Jim Morrison   

Szóval Gergő. Amikor már sokadszor volt fenn nálunk, akkor jutottunk el odáig, hogy legyen valami köztünk. Lassan haladtunk, sőt várhattam volna még, de valahol untatott, hogy nincs semmi.

Én nem vagyok híve a puszta szexnek, régóta kibírtam már nélküle, de ha van egy tesztelni való pasi, akkor már tesztelni akarom. Talán ettől majd bátrabb lesz, nem szeretem azokat a pasikat, akiknél én tökösebb vagyok. És ebből legalább kiderülhet, hogy van-e mellette keresni valóm vagy nem, érdemes-e időt szánnom rá vagy sem. Szóval Josh után először átestem a tűzkeresztségen, és újra beindult a „szekér”. Furcsa volt újra érezni azt, amit ilyenkor szokott az ember, mármint fizikálisan. Olyan idegen, olyan merev, olyan hideg volt az egész. Az nem kérdés, hogy nem mentem el, sőt még a közelébe sem kerültem, de még ő sem volt képes. Amikor már nem bírtam, kínomban megkérdeztem, hogy mi a baj, pedig ha ő kérdezte volna meg tőlem, akkor én sem tudtam volna rá a választ. Először csak annyit mondott, hogy ez neki nem megy. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor vallotta be, hogy ő azt szereti, ha a nő a domináns és neki semmit nem kell csinálnia. Sóhajtottam hát egyet, és rövid belső vívódás után úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk úgy is. Semmi izgató nincs abban, ha a pasi egy darab faként fekszik alattad. Bár ő újra merev lett, és láthatóan élvezte a dolgot, én annál kevésbé voltam lelkes. Semmilyen kapcsolatot nem kívánt létesíteni velem közben, és ez egy kicsit sem foglalkoztatta. Amikor már nagy volt rá az esély, hogy elmegy, akkor arra gondoltam, hogy hülye vagyok én, hogy őt ki akarom elégíteni, magamra meg nem gondolok? Abbahagytam, és vártam hátha ad egy apró jelet arra, hogy nem csak két test összedörzsölése történik éppen, de ő csukott szemmel feküdt tovább. Amikor hozzábújtam, akkor az első reakciója az elhúzódás volt, a szeme is csukva maradt, akkor már tudtam, hogy ezt én nem akarom, és hibát követtem el. Szó nélkül elmentem zuhanyozni.

Amikor visszaértem beszélni akart róla, és alig tudtam vele megértetni, hogy nem akarom folytatni. Gergő nem adta fel, könyörögve, ígérgetve, szomorú szemekkel vett rá egy második körre. Ő volt a „domináns”, amit valahogy szintén nem éreztem megfelelően érzelmesnek, és izgatónak. Amit tudott, azt mindent bevetett szex közben, de semmi sem használt, bár tény, hogy nem is tudott túl sokat. Amikor kérdően rám nézett, és én a fejemet ráztam, akkor ő is belátta, hogy köztünk nem működik a kémiai kapcsolat, vagy valami más. Szomorúan sóhajtott, majd csalódottan visszavonulót akart fújni, de akkor hirtelen meggondoltam magam, és úgy éreztem, hogy ha már itt vagyunk, már szexelünk, akkor már teljesen mindegy mi történik meg, és mi nem. Jobb lett volna ha neki sem állunk, de késő bánat. Akkor már legalább ő menjen el. A lábaimat összeszorítottam, és addig mozogtam alatta, és nem is kellett sokat, amíg el nem ment. Hálásan csillogó szemmel nézett rám, meghatott volt, örült is, lelkes is volt, a dominancia vágyát is kielégítettem, attól öltözködött fülig érő szájjal.

Hiába akarta, hogy én is azt érezzem, amit ő, és csalódott voltam, nem volt meg az a plusz, amitől át tudtam volna adni magam neki. A szex továbbra is bonyolult folyamat számomra, aminek sok kritikus pontja van esetemben, és mindnél fulladhat kudarcba a dolog. Itt is csak egy apróság hiányzott? Vagy teljesen reménytelen erőlködés ez kettőnk között? Végül is nem számít, a lényeg, hogy  végül nem működött. Már vagy fél órával utána megkérdezte, hogy jó volt-e nekem is, mire azt válaszoltam, hogy „persze”. Most mit mondjak, hiszen rossz nem volt, nem fájt, nem bántott.

Az eset mindenesetre elég volt ahhoz, hogy belássam, hogy Gergő nem képes Josh nyomába érni, és nincs jövőnk. Érdekes, hogy sors, vagy a természet milyen érdekesen elintézi, ha egy kapcsolat nem életképes. Egyszerűen nem adja meg a feltételeket a kapcsolat létrejöttéhez. A párkapcsolat létrejötte ezek szerint, legyen az bármilyen erősségű vagy minőségű, már győzelem egy evolúciós folyamatban. A szex, a sikeres aktus, ha képes létrejönni két ember között, akkor a már elég az utódnemzésre, nem kell hozzá túl sok, mégis az egymáshoz nem illő embereknek még ez sem megy. Nyílván, ez esetben a gumi áldásos hatásait élvezte a fiú, szóval én Gergőből hiába sajtoltam ki az alapanyagot szánalomból, sosem maradtam volna vele együtt, ha nem muszáj, így, ha a lehetősége fennállt volna, hogy megtermékenyít, az este mindkettőnknek csúfos kudarcérzéssel zárul. Azt hiszem miatta voltam képes lezárni az utolsó szakaszt, és felkészülni a továbblépésre. Jöhetett a gyász következő állomása, az elfogadás szakasza. Be kell látnom, Josh nem lesz az enyém többé, nincs jövőnk, és nem kell valakit találnom, aki pótolja az általa keletkezett űrt, nem Joshpótlékot kell keresnem, hanem végleg meg kell róla feledkeznem.

Még aznap este elmentünk vacsorázni egy kis gyorsétterembe, ahol valahogy szóba jött a hűség, szerintem ő hozta szóba valahogy. Azon gondolkodtam, hogy tényleg meg kell neki mondanom, hogy attól még hogy egyszer volt egy katasztrofális szexuális élményünk, mi attól még nem járunk? Én úgy gondoltam, hogy ez inkább egyfajta tiszteletteljes búcsú, ő meg azt hiszi, hogy egy kapcsolat kezdete? Nem lehet valaki ennyire naiv. Elmondtam két falat között, hogy nekem is sokat jelent a hűség, kiemelve, hogy csak akkor, ha járok valakivel. Erre, feltételezem leesett neki a tantusz, és dühében, jött a hideg zuhany… halál nyugodtan elkezdett nekem olyanokat mondani, hogy valójában minden nő egy ribanc, és ha faszt lát nem tud neki ellenállni. Ha előttem kaja helyett egy 30 centis broki lenne, rábuknék én is, mert nekünk mindegy csak fasz legyen, minél nagyobb. Ráadásul nekünk csak a méret a lényeg, az nem hogy milyen az ember mögötte. Sőt azon sem csodálkozna, ha miután eljátszottam vele, fel is guggolnék az asztalra, kihangsúlyozva, hogy ő ezt nem ítéli el, mert minden nő egy ócska ribanc, ja és nincs kivétel. Megpróbáljuk erkölcsösnek beállítani magunkat, de ő átlát rajtunk és ennek megfelelően kezel minket. Minden barátnőjének elmondta, hogyha egy másik pasira ránéznek kiveri belőlük a szuszt is. Majd mosolyogva hozzátette, hogy: és nem hittek neki. Amikor kiderült, hogy mégiscsak van valami pasi az életükbe, kicsit „meggyepálta” őket. És itt erős a gyanúm, hogy nem igazán adott lehetőséget megmagyarázni a nőknek, hogy kivel is találkoztak az utcán, sőt azt sem tartom kizártnak, hogy egyes esetekben csak Gergő fejében léteztek. Élvezettel beszélt a hasba rúgásról, a pofozásról, a fojtogatásról, és a hajtépésről, de a monológjának ennél a pontjánál én már csak azon gondolkodtam, hogyan tudnék minél messzebb kerülni ettől az elmebeteg állattól, és hogy hogyan lett abból a kis szerencsétlen, tesze- tosza, szótlan csávóból egy nőverő állat egyik pillanatról a másikra. De ő még fojtatta. Még „ezután szét kell kúrni ezeket a kurvákat”, és erre a legjobb módszer, amivel a büntetést rituálisan be szokta fejezni, az úgy nevezett öklözés, „ami után egy darabig nem kívánják a faszt a ribancok”. Hulla sápadt voltam már ekkor. Elképesztő, hogy ennél eddig bármelyik pasijelölt jobb volt! Nem értettem hogyan kerültem ilyen helyzetbe, és hogy mivel érdemeltem ki ezt a monológot tőle? Hogy nem vettem eddig észre, hogy ilyen?

Az egyetlen kérdés, amit egyszerűen muszáj volt megkérdeznem kiszáradt szájjal és szapora pulzussal, hogy eddig hány barátnője végezte így? Azt felelte, hogy mind, akik szám szerint 14-en voltak. De reméli, hogy velem más lesz a helyzet. Nagyjából úgy éreztem magam ebben a pillanatban, mint aki egy T-Rexel áll szemben. Ilyenkor egyrészt nem érti az ember, hogy mi a franc folyik itt, és hogy kerül ide egy T-Rex, másrészt azonnal felméri, hogy a táplálékláncot jelző nyíl kedvezőtlen oldalán áll, és nemsokára vacsora lesz. Menekülnöm kellett. Közöltem, hogy nem akarok vele járni. Erre persze lekurvázott, hogy akkor minek tettem szét neki a lábam, de ilyen reakcióra számítottam, de aztán egyre ingerültebben folytatta. Szerinte az ilyeneket, mint én, addig kéne kúrni, amíg mozgunk, utána megfojtani. Engem már nem érdekelt, hogy mit mondd, csak arra gondoltam, hogy menekülnöm kell tőle, és sietősen elindultam az ajtó felé. Végül elkapta a karom az étteremből kifele menet a mosdók előtt, és berántott a férfimosdóba, majd egy fülkébe és bezárta az ajtót. Azt hittem, hogy itt végem lesz, megerőszakolnak, majd megölnek. Letépte rólam a ruhákat, a melltartót és a bugyit szinte nevetve, aztán szétfeszítette a lábamat, és az ujjával odanyúlt. Én csukott szemmel, védekező testtarásban remegtem, ő meg elégedettem azt mondta: Ezek a nők… azt évezitek, ha tudjátok, hogy szét akarnak titeket kúrni. Simán seggbe kúrhatnálak szárazon, te meg ettől nevesedsz be…” Persze próbáltam neki elmondani, hogy alig pár órája szexeltem vele, és hogy ez még onnan van, de hát magyarázhat az ember az ilyeneknek, meg megszólalni sem nagyon tudtam, úgy féltem. Az ujjait undorodva beletörölte a pólóm maradványaiba, és hozzám vágta a ruhám kezében lévő részét, majd közölte, hogy tűnjek el, vagy meggondolja magát, és nem úszom meg ennyivel. A nadrágomat a táskámban lévő hullámcsattal sikerült magamon tartanom, a polómat összehúztam magamon, és úgy tipegtem el a következő sarokig. Tudtam, hogy mindenki engem néz, de nem foglalkoztam vele, csak az járt a fejemben, hogy minél előbb haza jussak, úgyhogy hívtam egy taxit, és a lehető legnyugodtabban próbáltam hazaérkezni.

16 napig tartott, mire eljutottam odáig, hogy ne kezdjek el minden porcikámban remegni, ha az elmúlt eseményekre gondolok. Persze az eszemmel felfogtam, hogy nem lehetett ezt előre látni, és hogy nem történt valójában semmi nagy tragédia, de az érzelmek, a „lassú kolonc” az nem volt hajlandó ehhez a rációhoz igazodni. Ívinek sem mondtam el, hogy mi történt velem, csak annyit mondtam, amikor megkérdezte, hogy mi van a Gergővel, hogy „az egy állat, nem akarok róla beszélni.”

Kilencedik:

Az élet persze nem állhat meg, Ívi egyébként sem sejti miért hagyott alább a pasizó kedvem, és nem akartam felvilágosítani. Akkor tájt, mikor János megunta Ívit, Ívi bulizni vitt engem. Két srác kattant ránk, és rajtunk csüngött egész este. Bár én akkor már a látszatát sem voltam képes fenntartani annak, hogy érdekelnek a pasik, Ívinek nagyon tetszett az egyik srác. Én haza akartam már menni, nem igazán éreztem jól magam, azonban Ívi fel akart menni hozzájuk, így hajnali háromkor egy legénylakás közepén találtam magam. Ívi éppen eltűnt az egyik ajtó mögött az általa választott sráccal, én meg ott maradtam a másik, kiéhezett, részeg pasival. Amikor a konyhában megkínált kajával, akkor nem ettem, csak néztem, ahogy ő eszik, és már a maradék részegségem is elszállni látszott addigra. Tudtam, hogy sok esélyem nincs ellenkezni, ha akar tőlem valamit, erre az esélyemet már végképp elbaltáztam amikor Ívi bódult csókot lehelt a srác ajkára a bejáratnál. Amikor a srác behívott a szobájába, én nem mentem. A másik szobából már Ívi sikongatása hallatszott, mire felnevetett és azt mondta, hogy „gyere, neked is jó lesz… Ha nem akkor megverhetsz”. Ő azt hitte, hogy ezzel oldja a feszültséget bennem, de ettől csak még feszültebben és kiszolgáltatottabban éreztem magam. Nem hagyott magamra, hanem türelmes sóhajjal megállt mellettem, és testtartásával jelezte, hogy ha kell itt vár vám, amíg ki nem virrad. Fáradt voltam, gyenge és erőtlen, nem akartam küzdeni. Arra gondoltam, hogy akkor essünk túl ezen a kellemetlenségen minél előbb és minél gyorsabban. A kezét nyújtotta felém és kivillantotta a mosolyát. Őszintén szólva most kifejezetten szépnek és vonzónak láttam a fiút, de lehet, hogy csak jól áll neki a félhomály. Lefutottuk a köröket, hogy nem akarom, fáradt  vagyok, a nevedet sem tudom, stb… Ő mindenre türelmesen válaszolt, így megtudtam, hogy a neve Rauf, majd legyintett, hogy inkább csak bújjunk össze. Még ekkor is maradtam az előtérben, sőt most már Ívi sem érdekelt, haza akartam menni. Odalépett hozzám egészen közel, a homlokát az enyémhez nyomva belenézett a szemembe, amit én először megriadva fogadtam, majd mégis hagytam, és megkérdezte, hogy mitől félek. Erre én csak vállrándítással jeleztem, hogy nem fontos, leginkább nem akarom neki ecsetelni, és egyébként is uncsi ez a sok sablon duma. Végigsimított az arcomon, és azt felelte, hogy nem fog megenni. Akármennyire ellenkezett minden porcikám a hatása alól, a testem akaratlanul is ellentmondott az agyamnak, ami azt gondolta, hogy “szar duma”. Valami melegség futott át rajtam, elöntött a vágy, hogy valakit átöleljek, ami köszönhető volt az újra a fejembe szökő részegségnek és a fáradságnak egyaránt, és mindezt felszorozta a szeretethiány, ami már hónapok óta lángol bennem. Talán a nézése hasonlított Joshra, talán a gesztusa, nem tudom, de valamiért ez a pillanat rá emlékeztetett. Pedig a srác külsőre nem hasonlított senkire, se Josh, se Byron, se Veszprém, de a kevésbé fontosak egyikét sem idézte fel benne a külseje. Az illata is kellemes, az alkohol és az izzadság ellenére valamiért vonzónak tartottam a közelségét. Már nem volt kedvem kísérletezni, már nem akartam esélyt adni senkinek, inkább maradok életem végéig boldogtalan, és gyászolom Josh emlékét, meg magamat, de ne már, hogy bedőljek neki. Az érzékszerveim azonban csak gyűjtötték a haszontalan információkat: A tekintete mély, kellemes, gyengéd volt, akárcsak a hangja, mikor megszólalt „Megcsókolhatlak?”  Az érzékszerveim információi úgy játszottak az agyam által termelésre ösztönzött hormonokon, mint hegegűs a hangszerén. A fejemet ráztam. „Megígérem, nem egyéjszakás kaland leszel. Holnap együtt ébredünk, reggelit kapsz, és hazakísérlek. Aztán filmet nézünk, meg parkban sétálunk, meg minden. Van kedved hozzá?” Erre nem feleltem. „Iszonyatosan kívánlak… de valamiért sokkal jobban szenvednék, ha nem ölelhetnélek át, nem bújhatnék hozzád, mint hogyha nem tehetnélek magamévá. Szerintem te is erre vágysz, egy ölelésre, csak még magadnak sem vallod be.” Nem az számított, amit mondott a mondanivalójára nem is igazán figyeltem, hanem ahogy mondta. Josh és Byron óta ő az első, aki valódi belső vágyat ébresztett bennem. 

Már világosodott, amikor az ágyában, egymás mellett, takaróba burkolózva ruhában beszélgettünk és arra az elhatározásra jutottam, hogy szeretném megcsókolni. Nem volt olyan érdekes a beszédtémánk, de ahogy beszélt, ahogy csillogott a szemében a fáradtság, ahogy áhítattal figyelte, ha én beszélek, ahogy édesen mosolygott, ha valamiben egyetértünk, elérte azt a pontot az én megtört, fáradt szívemben és agyamban, hogy valóban eljátsszam a gondolattal. Ő ezt a pillanatot nagyon megérezve kihasználta a lehetőséget, és megcsókolt. Ha egy pillanattal később, vagy korábban teszi, akkor hidegen ellököm magamtól, ebben teljesen biztos vagyok, de most csak hagytam, ahogy a csókja melegsége átitat, hogy elvegye amit szeretne tőlem, de szerencséjére nem volt túl követelőző sem, így még volt mit adnom neki. Lassan, ráérősen, de határozott menetrend szerint tovább irányította a cselekményünket, és minden kritikus lépés után elöntött ugyan a kétségbeesés, amit ő mesterien csitított el egyetlen hang nélkül.

Végül mindenféle előjátékra sor került részéről, és amikor végre megtörtént a dolog, akkor már egy csepp kétségem sem volt afelől, hogy még egy utolsó esélyt adok ennek az egy pasinak. Hosszasan csinálta, és rendkívül türelmesen, már már az volt az érzésem, hogy soha nem lesz vége, de nem fáradtam el, nem éreztem kimerültséget, csak bódult, kellemesen bizsergető, fáradtan jóleső érzést nemcsak a testemben, hanem mindenütt.  Már, amikor éreztem, hogy annyira jó neki, hogy elmenjen, és vártam is, hogy na most vége lesz, még akkor is inkább lassított, és visszafogta magát. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, mert csak akkor néztem meg az időt, amikor végeztünk, és akkor már majdnem délelőtt 10 óra volt, úgyhogy órák. Sokszor közel kerültem a beteljesüléshez, de valamiért nem ment. Az utolsó pillanatban mindig eszembe jutott, hogy azt sem tudom ki az a srác. Rauf… milyen név ez? Ő meg sem kérdezte az enyém. Aztán egyszer csak feltett egy kérdést, ami bár suttogva hangzott el, az én fejemben ordibálásként visszhangzott, és kimozdított az addigi nyugodt, megadó állapotomból: „Sok van még, hogy elmenj?” Furcsa kérdés, és elég ritkán hangzik el. Talán szégyelltem, hogy nem megy, talán nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de gondolkodás nélkül rávágtam: „Ó már vagy 50 szer elmentem, hülye vagy?” Persze nem volt hülye, azonnal meg is kérdezte: „Biztos?” Még lett volna lehetőségem bevallani az igazat, de ebből a szituból már sehogy sem tudtam volna jól kijönni, így kis gondolkodás után bátortalanul kipréseltem magamból neki a hazug választ: „Biztos!” Nem kérdezgetett tovább, inkább folytatta, és ő „is” elment.

És amikor felébredtünk valóban reggelit kaptam, igaz akkor már délután 4 volt. Aztán hazakísért mindkettőnket, mert Ívi is ott volt addig, engem várt. Különös érzésem volt mellette, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz érzés-e. Mindenesetre Ívi repdesett a boldogságtól, amikor kiderült, hogy jól éreztem magam vele. 

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés