Minden történet addig tart, ameddig mesélik.

Ma úgy döntöttem, hogy az én történetemet ideje tovább mesélnem.

Arra jutottam, hogy a holtig tartó tanulás nem azt jelenti, hogy iskolapadban kell ülnünk. Az élet rendkívül változatos tananyagot biztosít nekünk, amit meg kell tanulnunk, ha van hozzá kedvünk, ha nincs. Vannak útmutatók és jelek, ami segít a legegyszerűbben megtanulni ezeket a leckéket, de az élet iskolájában nem igazán van eminens tanuló. Lehet, hogy ezeket a kulcsokat nem mindig vesszük észre, vagy értelmezni nem tudjuk, esetleg az alkalmazással lehetnek problémáink. 

Az elmúlt időszakban olyan sok minden történt velem, hogy megőrülök, ha nem írom ki magamból. Sok mindent tanultam már az élettől, mégis sok hibát követek el a mai napig. Bizony a helyes és a könnyű út rendesen elválik egymástól. Próbálok erkölcsös mintapolgár lenni, azt tenni, amit elvárnak tőlem az emberek, élni az az ideális álomképet, amit sugallnak nekünk így vagy úgy, de arra jutottam, hogy képtelenség. Egy nő bármit tesz az életben jó megítélést nem kaphat. Mindig rásütnek egy bélyeget: ha egyedül van, akkor  biztos kibírhatatlan fúria, ha keres magának valakit, akkor kurva, ha mérges vagy elégedetlen, akkor hisztis picsa, biztos megvan neki, ha pedig révbe ért egy jó partnerrel, akkor számító cafka, ha megelégszik egy kevésbé jóval, akkor önértékelési problémái vannak. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért érdekel ez engem? Had mondjanak az emberek amit akarnak. Miért akarok egy olyan társadalom tagja lenni, aki kivet magából? Miért akarok megfelelni olyan embereknek, akiknek a saját portáján is van éppen mit sepergetni. Ekkor gondoltam végig azt, hogy bizony az embert a túlélési ösztön vezérli, hogy a társadalom befogadását és elismerését elnyerje. Hogy mit kezdek ezzel? Még nem tudom.

Az biztos, hogy bármit lehet mondani az amerikai utamra, csak azt nem, hogy céltalan volt. Megerősödtem, megnyíltam, harmonikusabb lettem, hitet találtam magamban és az életben, és rájöttem, hogy a világ nem mérhető abban, amiért mi annyira meg akarunk szeretni magunknak. Az ember értéke abban rejlik, hogy mit és hogyan képes érezni. És hogy az érzései milyen útra terelik rá. Mostmár vakon bízom a sorsomban, és ha kell bekötött szemmel futok át az erdőn, mert hiszem azt, hogyha az van nekem megírva, hogy kijussak az erdőből, akkor bármit teszek, ki fogok jutni. Érzem azt, hogy az égiek a boldogságomat akarják, érzem, hogy vár rám még bőven abból a szent és magasztos érzésből, amibe hagyták, hogy belekóstoljak.  Ezért érdemes küzdeni, kibírni bármit, megharcolni bármivel.

Amerikában viszonylag könnyű volt ennek a szemléletnek élni, hiszen senki nem ismert, így nem volt veszteni valóm. De itthon már nagyobb kihívás ez. Itt már nem kívülálló vagyok, aki érdektelen, hogy mit csinál. Érdekes, mert arról beszélnek sokan, hogy a régi falusi zárt világ adott erkölcsiséget, ami mára eltűnt. Ez nem igaz, most is lehet érezni a megvetés és az együtt érzés jeleit a szomszédok és a boltos néni szemében. Talán közel sem olyan szigorú, mint egykor, de az ember minél kisebb körben éli az életét, annál inkább jelen van.

Nem szabad azonban szem elől tévesztenem a legnagyobb tanulságát az utazásomnak: Csak egy út létezik számomra: az ÉN UTAM, mindegy milyen akadály vagy könnyítést hoz.

“Csak kétféleképpen élheted az életed.
Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat.
Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.”
Albert Einstein
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés