/Ludwig Wittgenstein/

Másnap nem voltak a lakásban, amikor felkeltem.

Rauf munka után telefonált, hogy találkozzunk. Nem akartam látni, de nem érdekelt, had jöjjön. Már kapart a torkom és tüsszögtem a hívás alatt is, de mire odaért, addigra lázam volt, és ágynak dőltem. Fel sem ajánlotta, hogy marad, vagy hogy főz egy teát, csak a hülye képeivel volt elfoglalva.

Bizonygatta, hogy amint a haverjának bemutatta, ő hazament. A csaj „most is a becsületén esett szégyenfoltokat számolgatja zokogva”, állította. Nem érdekelt. Még bepróbálkozott egy menettel, de mondtam, hogy most túl beteg vagyok hozzá, és hazament. Nem fog ez működni sehogy sem. Folyamatosan csalódnom kell benne, pedig annyira akartam bízni benne. Azt akartam vele, amit Joshnál kívánnom sem kellett, máris meg volt. De ő nem Josh, ezt minden téren kijelenthetem.

Ívi viszont főzött nekem teát, meg levest is, amikor hazajött. Ő nem mondta mi helyzet, én meg inkább nem kérdeztem semmit. Elmondtam neki, hogy mindentől függetlenül, amit tegnap mondtam neki, még mindig sokra értékelem, hogy a barátomnak mondhatom. Nagyon rosszul voltam, úgyhogy aludtam egész nap. És nagyon jól esett.

Alig tudtam beszélni, de amikor Olívia hívott, erőt vettem magamon. Most volt a második nagy méreckedésen a kis Jázminnal, és szépen gyarapodik. Azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem a hétvégén felmenni hozzá Pestre? Bódog vigyáz a lányukra, azt csinál, amit akar két etetés között. Mondtam neki, hogy meg vagyok fázva, de ha jobban leszek, telefonálok neki. Persze a születése óta nem láttam Jázmint, és őket sem, szívesen felmennék, de nincs most ilyesmire erőm.

–          Jól vagy? – Nyitott be Ívi este hozzám.

–          Meg vagyok- suttogtam olyan hangosan, ahogy csak bírtam.

–          Bejöhetek?

–          Persze.

–          Most beszéltem Nolannal. Josh ma visszamegy. – leült az ágyra – Nagyvonalakban elmondtam Joshnak, hogy mit mondtál neki. Azt mondta, hogy válaszoljak neked annyit, hogy: Sokszor. Meg, hogy ő is örül annak, hogy látott, és beszélhetett veled.

–          Megkértelek, hogy ne mondd el neki.

–          Nem hallottam az elejét, csak a végét mondtam el, a kérdéseket, meg, hogy örültél, hogy itt van.

–          Nem örültem, hogy itt van!

–          Jó… nem vitatkozom. Átadtam az üzenetét, és kész.

–          Miért nem megy vele Nolan?

–          Együtt forgatnak valami filmet, és Nolan vállalta, hogy keres helyszínt. Amikor felajánlottam neki, hogy keressünk együtt helyet, akkor felderült az arca. Már vagy egy hónapja Európában van, hogy megtalálja azt, amit a rendező álmodott. Viszont amikor elmondta Joshnak, hogy hozzánk jön, azonnal keresett egy pilótát, aki elhozza ide. Nolan akkor nem zavar, ha átjön néha? Lehet, hogy el is utazok vele.

–          Nem. Ha te elmész, hiányozni fogsz.

–          Ha akarsz, jöhetsz te is. Jobban ismered az országot, mint én.

–          Beteg vagyok, és vár a munkám. Hulla vagyok, mire eljön a hétvége, szóval nem kirándulással akarom tölteni az biztos. Sok helyet nem láttam, úgyhogy jó lenne, de sajnos beléptem a munka világába, és ha ott vagy, akkor onnan nincs kiszállás, csak ha kirúgnak. 50 évnyi robot vár az emberre, vagy ha nem bírja munkanélküliség, és pénztelenség.

 

Másnap betegen mentem dolgozni, és csak a gyógyszerek tartották bennem a lelket. Egy rendelést nagyon elrontottam a ködfátyol mögül. Szinte azonnal észrevettem, de csak akkor, amikor elküldtem. Nagyon nagy volt a különbség az árban, ezért gondolom felhívták a főnököt, mielőtt korrigálhattam volna, aki már aznap délután bejött, és elrendelt egy leltárt, mondván, hogy biztos hibáztam másban is. Persze másban nem talált hibát, pedig nagyon keresett. Hajnali kettőkor végeztünk, fél 4 volt mire hazaértem, mert éjjel nem járnak a buszok, és másnap reggel 7kor keltem volna, de elaludtam. Amikor felébredtem, azonnal hívtam a főnökömet, hogy szépítsek. Még nyitás előtt voltam. Bejelentettem, hogy nagyon beteg vagyok, és táppénzre szeretnék menni, hiszen ha bevallom, hogy elaludtam, és kések, akkor azonnal kirúg, meg is mondta, hogy nála egyszer lehet késni, az az utolsó napja az illetőnek. Pechem volt, mert így is közölte, hogy ma menjek be a papírjaimért, ki vagyok rúgva.

Nem is tudom minek kértem Raufot, hogy vigyen el a munkahelyemre, mert ő nem ért rá, mint ahogy sosem, amikor szükségem volt rá. Azt mondta, hogy szeretne mellém állni, de most más dolga van. „Lélekben veled vagyok!” bíztatott, de ezt a bennem dúló vírustengernek mondja, ne nekem. A lelkem még csak- csak összekaparom valahogy, de a testem összeesküdött ellenem. Ívi suliban volt egész délután, ezért ő sem ért rá, ezért egyedül botorkáltam végig a városon, majdnem behánytam a buszon, és sokszor meg kellett állnom sétálás közben is, mert nehezen kaptam levegőt és szádültem, de azért a végén mégis sikeresen néztem szembe a sárkánnyal. Elismerte a főnök, hogy rosszul nézek ki, és jobbulást kívánt, meg sok sikert.

Már megint hogyan tovább…

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés