/Terry Brooks/

–          Mi a baj? – Kérdezte az arcomat látva, miután becsuktam az ajtót.

–          Ívi nem tudja, hogy itt vagy!

–          Tudom! Mivel akkor jött haza, amikor mi már neki álltunk… És?

–          Nincs és… – Rohadtul pánikoltam. Alig kaptam levegőt. Annyiszor elképzeltem már, hogy idejön, ahogy még azt is, hogy véletlenül összefutunk az utcán, természetesen miközben engem keres. De aztán mivel mindig csalódtam, elfogadtam, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Annyi lehetősége volt… Majdnem 8 hónapig vártam rá legbelül! Még tegnap is vártam rá! Mindig úgy képzeltem, hogy örülök majd, ha meglátom, de eljátszom, hogy ez nem így van, és dühös vagyok rá. Ő persze rám veti magát, én meg nagyvonalúan megbocsátok. De ma minden másképp van! Most tényleg nem örültem neki, hogy újra látom, a legkisebb porcikámban sem. Idejön és felforgatja az érzelmeimet megint, és mikor elmegy, akkor kezdhetem a gyógyulást elölről. Megint. Ez egy rémálom. És pont most… Amikor már sikerült Rauffal. Persze ő sem egy főnyeremény, de hát Josh sem volt az. Sőt…

–          Miért vagy ilyen sápadt? – nem csak sápadt voltam, kivert a víz, szédültem, rossz volt a közérzetem, menekülési késztetésem volt, az ablakon is kimásztam volna a hatodikról, mintsem találkozzak vele, félek attól, amit ki fog váltani belőlem, minden kicsúszott a kezemből, a szívem lassan kalapálta a mellkasomat, hihetetlen erővel, majdnem beletörtek a bordáim. Még az a szerencse, hogy időben leültem az ágy szélére. El akartam innen küldeni Raufot, egyedül lenni, bezárkózni, elbarikádozni magam. Egyre nehezebben kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha a torkom egyre inkább összeszorulna. Nem tudtam Raufnak válaszolni. – Hahó! Mi van veled?

Rauf odajött, és megpróbált átölelni, de én ellöktem magamtól. Nem is érdekelt most, hogy mit gondol, úgysem tudnám neki ezer év alatt sem elmagyarázni, mi folyik itt. A tenyeremet a szám elég tartottam isten tudja, már hogy miért. Úgy valahogy könnyebb volt lélegezni. Úgy kapkodtam a levegő után, mint egy fuldokló. Kacarászást hallottam közvetlenül az ajtó elől, amitől még jobban dübörgött a mellkasom.

–          Ajna! Gyere ki! Van egy meglepetésem! Szerintem őrülni fogsz! – hát nagyon tévedsz Ívi, nagyon mellé lőttél ennél. Azon gondolkodtam, hogy hogyan és mit is mondjak, hogy ne kelljen ki mennem, de a sok gondolkodást Rauf unta meg.

–          Ívi, most nem érünk rá! Más dolgunk van…

–          Hát te itt vagy? Remek… – Kesetűség csengett a hangjában. Kis szünet után hozzátette: – Akkor igyekezzetek!

Hallottuk, hogy elmennek, valószínűleg a nagyszobába, ahol a vendégeket szoktuk leültetni, nappali, dolgozó, tanuló és vendégszoba volt egyben.

–          Aludhatok nálad? – Rauf felhúzta a szemöldökét, és ráharapott a szája szélére mielőtt válaszolt.

–          Hát… nem igazán… nálunk nem lehet… ööö… – látszott rajta, hogy hazudni fog valamit, de nem tudja még, hogy mit. Rendes, hogy lehet rá számítani.

–          Nem baj, ha nem. Csak nem akarok találkozni velük, vagy legalábbis minél rövidebb ideig szeretnék velük lenni. Elmegyünk valahova meginni valamit? – lihegtem

–          Hát nem igazán van pénzem.

–          Meghívlak! – már csillagokat láttam. El kell innen tűnnöm.

–          Nagyjából egy óra múlva dolgom van. – Ezt eddig vajon miért nem mondta.

–          Hát akkor addig! Menjünk el addig valahova. – Rauf gondterhelt arcot vágott és a mutatóujjával a száját dörzsölte izgalmában. Valami sunyiság van itt, de most nem ez érdekel. Nekem most el kell mennem innen.

–          Jó, de tényleg fontos dolgom van egy óra múlva! És akkor sietnem kell majd! És nem akarok hisztit. – Nélküle is elmegyek én innen. Felkaptam a táskámat, beledobáltam a pénztárcát, telefont, iratokat, kulcsot, zsebkendőt, mert az mindig jól jön egy nőnél, felvettem egy pulcsit, és már vágtattam is ki, hogy felvegyem a cipőt, kabátot, és már menjek is innen minél messzebb. Ívi megjelent, amikor meghallotta a mocorgást.

–          Hova mész?

–          Dolgom van!

–          De… gyere már be egy kicsit a szobába. Hátha meggondolod magad!

–          Tudom, hogy ki van itt, és nem vagyok rá kíváncsi.

–          Ajcsi, hol a napszemcsim? – nyafogott Rauf.

–          Nem tudom. Majd megkeresem. Gyere! – már a kabátomért nyúltam.

–          De én nem megyek sehova anélkül!

–          Akkor lent megvárlak!

–          Ne csináld már, segíts! – nincs az az isten, hogy megvárjam. Hülye ez a gyerek, ha ezt gondolja. A táskámat is felkaptam magamra, aztán már is nyitottam az ajtót.

–          Mikor jössz? – Ívi valószínűleg nem értette, hogy miért viselkedek így.

–          Majd ha eltűnnek!

–          Itt alszanak pár napig. Azt hittem nem gond.

–          Hát akkor majd pár nap múlva jövök. – Az ajtóban megjelent Josh, de mielőtt találkozhatott volna a tekintetünk, elindultam lefelé gyalog, hogy minél gyorsabban eltűnjek.

Mire leértem, Rauf és Ívi már lent volt. Ívi papucsban, pulcsiban állt ott vacogva. Rauf kicsit arrébb ment, gondolom Ívi erre kérte. Nincs kedvem veszekedni vele, zárjuk rövidre a vitát.

–          Remélem boldog vagy! Ezt nagyon jól megszervezted!

–          Sajnálom, esküszöm, hogy csak Nolant vártam, nem gondoltam, hogy Josh is idejön.

–          Akkor küldd el őket!

–          Ne már! – mélyen a szemébe néztem.

–          Te ragaszkodtál a legjobban ahhoz, hogy randizzak, lépjek tovább. Most itt van Rauf! Hogy hozhatsz előtte ilyen helyzetbe? Ha tudtad, hogy jön, nyílván szólhattál volna, még ha csak Nolanról is volt szó.

–          Nagyjából mondta mikor jön. Azért rohantam haza, mert telefonált, hogy jönne.

–          Tudod a telefonszámomat, nem? Meg amikor hazaértél, akkor is bekopoghattál volna.

–          Nem tudtam, hogy „el vagy foglalva”. Meglepetést akartam.

–          Nem mondod? És ha nem látod, hogy én „el vagyok foglalva”, normális, ha vendégeket hívsz? Hát ezt nem tudtam! Én kérek elnézést… Végül is az nem gáz, hogy én nem vagyok felkészülve a vendégek fogadására úgy egyébként sem, meg az sem gáz, ha szex közben kopogsz be, amikor már ott vannak a vendégek.

–          Jó, bocsánat…

–          Ne is mentegetőzz! Amíg itt vannak, addig én nem megyek haza! Hívj, ha elmentek. Addig elalszok máshol.

–          Ne csináld már ezt!

–          Nem érdekel Ívi! Nem akarom ezt! Ez nem várhatod tőlem!

–          Josh azért van itt, hogy téged…

–          Halkabban baszki! – Rauf türelmetlenül topogott a ház utca felőli sarkánál. Ívi folytatta halkabban.

–          Csak beszélni szeretne veled.

–          Nem érdekel! Ívi… nem érdekel. Ott voltál a reptéren! Tudod jól, hogy azt mondta, hogy a csajt választja. Hogy vagy képes azt mondani nekem, hogy „csak”… Talán te vagy, aki leginkább tudhatod mennyit jelent nekem ő. De már a múltam része, és nem tudok vele mit kezdeni. Ha Veszprém lenne itt, nem kérnéd ezt tőlem.

–          De lehet… – emelte fel a kezét védekezően- Ha tudnám, hogy fontos az, amint mondani akar. Ha tudnám, hogy hallani akarod, amit mondani akar… Akkor ezt mondanám!

–          Mit akar mondani? Hogy megbánta, hogy elválik, hogy szeret, hogy kezdjük újra, hogy ideköltözik hozzám, hogy családunk lesz, és örökké szeretni fog? Ezt? Nem veszem már be! Ezen én már túlléptem. Nekem ő nem kell! És nem is akarom ezt hallgatni. Ha ezen kívül akar mondani valamit, akkor hallgatlak. – Ívi félrehúzta a száját, és lefelé nézett – Na, ugye… Akkor, most ha nem gond nem sokkolom tovább magam, elhúztam.

–          Elküldöm őket! Adj egy- két órát!

–          Hívj, ha nincsenek itt már!

 

Rauf pontosan egy óra múlva lelépett. Nem mondta, hogy hova megy, és nem volt hajlandó elárulni, hogy miért, és én nem vagyok az a faggatózó típus. Nem gondoltam, hogy valaha idáig süllyedek, hogy a pasim után kémkedjek, de amint kilépett a kocsma ajtaján azonnal megszólalt bennem a kisördög: „Menj utána!” Követem, mint egy kis pincsikutya a sötét utcán. Ha észrevesz, irtóra megszívom. Minden percben hadakozom magammal, hogy hagyjam őt, vagy sem. Aztán eleredt az eső is, nekem meg csak a vékony kabátomon lévő csuklyám védett meg tőle, a nadrágom már 2 perc után csupa víz volt. Aztán amikor bement az egyetem egyik kolijába, nem volt hova tovább. Akár miért is jött ide, nem tudom kideríteni. Talán haverja van itt. Már egy sarokkal arrébb voltam, amikor megláttam, hogy egy fiú és egy lány kézen fogva sétál ki a koliból, pont felém. Nem kellett sok hogy odaérjenek, de a csaj vihogását messziről is lehetett hallani.

–          Jaj Rauf, te olyan kis hülye vagy! – „biztos a húga”… Rauf visszahúzta és hosszasan megcsókolta. „akinek megmarta egy kígyó a száját, ami egyébként nincs ezen a területen, ezért sipákolt, és most kiszívja a mérget, hogy megmentse” Már elindultam volna tovább, hogy ne lássanak meg, amikor rájöttem, hogy nincs hova elbújni. Ha a húga, akkor épp itt az ideje, hogy bemutasson. Ha meg nem, tulajdonképpen ő jelentette ki, hogy a barátnője vagyok, jogom van felháborodni. Elsétáltam feléjük. Amikor már csak három méterre voltam tőlük krákogtam egyet, mire Rauf felnézett a csókból, és megpillantott. A lány még erőlködött, de Rauf leállította.

–          Ezt nem hiszem el. Utánam jöttél? Eddig felnéztem rád, azt hittem te más vagy, de te is ugyanolyan nő vagy, mint a többi. – Nem szóltam semmit hozzá.

–          Ki ez mókuci?- Jaj de cuki ez a lány. Sokkal szívesebben szét is basznám a fejét, mint egy nem cuki lányét.

–          Ő az a lány, vagy egy másik? – Rauf a fejét rázta, mintha nem ő hibázott volna, hanem én.

–          Mókuci? – „Ne sipákolj már, mert megütlek!”

–          Ő a barátnőm. – Rauf elengedte és messzebb lépett tőle.

–          Raufi, nem már! Azt mondtad, hogy kézben tartod a dolgokat! Azt hittem elmondod neki, hogy mi is együtt vagyunk, de nekem csak a második vagy. Megbeszéltük, hogy én nem akarlak majd mindig téged! Nekem is ott van Géza, és amikor ő nem ér rá, nekem csak akkor kellesz. Elmondtad Raufi? Mert ez a szegény lány, nem úgy néz ki, mintha tudná. – Hát ez szánalmas. Raufi is, a nyafogó orrhangú lány is, meg én is. Ezen az egészen csak nevetni tudnék leginkább.

–          Hát most már nem így lesz! Nem mondtam el neki, mert tudtam, hogy ő nem olyan lány, aki ezt elviseli. De nekem ő kell jobban, nem te. Szóval őt választom. – Felém fordult. De én egyre inkább méregbe gurultam.

–          Nem vagyok olyan lány? Kérlek, meséld el nekem milyen az a lány, aki ezt elviseli! – Rauf meg akart szólalni, de látszott rajta, hogy valami hülyeséget fog mondani, ezért nem engedtem, hogy elkezdje – Tudod mit. Olyan lány vagyok! Csináld csak, ha ez jól esik. Ha meg jön a Géza, és foglalt lesz a csaj luka, akkor gyere át dugni egyet. Hagylak is titeket romantikázni!

–          Ne menj el! Nekem te kellesz! – sietett utánam.

–          Tartsuk be a sorrendet. Velem ma már dugtál, most ő jön. Aztán amikor itt a Géza megint én jövök. Tiszta sor! Én értem a rendszert.

–          Állj már meg! – megálltam, ő meg is lepődött ezen, halkan folytatta- Félre érted! Ez egy átverés lett volna neki. Amiből megtanulja, hogy le kell szállnia a magas lóról. Egy haverom bepalizta volna ma este producernek kiadva magát, megdugta volna, és otthagyta volna, ahogy megérdemli.

–          A csók is tök mű volt. Nagyon jó színész vagy. – tovább indultam, de eszembe jutott valami és megálltam megint – Minden nőt át versz, aki összetörte a szívedet?

–          Hidd el, ő megérdemli.

–          És páholyból nézted volna? – felnevettem keserűen – Akkor csináld végig. Csinálj róla képeket, felvételt, bármit! Ha kész hozd el nekem, hogy én is jót nevessek rajta.

–          Jó! – Felvidult. Én tovább mentem. Utánam kiabálta:- Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint az átlag. Te sokkal jobb fej vagy!

–          És mire megyek vele… – Ha akartam volna, hogy hallja, már akkor is messze lett volna tőlem, de ezt inkább csak magamnak mondtam.

Egy negyed órás séta után úgy döntöttem, hogy telefonálok.

–          Szia!

–          Ott vannak még?

–          Dolgozom az ügyön, esküszöm. De el sem hinnéd, hogy milyen nehéz szállást találni nekik. – a hangja elgyötört és fáradt volt. Elhittem neki, hogy komolyan próbálkozott, bár nem értettem mi az akadálya, hogy találjon valamit nekik.

–          Király… – morogtam szomorúan.

–          Nem akarom, hogy az utcán csövezz. Ha nekik nem lesz hely, megyünk mi a barátnőmhöz, ők meg alszanak itt.

–          Nem kell aggódnod miattam.

–          Majd hívlak, jó?

–          Jó!

 

Már nagyon fáztam, hiszen nem lett melegebb és nem lett a nadrágom sem kevésbé vizes s. Ívi nem hívott. Könnyű volt azt mondani, hogy nem fogok hazamenni, amikor még nem fáztam és nem voltam álmos. Most viszont jelentősen átértékelődött bennem a dolog. Mindenekelőtt viszont a hazafelé vezető úton jól kisírtam magam. Egy nőnek mindig jól jön egy marék zsebkendő.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés