlányt, aki nem bír magának pasit szerezni. Mintha én lennék a legszerencsétlenebb, legrondább, leggyámoltalanabb nő a földön, aki már puszta létével is szánalmat kelt. Így Ívi erősítést kapott, és bevetette magát a „randikommandó”, amivel „segítenek” rajtam, szegény, szerencsétlen, öreglányon.  Rohadtul hánytam az egésztől és csak azért nem küldtem el őket a búsba, mert láttam, hogy Ívinek ez kellett, hogy igazán összetartozzon valakikkel.

Harmadik: Az első „segítség” János volt. Ostoba, mint egy birka. Műveletlen, sőt, nem tud még rendesen olvasni sem. Büszkén vallotta, hogy azt a szöveget, ami két sornál hosszabb elvből nem olvassa el. Szánalom a köbön. A filmek és a zene terén is a felszín fogta meg, neki a jó film látványos, és sok benne a robbantás, és nem kell benne gondolkodni, a zene is szóljon a baszásról ha szövege van, de a legjobb ha nincs, csak lehet, ahogy ő fogalmazott „baszatni rá”. Végtelenül egoista volt, már- már komikusan. Videókat készített magáról, amit milliószor visszanézett, és úgy nevetett minden alkalommal magán, mintha életében először valami nagyon zseniálisan vicces dolgot látna. Két mondat erejéig lehetett vele komolyan beszélni, és utána rátért a szexre. Aztán, ha nem azt a választ kapta, amit várt, akkor elveszítettük egy darabig. Végtelenül tragikomikus figura volt, akit 2 mp után tudtam volna kihajítani az ablakon. De Ívi csak áthívta mindig hozzánk, hogy „beszélgessünk”. A végén már ki is mondta kereken, hogy azt szeretné, hogy kipróbáljam vele, mert nekem most szerinte szexre van szükségem. Persze nem tévedett, de nem is volt igaza. Azt tudtam csak, hogy nem akarok begubózni, és életem végéig szűzies életet élni. Az nem én vagyok. Ennyire nem vagyok mazohista alkat. Persze erre nem Jánost szerettem volna gyógyírként használni, de nem volt kedvem keresgetni, ő meg kéznél volt. Mi tagadás nem volt éppenséggel nagyon csúnya, de semmi vonzót nem láttam benne. Miután szóban megbeszéltük, hogy mennyire szét fog engem dugni, csókolózni kezdtünk. Ő persze nem ismerte az „átmenet” szó fogalmát, ő már ekkor azt hitte, hogy dugunk, ezért azonnal a pólóm alá nyúlt, és egyből a mellbimbómra támadt, amit én nem viseltem túl jól sosem, de most rá kellett jönnöm, hogy a javulás látszólagos jelei e téren teljesen visszaugrottak a kezdő állapotba. Akkor kitettem a szűrét. A lányok hada viszont nem adta fel, telebeszélték a srác üres fejét azzal, hogy meg fog kapni, csak próbálkozzon. Amikor már vagy 7.napja jött a srác utánam, akkor adtam neki egy második esélyt, amit ő egy orális kényeztetéssel hálált meg. Valami nem stimmelt. Egyszerűen annyira méltatlannak éreztem a srácot, a helyzetet, és minden, hogy nem voltam képes igazán élvezni, nem tudtam elmenni közben. Nagyjából fél óra után már én mondtam neki, hogy ne erőltesse tovább, nem megy nekem ez a dolog. Ekkor szinte hisztizve követelte, hogy viszonozzam a szívességet. Persze a szívességet viszonozni illik, de én úgy éreztem, hogy ne kaptam semmit, meg undorodtam a gondolattól is, szóval nem akartam neki semmit sem csinálni. Ő már a bokájáig tolt nadrágjával üldözött, „már csak azért is megteszed” módban, de én megint kiraktam a lakásból.

Negyedik:

Amikor végre feladták a lányok Jánost, jött a „második” segítség, aki Vilmos volt. Vili egész egyszerűen szórakoztató volt. Nem volt szép, de jókat lehetett rajta nevetni. Amikor oda került a sor, hogy a szobámba jött megnézni a bútorokat, milyen szépek, és a hülye lányok ránk csukták az ajtót. Szánalmas próbálkozás volt, amit nagyjából hárommondatos tárgyaláson le tudtam volna állítani. De ránéztem a srácra, aki annyira izgult, és annyira beleélte magát, hogy itt most lesz valami, hogy az ember már szinte megsajnálta. Hagytam neki esélyt hát, és próbáltam nem elvenni a kedvét egy életre a nőktől, pedig nagyon bénán közeledett. A csókja nem volt olyan katasztrófa, mint Jánosé, de messze volt a jótól, a ruhán keresztüli pettingben viszont szinte azonnal kiütközött a hiba, le is állítottam azonnal. Csak a hátsó bejáratra nagyon rá volt kattanva, és el is mondta, hogy neki a seggszex a normális szex, és nem is érti, hogy miért nem mindenki úgy csinálja, mert úgy nem kell védekezni sem. Persze nem szokott szexelni, de csak azért mert a lányok nem tudják mi az igazán jó. Ekkor én már köpni- nyelni nem tudtam. Amikor elmondta, hogy ő máshogyan nem szereti csinálni, mert neki az, idézem: „nem jó érzés”, akkor már az ájulás határán voltam. Azonnal kiadtam az útját, és megmondtam neki, hogy tartsa magát távol tőlem.

Még fel sem ocsúdtam a Vilmos csapásból már újra a facebookon nézegették Íviék a következő jelöltet. Akkor leültem velük, és megbeszéltem szépen, ha még egyszer megpróbálnak nekem pasi szerezni, akkor egy éjszaka arra kelnek majd, hogy Vilmos éppen hátulról „kényezteti” őket. Eléggé elszántam mondtam ahhoz, hogy eltántorítsam őket egy időre a pasi szerzéstől, és ez volt a célom. 

free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés