A húgom elcsüggedten ült a zöldséges pultba, ahonnan idelenn megtermő zöldségnek nevezett, de ízre borzalmas dolgokat árul és a belőlük készült savanyúságokat és konzerveket. Nyílván érthető, hogy miért nem megy túl jól az üzlet. Én magam is szívesebben fogyasztom a halakat és a moszatokat. Senki nem szereti a zöldségeket. Az ízük sós sárra emlékeztet, és már csak küllemében hasonlít a napon érlelt, és fotoszintetizáló társaikra, amiket mindannyian már csak képeken láttunk. Inkább csak állati takarmánynak veszik, de azt sem tőlünk, hanem a termelőktől, hogy az állatok legalább szolgáltassanak némi alternatívát a mesterséges tápanyagok és a halak mellett. Fájdalmasan felsóhajtottam, és kijelentettem végre:

  • Fejlesztenünk kell!

Az üzletünk nem volt túl nagy, mindössze 200 négyzetméter. Tény és való, hogy a zöldségpulton kívül más részt nem használtunk szinte egyáltalán, mi tudom, hogy hiba, de hagyom, hogy a húgom döntsön mindenről. Szüksége van arra, hogy ő dönthessen. Az én bűnöm túlságosan nagy ahhoz, hogy bármiben is szavazati jogom legyen. Az is tény persze, hogy nem értünk hozzá. A szüleink értettek hozzá, mi csak segítettünk. A haláluk óta csak egybetoltuk a polcokat, és a nagy üres teret csak a tartóoszlopok sokasága töri meg. Én szótlanul néztem végig a kihalt üzleten, miközben a húgom elővette a pénztár terminált. A tekintetem önkénytelenül is a boltunkból nyíló kapura meredt… mindennek ez az oka… annyira fájdalmas még csak ránéznem is, hogy inkább felpattantam, takarító eszközöket ragadtam és a könnyen gördíthető majd két méter magas, 3 méter széles polcokat a létra segítségével törölgetni kezdtem. 15 db ilyen polcállványunk volt, mindegyiken 5 rakodófelülettel, de még sohasem foglalkoztam velük. Talán egy- egy polcot letöröltem, de mind a 75-öt még sosem takarítottam le, most pedig konstatálhattam, hogy egy ideig nem is fogom többet, mert iszonyúan macerás. Segítettem én anyának az üzletben, de egyedül még sosem csináltam semmit. Az egy más élet volt. Könnybe lábadt a szemem, amikor utána számolok, hogy már majdnem másfél éve történt.

A kapuban futó áram zúgással jelzi fenyegető jelenlétét még úgy is, hogy hátat fordítok neki. A könnyektől már nem is látom, hogy mit törölgetek, csak csinálom, hogy csináljak valamit.

Fel kéne adnunk. Ha egyedül lennék fel is adnám. A húgom tartja bennem az egyetlen halvány gondolatfoszlányt, ami arra sarkall, hogy tovább kell élni, azért, hogy ő ne adja fel. Azonban pontosan tudom, hogy így van ezzel ő is. De talán most tényleg itt a vég, már elfogyott az erőforrásaink tartalékunk tartaléka is. Vagy azonnal változtatunk a stratégiánkon, vagy holnap már nem lesz miért tovább küzdeni. A húgom kétségbeesett kísérlete a zöldségek fogyasztásával szintén csak hátráltatott minket. Tudtam, hogy belebukik, de nem szóltam neki, mert már az is mindegy volt. Állandó kérdés a fejünkben, hogy feladjuk vagy küzdjünk. Amikor tenni akarunk valamit hezitálunk, arra gondolunk, hogy felesleges. Aztán mégis megtesszük, miközben arra gondolunk, hogy miért is teszünk bármit. Majd amikor elkészültünk a tervünk végrehajtásával szintén az az első gondolatunk, hogy minek erőlködtünk. Hamarosan úgyis meghalunk mindannyian ebben a börtönben. Talán már csak egy perc van vissza az életünkből, és az egész világ a nyakunkba szakad. Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék arra, hogy feladom ezt a keserves kínlódást. Ha van is számunkra némi jövő a bizonytalanság megöli azt a kevés életörömöt is, ami az életet életté tenné. Ha tudnám, hogy holnap délben meghalok, akkor könnyebb lenne. Megnyugodva várnám a halált, miközben nosztalgiázva elbúcsúznék az emlékeimtől. Amikor várod a halál általad remélt időpontját és az nem jön el, minden olyan keservesen elnyújtott haldoklásnak tűnik. Ezt kéne tennem!

De ha én meghalok, kockáztatom a húgom életének végét is. Ez az ördögi kör! Elhatározol valamit, majd a következő gondolatod lebeszél róla. Kell, hogy legyen az embernek választása… A fenébe is!

Munka közben egész nap ezen járt az agyam, nem bírtam szabadulni a halál gondolatától. A halál gondolatának szelleme ellenére előszedtem minden tartalékunkat, és a pénztár terminált, majd minden olyan dolgot rendeltem a boltunkba, amit eladhatónak minősítettem. Ez az az ellentmondás, amit nem tudok megmagyarázni: élni készülök, miközben csak a halál vár rám.

Miközben a nap folyamán vegyes háztartási boltból, szinte szupermarket lettünk, és a húgom bosszúsan, de némán vette tudomásul, hogy már nem ő a főnök, én folyamatosan robotoltam. Hol árut vettem át egy-egy szállítótól, hol pakoltam az árut a polcokra, hol beáraztam, hol kitakarítottam az újabb árúk helyét. Erőfeszítésem közben csalódottan konstatáltam, hogy az északról érkező emberek még mindig csak ritkán álltak meg a boltunk mellett, nem az árunkra kíváncsiak, és némi töprengés után mennek is nyugatra, vagy a lépcsőn a felsőbb szintekre.

Jobb a húgomnak is, ha akkor halunk meg, amikor mi akarunk, mint évekig küszködjünk a semmiért.

Döntöttem! Elhatároztam, hogy pontosan egy hét múlva, vagyis 168 óra múlva, ha nem halok meg külső körülmény által, a kezembe veszem a dolgokat, és magam vetek véget ennek az értelmetlen küszködésnek. Beállítottam egy emlékeztetőt az ébresztőmön, hogy egy perccel se lehessen hosszabb időm hátra ezen a nyomortanyán. Vége lesz! Hamarosan vége lesz! Fellélegeztem.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés