“…és minden állapotában más nevet kellene adni neki, hogy tudjuk, már nem ugyanazzal az emberrel állunk szemben, akit korábbi állapotában ismertünk.”

/Kertész Imre/

Amikor beléptem az ajtón egy kis csaholó szőrcsomó termett a lábamnál. Még körül is néztem, hogy biztosan jó lakásban vagyok-e, de Ívi megjelent az ajtóban.

–          Jaj, de jó, hogy megjöttél!

–          Hát ez meg mi?

–          Nolan kis kedvence, Buppy… Szerinted hány kutyabarát szálloda van a környéken? – kérdezte gondterhelten.

–          Ha igazán mellettem vagy, most a sarkadra állsz, és kitessékeled őket innen. A látogatásnak is vannak szabályai, például, hogy nem hozunk magunkkal még vendégeket, főleg nem egy kutyát. Aki ezt nem érti meg, az csövezzen az utcán.

–          Igazad van… – a hangja lemondó volt, és a tekintete is – Megmondom nekik, hogy nem maradhatnak. – Már indult is a szoba felé. Én tudtam, hogy nem fogom hagyni azokat az embereket fedél nélkül, akikkel egykor összetartozónak éreztem magam. Még Josh sem érdemli meg, hogy csövezzen ilyen hidegben. Azon kívül meg nem vagyok bolond, tudom nagyon jól, hogy az, hogy a házuk felett nem köröz repülőgépből kilógó kamera, az egy dolgot jelent: Nem tudja senki sem, hogy itt van. És most tesztelni szerettem volna Ívit is és őket is. Ők is próbára tettek engem, és a mondás szerint „Kölcsön kenyér visszajár.” Száraz ruhát vettem, és csak utána mentem át. Ívi beszélt.

–          … and I can nothing…

–          Hogy állunk? – Amikor beléptem a szobába felvettem a kis szaros kutyát, és simogatni kezdtem. Amikor megpillantottam Nolant egy futó mosolyt vetettem felé, aztán már ha itt vagyok, akkor már megnéztem ezt a hülye gyereket is. Josh tekintetével találkozni nagyon furcsa volt. Az arca kifejezéstelen volt, engem mégis gyomorba vágott.

–          Épp most próbálom elmagyarázni, hogy miért kell egy idegen országban, ahol az áltag emberek ritkán beszélnek idegen nyelvet, egyedül boldogulniuk.

–          Nice dog! – mosolyogtam Nolanra. Csak a neve gáz: Báppí! Az a szerencséje, hogy nincs is kedvem azon gondolkodni, hogy tudom ezt elmondani neki angolul.

–          Gyere, nézd meg! – ugrott oda a számítógépünkhöz – Ezt itt már mind felhívtam. Ha te tudsz valami megoldást, akkor gyere és segíts, légyszi.

–          Tudok megoldást! Maradjon a kutya, a két pasi meg menjen. Vagy a kutya és a gazdája maradhat, a kutyátlan meg megy. Igazából Nolannal csak azért van bajom, mert azt gondolta, idehozhatja Josht.

–          Mindenki azt hitte, hogy örülni fogsz neki.

–          Ühü… csak nem értem miért… Te melyik exeddel töltenél együtt még egy éjszakát egy fedél alatt.

–          Én nem voltam sosem ennyire szerelmes.

–          És sosem estél ennyire pofára még, mint én.

–          Hát azért…

–          Jó ebbe ne menjünk bele. Hagyd a francba… Itt alszanak, de holnap remélem elhúznak.

–          Ö…

–          Mi van?

–          Négy nap.

–          Szó sem lehet róla. Egy éjszakát kapnak, holnaptól megoldják!

–          Jó! – mosolyodott el Ívi, és mutatta a felfelé fordított hüvelykujját a srácoknak, akik láthatóan megnyugodtak. Azért még vacsorakészítés előtt odavetettem Joshnak:

–          Nice Ring! – reflexszerűen a kezére nézett, ahol a jegygyűrűje volt. Mire felnézett, én már a konyhában melegítettem a kajámat.

 

Miután megvacsoráztam a szobámban, lefürödtem, és még lefekvés előtt kimentem egy pohár vízért. Josh ott volt egy alsó gatyában az asztalnál, és valami tésztát evett. A másik kettő tányér már üres volt, gondolom itt hagyták. Miközben vizet engedtem magamnak, motyogott valamit, de nem értettem.

–          Hm? – fordultam oda, mikor belekortyoltam a vizembe. Letette a villáját, és nagyot sóhajtott.

–          You miss me! (Hiányoztál!)

–          Szar lehet neked! – válaszoltam udvarias mosollyal, és elindultam a szobámba. Persze hunyorgott, és értelmet keresett annak, amit mondtam.

–          Shit? – kérdezett vissza. Meglepődtem bevallom. Felé fordultam.

–          HM?

–          Szar is shit! No?- először meglepve, aztán elismerően bólogattam.

–          Yes… – Kicsodálkoztam magam, és tovább indultam.

–          Hiányozthál! – mondta már majdnem tökéletesen.

–          Ívi teach you that? (Ívi tanít erre?)

–          No… Tibi thaught me a few things! (Tibi tanított egy pár dolgot!)

–          Tibi?

–          Én akarni… tanulni magyar.

–          Hm… If you could take off that airplane, I coudt to teach you… (Ha felszálltál volna a repülőre én is megtanítottalak volna téged.)

–          Now i’m here. (Most itt vagyok.) – Igyekeztem nem beleszeretni megint a tekintetébe. Istenemre mondom kemény feladat.

–          Are you divorced? (Elváltál?)

–          No… – lesütötte a szemét egy pillanatra.

–          Then no matter where you are! (Ez esetben nem számít, hogy hol vagy!) – be akartam menni a szobámba, de bennem maradt még egy csomó ki nem mondott dolog. Elvitte a szívemet, egy fejmosás ki járna neki. Visszafordultam, és beszélni kezdtem hozzá. – Igazából azt sem értem, hogy voltál képes kimondani az igent. Irtó jó színész lehetsz, ha a magánéleteddel is így tudsz játszani. És biztos, hogy sokszor elháltátok azt a nászt az elmúlt hónapokban. Én meg egyedül voltam. Kíváncsi lennék hányszor gondoltál rám. Hány éjszaka forgolódtál álmatlanul arra gondolva, hogy mit csinálhatok most éppen? Hány emlék kísért a közös életünkből? Hányszor gondoltál arra, hogy rosszul döntöttél? Gondolatban felszálltál-e arra a repülőre? Hányszor érezted a bőröm érintését, amikor lehunytad a szemed? Hány alkalommal gondoltál arra, hogy szeretsz? Hányszor járt az a fejedben, hogy én voltam az igazi? Hányszor kívántad azt, hogy rád gondoljak? Hány este kívántad azt keserűen, hogy bárcsak melletted feküdnék? Hányszor vágytál arra teljes szívedből, hogy még egyszer beszélhess velem? – elszorult a torkom – Tudnád hányszor vártam arra, hogy itt legyél ebben a csóró kis lakásban. Még akkor is azon gondolkodtam, amikor megvettük ezt a házat, és belefizettem a tőled kapott pénzt, hogy vajon mit szólnál hozzá. Azt kívántam, hogy egyszer gyere ide, és becsmérelt, hogy milyen kicsi és hogy te ilyenbe nem tudnál élni. – A könnyek ostromolni kezdtek. – Azt kívántam minden egyes nap, hogy itt legyél, és tudjak veled beszélni. Hogy könyörögj, hogy szeress, hogy velem akarj lenni. Elengedtelek, mert azt hittem, hogy hozzám tartozol. Azt hittem csak türelmesnek kell lennem. De semmi nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Te nem voltál itt egy nap sem. Én meg minden nap egyre kevésbé hittem benned, bennünk. Talán tévedtem, és mégsem te voltál a nagy szerelem. Én is csak egy buta lány vagyok, aki beleszeretett a csillogásba, az elérhetetlen, sikeres sztárba, és elfelejtette, hogy hol a helye. Bár folyton az járt a fejemben, hogy túl kell lépnem rajtad, megrémített a gondolat, ezért könnyebb volt azt hinni, hogy csak várnom kell, ahogy megígérted. Hihetetlen, hogy eljött ez a nap! Hogy itt ülsz, és hogy beszélek hozzád. – a könnyeim felbugyogtak – De nem most. Úgy érzem, hogy nem kéne itt lenned. Hogy hiba volt idejönnöd! És még el sem váltál… Így könnyebb. Ha elváltál volna, nagyobb lenne a kísértés. Nem hozzám tartozol, nem vagyunk egymáshoz valók. A szerelmem irántad, csak rajongás volt. Minden szó, tett, érzés csak egy kaland volt, amit majd elmesélhetünk az unokáknak, de azok nem a közös unokáink lesznek. Neked egy csaj vagyok a sok közül, akit megkaptál, te nekem egy sztár, akit megszereztem. Én jártam jobban így is, elméletileg. – sóhajtottam – Nem tudom elhinni, hogy itt vagy! – a nagy monológomtól nem vettem észre, hogy Josh közben a vendégszoba felé kommunikál némán. Odanéztem. Ívi mutogatott neki.

–          Jaj, bocsi. Csak azt mondtam neki, hogy ott az ágya, én mennék aludni. Meg hogy majd elmondom, hogy most miről beszélsz.

–          Nem kell! Ha azt akarnám, hogy értse, valahogy összehoznám angolul. Jó éjt!

–          Jó éjt!

–          Jó éjt! – ismételte a köszönést Josh is.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés