144 órával a halálom előtt, a nagy elhatározásomban arra jutottam, ideje illően elbúcsúzni a világtól, továbbörökíteni a hagyatékomat, amit anyám rám hagyott. Ebben a szellemben közöltem a húgommal:

  • Eladom a könyveket!

A húgom még nehezen tudta felfogni az új információkat, hiszen nem rég kelt fel. Ez a helyzetünkben a legdurvább: minden ébren töltött óránkat az üzletre áldozzuk. Amikor még anyuék éltek jóval könnyebben ment a beosztás, de most hogy ketten vagyunk, csak folytonosan egymást felváltva tudunk dolgozni.

Idelenn nincs pihenés, nincs éjjel és nappal, itt folytonos mesterséges fény van, mi feleslegessé teszi ezeket a fogalmakat. Az emberek is alkalmazkodtak ehhez, itt a non stop élet, a halál állandó fenyegetésével szemben. Vagy kint van az árud és nyitva vagy, vagy nincs és akkor zárva. Nincs olyan, hogy nyitvatartás, vagy pihenőnap. Bár van óránk, ami az elmúló időt mutatja, de nincs egységes időszámítás. Nincs olyan, hogy 3, vagy négy órakor, hiszen mindenkinek máskor mutatja azt az időt az órája. Olyan van, hogy 3 órával ezelőtt, vagy 4 óra múlva. Napokat nem számolunk. Minek? A halálunk óráját várjuk, nem a napját.

  • Nem teheted! – nézett rám döbbenten.
  • De megteszem! – keserűen elfordult tőlem.
  • Csináld! A kutyának sem fognak kelleni. 30 éve nem olvasott senki.
  • Nem baj! Kiteszem a polcra, hogy még jobban úgy tűnjön, hogy sok árunk van. És legalább felszabadul a raktár is. Tudunk majd felhalmozni.
  • Ha lesz bevételünk… – A tekintete egy távoli pontot követett letargikusan. – Ide sem fordítják a fejüket. Beszélgetnek, és mennek tovább. – Most már én is megkerestem, ami ő néz. 5 nőt kezdtünk el követni a tekintetünkkel, akik a majd 7 méter magas mozgólépcsőn állva, kedélyesen beszélgetve közeledtek lefelé a mi szintünk felé.
  • Még az van az emberek tudatában, hogy kifogyott az árunk, hugi! Légy türel… – velőt rázó sikoly szakított félbe, ami megborzongatott mindkettőnket.
  • Vagy lehet, hogy ezt a hangot nem szeretik hallani!
  • És ez az elmúlt 10 órában megint rendszeres lett! – állapítottam meg dühösen. A húgom nem szólt semmit rá. Az utolsó üveges pürét is felrakta a mesterséges tápanyagok közé a polcra, és elviharzott a pénztár terminál felé.

A boltból nyíló vastag, számzáras acélajtó mögött egy kis folyosóból nyílik a raktár. Az alig 2 méteres folyosó végén van az otthonunk bejárata. Fáradt voltam ugyan, de még nem pihenhetek. Majd pihenek, ha eljön az ideje. Nem tettem le az elhatározásomról. Fogtam egy dobozt, hogy megtöltsem könyvekkel. Belépve a kísértetiesen elhanyagolt helyiségbe átfutott rajtam a borzongás. Rég elfeledett, haszontalanná vált bútorok, ócskaságok, feleslegessé vált használati tárgyak voltak itt, amit valamiért az én mániákusan múlthoz ragadt anyám nem akart újra feldolgoztatni. Ennyi maradt utána: romok, por, feledés. Csak én tudok és értem, hogy mindez mit jelentett neki, de pár óra múlva már én sem. Megöltem az anyám, most pedig széthordom a hagyatékát is.

Megtetszett egy kétszemélyes kopott kanapét, amin égésfoltok, és szakadás, meg por is bőven helyet kapott. Kiráncigáltam a boltba a földön tolva- húzva. Letakartam egy pléddel, ami ápolta és eltakarta a kényes részeket. Egy ovális üveg dohányzóasztal következett, kivonszoltam a kanapé elé, és miután letakarítottam, elégedetten tettem rá a könyvvel teli dobozt. A kanapéra huppantam, ahonnan felszállt egy igen tekintélyes porfelhő ennek hatására. Legyintgetve köhögtem, majd bánatosan sóhajtottam egyet, és kézbe vettem a pénztárterminált, hogy elkezdjem beárazni a könyveket.

A terminálon használatában már gyakorlott voltam, viszont könyvek beárazására nem találtam felületet, így készítenem kellett. Beállítottam mindent, ami kell: bolt nevét, a helyrajzi számát, az engedélyszámot, aztán beállítottam, hogy beszkennelve az első lapot, felismerje a szerzőt, a címet, a kiadót, és jegyezze meg, milyen egyéb adatok szerepelnek még ott. Ezek után már csak meg kellett adnom az árat, és már tarthattam is oda a könyv utolsó üres lapját a géphez, azonnal égette is oda a mátrixot.

Lassan haladtam. Nem azért, mert körülményes volt a szkennelés, vagy lassú volt a gép, hanem mert egy-egy könyv olyan emlékeket ébresztett bennem, ami mellett nem tudtam megállás nélkül elmenni. Anyuval volt szenvedélyünk ez a könyvgyűjtés mánia. Pontosabban az övé volt a szenvedély, én meg, mint elsőszülött szinte megörököltem ezt. A könyvek felkutatása izgalmas, és érdekfeszítő játék volt. Anyám küldetésének érezte megmenteni minden megmaradt irodalmi, nyomtatott, vagy bőrborítású művet, ami a felszínre emlékeztette. Ő még volt odafenn gyerek, ő még látta a napot, a földet, az eget, evett igazi zöldségeket, és ivott valódi forrásvizet. Számára ez a világ hiányérzetet okozott, amit semmi nem tompított. A nyomtatott sajtó volt az egyetlen dolog, ami a felszíni életet őrizte, ezért vált számára olyan kardinális kérdéssé a megmentésük. Egy olyan élet lenyomatai, ami eltűnt, és soha nem tér vissza.

Búcsúztam az emlékektől, igen. Könnyek között kértem magamban bocsánatot tőle, és titkon azt reméltem, hogyha eljön az idő, akkor a túlvilágon találkozunk, és személyesen kérhetek tőle bocsánatot. Mardosott a lelkiismeret furdalás. Ugyanis halála előtt alig pár órával közöltem, hogy nem érdekelnek a könyvek többé. Nem akartam már többé a felső szinteket kajtatni, lakásokba csöngetni azzal, hogy ősrégi szemétért kolduljak. Ostoba voltam és megbántottam, teljesen feleslegesen. Valójában csak dühös voltam rá, amiért nem akar elengedni itthonról… El akartam menni abba a buliba… egy seggfej miatt. Hiszen az a féreg volt nekem az első. Voltam olyan bolond, hogy azt hittem járni fogunk. De amint a buliba kiszöktem, és gyalog eljutottam hozzá, el is küldött a fenébe. Mire hazaértem, már halottak voltak mind a hárman… A húgom jajveszékelő ordítása maradt meg a fejemben, meg az önvádaskodás, hogy nem voltam itt.

A mai napig nem értem, miért akartak lemenni pont akkor az alsó szintekre. Tudták, hogy nem szabad kockáztatniuk, mert az életükbe kerülhet, ők maguk tartottak nekünk erről hosszas prédikációkat. Mindenki arról beszél, hogy öngyilkosok lettek, de én szeretem azzal ámítani magam, hogy valami ostoba baleset volt. Miért hagytak volna itt minket? Miért ölték volna meg szándékosan csak az öcsénket? A húgom szerint azért, mert ő még túl kicsi volt, hogy tudjon magáról gondoskodni. Mi már elég nagyok voltunk hozzá. Azt állítja, hogy a szüleink már nem bírták tovább, elfáradtak. Azt állítja, hogy aludt, mialatt mindez történt, de hallania vagy látnia vagy érzékelnie kellett valamit…

Már végeztem a harmadik doboz könyvvel, és épp pakoltam fel a polcra, amikor egy fiú telefonnal a kezében lassan, de zaklatottan a kapu felé sétált, és azt kiabálta valakinek, hogy „megteszem”. Az emberek közül, akik épp a felső szintekre tartottak, odafordultak a hangos kiabálásra. Én próbáltam levenni róla a szemem. Milliószor láttam már ott embereket meghalni. Apám még poénkodott is vele, hogy oda csak az öngyilkosjelöltek mennek. Ebből a mondatból is arra kell következtetnünk, hogy öngyilkosok lettek, de belül megszólal egy hang, hogy az nem lehet! Amikor már a negyedik adag könyvvel lehuppantam a kanapéra, arra lettem figyelmes, hogy rengeteg ember van a kapu előtt. Kétlem, hogy vásárlók, és annyira nézegettek, hogy én is közelebb mentem hozzájuk. Hallottam, hogy beszélgetnek, közelebb mentem hallgatózni egy párhoz.

  • … biztosan a mobiltelefon volt az oka! Talán a rádióhullám megzavarja őket!
  • És ha egyszerűen feloldották a tiltást?
  • Menj, próbáld ki!
  • Hülye vagy?

Csak feltételeztem, hogy arról beszélnek, hogy valaki átjutott. De hát, volt már ilyen pletyka, de hányszor. Egész hisztériás korszakok voltak az átjutással kapcsolatban, de fogalmunk sincs, hogy mi van. Csak egy nagyon kis részét látjuk az újnak, hosszú az út lefelé, bárhol meghallhatott útközben. És ha esetleg lejutott volna teljesen, akkor is arra fogadnék, hogy halott, hiszen nem hiszem, hogy tárt karokkal várják odalenn, ha mindent megtesznek, hogy leváljanak rólunk. De ez mind csak feltételezés, hisz nem tájékoztatnak minket.

A húgom ekkor megtörten ledobta a seprűt, amivel addig ügyködött, majd egy szó nélkül dühösen és csalódottan bement házba. Megértem őt. Én sem bírom látni, hogy az emberek nem tudják elfogadni, hogy nincs többé le út, ahogy semmilyen kommunikáció vagy információ a lenti szintekről.

Vannak, akiknek régebben volt külön engedélyük a lejutáshoz, amikor csak korlátozták csak a területükre lépést. Csak sejteni lehet, hogy mi alapján osztották. Azt pletykálták, hogy vérségi kapcsolatok alapján, amit rasszizmusként emlegettek páran. Azt mondta apa, amikor az engedélyt igényelte, hogy nekünk eléggé befolyásos a rokonunk odalenn, ezért a mi családunktól nem tagadták meg az engedély kérését. Egyébként sem véletlen, hogy mi kaptunk pont az egyik kapunál lakást, és üzletet. Talán a dédapánk katonai múltja volt ennek az oka, hiszen ő volt a leköltözés levezénylésének az egyik vezető tisztje. Azt beszélik, hogy még valami feladata is volt itt a kapunál, hiszen sok családról derült ki, akik a kapuknál laknak, hogy befolyásosak, vagy magas rangú tisztek. A nagyapám is ismerte ezt a titkot az állítása szerint, de neki már nem adta tovább. Az engedélyt mindenesetre az egész családnak kikérte. Az övék eltűnt…

Ebből arra lehetne következtetni, hogy nem akartak meghalni, csak lejutni. Viszont, akiknek engedélyük van, azokat is láttuk már a kapuknál meghalni. De még ha le is engedik, ki tudja mi lesz odalenn velük. Vissza még senki nem jött…

Már az egyik polcállvány negyedét megtöltöttem könyvekkel, benn még mindig olyan rengeteg volt, hogy úgy tűnt sosem fogy el. Fáradt voltam már. Úgy döntöttem, befejezem ezzel a dobozzal az árazást mára, majd legközelebb folytatom. Még egy könyvet aznap ki akartam rakni. Nemrég olvastam el, és benne volt a táskámba. Befutottam a fekete- fehér kockás táskámért, amiben minden vagyonom és a könyv volt található.

Ugyan nem siettem, de olyan nagyon sok időt mégsem töltöttem benn. Mégis mikor visszaértem meglepő látvány fogadott. Emberek voltak a boltban. Nem a kapunál, a boltban. Döbbenetemben megfeledkeztem az eredeti célomról, a táskámat ledobtam a kanapé mellé, felkaptam a terminált, és azonnal megnéztem benne a kasszát. A terminálon bevétel volt. Valaki vett élelmiszert, valaki takarítószert, és egy valaki könyvet is. Nem hittem el, amit látok. Vásárlók, akik vizsgálgatják az árut, majd okoskártyájukkal végigsimítva a mátrixot, vásárolnak.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés