Kedves Kitty!

Tudom! Tudom, hogy nem vagyok Anne Frank, csak egy senki, akit Peresztegi Manuélának hívnak. És nem is küszködöm a halál angyalával önszántamon kívül, mint ő. Mégis úgy érzem, valahogy Anne-val egyek vagyunk, és ha már annyira egy hullámhosszra sikerült vele kerülnöm, hát miért ne válasszam ugyanazt a barátot magamnak, mint ő? Így kérlek Kitty, legyél az én drága barátom is, ahogy azé a kislányé, akit a nácik minden bizonnyal megtörtek annyira, hogy egy hónappal a háború vége előtt átadta magát a halálnak.

Gyakran gondolok rá, Kittykém. Neked nem hiányzik? Vajon hogyan teltek el rettenetes utolsó hónapjai, ráadásul nélküled. Éhezés. Higiénia hiánya. Verések. Sérülések, amiket nem láttak el. Kényelmetlen ágy, talán bogaras is. Félelem, sőt rettegés. És bizony nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot sem, hogy az a tiszta, ártatlan kislány, aki a katonák majd őrök karmai közé került, éppen nővé formálódva, bizony nem úszhatta meg AZT sem. Az a cserfes kislány… minden bizonnyal utolsó erejéig küzdött a méltóságáért, tettel és a csípős nyelvével… és ez biztos ahhoz vezetett, hogy erőt akartak rajta demonstrálni, meg akarták törni minden lehetséges eszközzel. Igen, szinte biztosan meggyalázták. Az, hogy mindig jobb akart lenni, és meglátta a hibáit, az biztosan végleg szertefoszlott. A szerelem halvány szele, ami meglebbent neki, ami miatt megérett a lelke és ezen át a teste is, hogy szeressen, és amit visszautasított kora és társadalmi megbecsülése miatt, nem lett volna mégis jobb neki. Nem lett volna jobb, ha utat engedni a fiúnak, hogy a rá váró borzalmak kevésbé fájjanak? Bizony az a dacos, öntudatos, reményteli kislány nagyon rosszul érezhette magát ott a nyomorban, meggyalázva, megszégyenítve, emberi és női mivoltában semmisé téve. Győztek rajta. Mint ahogy az erőszak mindig, most is arról szólt, hogy legyőzze az ellenséget. És ebbe a szégyenbe ez a kislány bele is halt. Mártírja lett.

Tudod, kedves Kittym, a nők erőszakolását senki nem tartja olyan nagy bűnnek, mint amilyen. Nem értik, hogy mi a baj vele, hiszen minden odakerül, ahol annak lennie kell, és mindent úgy csinálnak, ahogy akár jó is lehetne. Az EGYETLEN különbség az erőszak és a dugás között, hogy akarom-e vagy sem. Képzeld Kittym, és számtalanszor akartam, mégis erőszaknak éreztem, amit velem tettek. De mivel akartam, ezért újra és újra akartam és hagytam, beletörődve, hogy az úgy van jól. Az ilyen erőszakban az egyetlen eltérés a normál szexualitástól az az, hogy NEM ÚGY akarod. Nem tudtam, nem mertem elmondani, vagy nem éreztem, hogy nekem mi a jó. És sajnos a másik fél sem.

’A nők bonyolult lények, ezért a legegyszerűbb, ha megszelídítik őket, hogy ne legyen velük baj. Nekik se így se úgy nem jó, ezért a legegyszerűbb, ha mindet megerőszakoljuk, és ami marad belőle, azon vég nélkül uralkodunk. Ellopjuk a benne szunnyadó állatot, avagy nuresit’ Ezt amúgy a Kegyetlen faj című filmből vettem. Ott nem nőt, hanem fiút erőszakol meg egy férfi. Megtudhatjuk, hogy ezt a fajta megszégyenítést bizonyos törzsek használják a harcok során, különösen a dél- amerikai „iskanali törzs”, a legkegyetlenebb törzs kicsiny bolygónkon. A harcost, akit meggyaláznak, végleg legyőzik, hiszen a benne lévő állat, a nuresi, kitépi magát az ember testéből. Finn, a bántalmazott, megszégyenített, megtört, 16 éves fiú, bosszút forral az ismeretlen támadója ellen, és neki végül sikerült is a támadóján bosszút állni, megölni azt, és visszaszerezni a nuresijét. De vajon csak gyilkossággal lehet visszaszerezni? Vissza lehet egyáltalán valaha?

Kedves Kittym. Én annyira együtt érzek Anneval, hogy megértem, amiért inkább feladta, és nem evett tovább. A lelki tüzünk nélkül nem lehet élni. Finn sem tudott volna. Anne nem tudott bosszút állni, nem tudta visszaszerezni, amit elvettek tőle. És én sem.

Érdekes dolog a magány. Sok formája van. Én valahogy többnyire a társas formáját választom, ami olykor jobb, olykor rosszabb, mint a valódi magány. Amíg az ember arra vágyik, hogy legyen valaki mellette, nem érti meg azt, hogy milyen szerencsés, hogy senki kedvét nem kell lesnie, hogy senkivel nem kell egy húron perdülnie, elviselnie a hangulatváltozásait, lenyelni, ha rossz napja volt. Én sosem tudtam ezeket a dolgokat megszokni. Amikor megszoktam, úgy éreztem, legyőztek. Megint… Én akarok végre nyerni. Vissza akarom kapni a nuresimet, és azt mondani az engem elnyomni próbálóknak, hogy „nem-nem… rossz emberrel kezdtetek, engem nem lehet megtörni”.

De mindig hagyom magam megtörni drága Kittym… A nuresim évek óta nagyon messze van tőlem, és kétlem, hogy valaha viszont látom még. Túl sok embert kéne megölnöm ahhoz, hogy maradéktalanul visszaszálljon belém. Vajon meddig és hogyan lehet a nuresim nélkül élni? Annenak nem sikerült. Emlékezzünk rá együtt, drága Kittym.

Puszil: Manuéla

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.