Utoljára jártam nálad- ezt mondtam álmomban neked.

Ültem egy asztal mögött, és reszkettem, mert a közeledben voltál. Ezt tettem mindig.

Mint egy kisdiák, aki rosszat tett, és bűnhődni készül. És ez a valóság is. Bűnöm vagy, és várom a büntetést érte.

Aztán felébredtem. Hajnali 4 lehetett. Utána csak bóbiskoltam, de a gondolataim nálad jártak.

Annyi év telt már el úgy, hogy a szívem legrejtettebb zugában laktál, az agyam leghátsó tekervényéből táplálkoztál és az életem legsötétebb pillanataiban követeltél egy darabot belőlem.

Képes vagyok elengedni téged?

14 év… azóta vágyom a testedre.

12 éve vágyom a lelkedre is.

Ennyi idő alatt egy gyerek is öntudatra ébred. A bennem született vágy is lassan kezd felcseperedni.

Egy ostoba tinilány voltam. Elbűvölt a szépség. Talán túl könnyen is.

És te szép voltál. És ahogy egyre közelebbről láttalak egyre csak szebb lettél. Belülről leginkább.

7 éve tudom, hogy ennek a vágynak el kell múlnia. Minden erőmmel ezen vagyok.

3 éve tudom, hogy ez a vágy nem fog elmúlni. Rettegtem tőle, mikor kerít újra hatalmába, mint valami őrület.

És ma éjjel mégis nálad jártam. Hosszú ideje nem gondoltam úgy rád. Persze velem vagy, mint egy szellem, ami kísért, és a sejtjeimből szívja a létezéséhez szükséges energiát.

Elbúcsúztam tőled. Úgy, ahogy a bátyádtól tettem. Még lángolt a szeretet bennem, de tudtam, hogy menni kell tovább az úton a semmibe.

Most, hogy már nem számítok sem tininek, sem ostobának. Bár ki tudja, ki mit gondol rólam. Még most is kellenél. A szépséged. A múlhatatlan, romlatlan szépség, ami lényegből árad. A szemnek láthatatlan szépség, amit nem látsz, hallasz, érintesz, ízlelsz, vagy szagolsz.

Talán sosem voltam elég közel hozzád. És talán ezért áll még a bálvány, amit rólad mintáztam. Idealizáltalak, és ezt én is tudom. Te is tudod.

Amikor bevallottam neked azt, amit érzek, tényleg elhittem egy röpke percig, hogy az enyém lehetsz.

Őrület. Nevetséges őrület. Hogy hihettem?

De akartam, hogy az enyém legyél? Tényleg akartalak?

Sosem csalódtam benned. Még akkor sem, amikor végleg elküldtél és lezártad a talányok sűrűjét. Ha nem úgy csináltál valamit, vagy nem úgy reagáltál valamire, akkor sem haragudtam rád. Akkor inkább a rólad készül bálványt formáltam át. Mert te úgy voltál tökéletes, ahogy vagy, és minden, amit alakítanom kell rajtad, az abból fakad, hogy nem ismertelek eléggé. A rólad készült alkotás a rossz, nem te.

Bálványozni csak azt lehet, akihez nem állunk elég közel. Ezt mondják. És volt egy távolság közöttünk mindig. Egy óriási szakadék, amit kezdetben a jellembeli különbségek adtak, később pedig a köztünk álló személyek, és udvariassági formák.

Egyszer azt mondta nekem a barátod, hogy bánom, hogy nem téged ismertelek meg előbb. Ott álltál mögöttem, és engem úgy lesújtott a vád, hogy nem tudtam hirtelen még tagadni sem. Aztán rájöttem, hogy a meglepettségből fakadó őszinte reakcióm lebuktatott. Az arcodat nem láttam, és tudom, hogy egy röpke pillanatra fagyott csak meg a levegő. De bűnös voltam és rajta kaptál. Próbáltam tagadni, de már felesleges volt.

És rájöttem, hogy téged sosem ismerhettelek meg először. A bátyád kellett, hogy találkozzunk, és ő kellett ahhoz is, hogy lelkileg ismerjük meg egymást. Nem volt esély arra, hogy másképpen alakuljanak a dolgok.

Többször adtál választási lehetőséget. Többször, mint illett volna. Én pedig mindig azt választottam, ami távolabb lök tőled. Féltem.

Féltem tőled. Féltem, hogy csalódsz bennem. Hogy elárullak azzal, ami vagyok.

Mindig azt éreztem, hogy sosem lehetek elég jó neked.

És minden pillanat, ami arra sarkallt, hogy eljátsszak a gondolattal, hogy mégis jó lehetek neked, mi több én vagyok számodra az ideális, nevetségesnek tűnik.

Amikor elengedtem a bátyádat, azzal a tudattal tettem, hogy szeretem, de te kellesz. Ő már nem létezett számomra. Azzal mentem el, ha elég idő eltelik, ha elég távol kerülünk a mosttól, ha már az emléke is kitörlődik a fejekben a múltnak, akkor az enyém lehetsz.

Túl kevés idő telt el, vagy túl sokáig vártam, és ezért az elfojtott érzéseimet nem tudtam visszafogni? Ez riasztott el, vagy tényleg a mérhetetlen erkölcsi tisztaságod?

Vagy csak nem vagyok elég jó hozzád.

Mindig tépelődtem, hogy ami a fejemben van, arról te mit gondolsz, ami a szívemben van, arról te mit érzel. És mindig adtál morzsainformációkat, de sosem eleget és kristálytisztát.

Vagy csak én nem akartam meghallani.

Ideává váltál hát. Szobor megkövült szívemben. Mint az „Elfújta a szélben”, örökké rád vágyom, és ha megkaphatnálak már olyan sok minden pusztult el, hogy nem kellenél. Múzsám vagy, és romlatlan szeretőm. Te és mégsem te. Téged nem ismerlek. Talán sosem ismertelek, és az idő még távolabb lökött tőlem.

És már nem is biztos, hogy tudni akarom mi a valóság, milyen vagy te, miben csalódnék, vagy miben csalódnál te bennem.

Azt mondtam álmomban, hogy utoljára jártam nálad, pedig azóta is csak rád gondolok. Elemészt a vágy, és beszippantja az elmém minden hozzád fűzött gondolat.

Szerintem nem utoljára jártam nálad.

Szerintem a rólad festett portré vált műemlékké bennem. Az el nem múló vágyat festettem le benne általad. A romlatlan szerelmet formálják színei. És az összes tulajdonságot, amire valaha vágytam férfitől beleformáltam a gyönyörű tekintetébe.

Talán nem örülsz, hogy te lettél ennek a sötét, de gyönyörű portrénak a modellje. Még szégyelled is, lehet. Nem akarod tudni, ahogy azt sem, hogy mivé változtattalak a fejemben.

Aztán arra gondolok, hogy te nem ilyen voltál egykor. Nem utasítottad el soha az őrületemet. Legalábbis nem mutattad. Talán örülsz annak, amivé tettelek. Talán egykori önmagad varázslatos erejének megörökítéséért még hálás is vagy nekem.

Nem tudhatom.

Sosem tudhattam.

Sosem fogom megtudni.

De sosem tudom kiirtani a szívem legmélyéről a reményt.

A reményt hogy egyszer enyém leszel. Nem is te, csak valaki, aki hasonlít a rólad mintázott szoborra.

Vagy a remény, hogy egyszer úgy tudok rád gondolni, hogy már nem fáj úgy, minta a melleim között átszúrtak volna rajtam egy 6 centis vascsövet.

Utoljára akartam nálad járni. De te nem engedhetsz, és én nem engedhetlek el, mert szükségem van rád. Örökre.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés