Az alábbi novellaféleséget 100% ig a valóságból merítettem, semmi sem kitalált és nem a képzeletem szüleménye. Minden egyezés a valósággal valós. Csak azok olvassák el, akik úgy érzik, hogy biztosan nem fog rajtuk elhatalmasodni olvasás közben a gyűlölet.

Egész életemben egy dologra vezettem vissza minden kudarcot, ami engem ért: Apám alkoholizmusára. Ő persze nem az a csendesen iszogatunk hétvégéken, aztán elfekszünk fajta volt, hanem a mindenbe beleszarok, eszméletvesztésig iszom és aki az utamba áll, az megkeserüli fajta. Persze én a húgom és anyám volt legtöbbször az útjában, és valóban meg is keserültük.

Főiskolás lehettem már, amikor rádöbbentem, hogy minden gyalázat ellenére nem ő a fő ellenségem. Egy meditációs gyakorlatot tanultunk meg éppen. Lehunyod a szemed, és a vezető utasításait követed. Egyszerre utáltam és szerettem az ilyen játékokat, mert mindig humbuknak gondolom, de aztán én döbbenek meg a legjobban, hogy mennyire hatásos, és mivel bennem bőven van mire hatnia, ezért gyűlölöm, hogy hatnak.

Az volt a feladat, hogy gondoljunk arra a személyre, akit a legjobban gyűlölünk, akibe minden haragunkat bele tudjuk összpontosítani. Annyi mindenkire gondolhattam volna. Szemét pasikra, gonosz iskolatársakra, a falumbeli intrikus emberekre, az apámra. De nem. Nekem valamiért minden igyekezetem ellenére a nagyapám képe bukkant fel a fejemben újra és újra. Kiborultam. Aztán az volt a feladat, hogy hagyjuk semmivé válni a képet, amit gyűlölünk. Nem ment. Kívántam, hogy tűnjön el, de valószínűleg pont azért, mert nem tudtam elfogadni, hogy ott van, nem is tudtam eltüntetni.

A nagyapám irányításmániás ember lehetett, mert utálta, ha valaki nem azt csinálja, amit ő akar, és mindent megtett, hogy a dolgok olyan mederbe folyjanak, ahol ő azokat látni akarta. Anyám főiskolára akar menni? Szó sem lehet róla. Azokkal a senkikkel akar barátkozni? Na, még mit nem! Férjhez akart menni? Meglátjuk mire hajlandó a férjjelölt. Csak úgy engedte, hogyha mindent ő határozhat meg, és mindenben ő hozhatja meg a döntést. Ebben mindig hű társa volt a nagymamám, aki bár gyűlölte a tetteiért, mégis segített neki elérni a céljait, hogyha ahhoz neki is érdeke fűződött, ha az érdek csak puszta szíjóság volt, akkor is.

Vannak olyan emberek, akik nem képesek szabadulni a gyűlölet rabságából, az olyan hatalmasra duzzadt. Nagyapám, és igazából nagyanyám is haragudott a háborúra, a bombázásra, a szülei félelmeire és szenvedéseire, a testvéreik elvesztésére, hiszen nagyanyám bátyját politikai konspiráció miatt ölték meg, a nagyapám öccse meg disszidált és évekig hírt sem hallottak felőle. A háború után kisemmizték a családokat, és ami maradt, azt az oroszok vitték el, és sikolyokat, könnyeket gyötrelmet hagytak maguk után. Nagyapám egyszer mesélt nekünk egy nőről. A pincében bújtak jópáran az oroszok ellen. Megtalálták őket. Egy orosz katona felmutatott egy kézigránátot, rámutatott egy gyerekét ölelgető asszonyra, és azt mondta, vagy velük megy és teszi, amit kérnek, vagy itt mindenki meg fog halni. Az asszony pedig ment. A nagyapám pedig sosem felejtette el őt, a kisfia keserves zokogását, és azt sem, hogy megmentette őket, és sejthető, hogy milyen áron. Többet nem látták viszont. Nagyanyám a hatalmas földbirtokokra emlékszik vissza, amin ő annyit dolgozott már gyerekként is. Iskolába sem engedte az apja, ha nagyobb munkák voltak, minden munkáskézre szükség volt. Az állatokra, kedvenc lovaira, szarvasmarhákra, kacsákra, amikért ő minden nap iskola előtt felkelt, hogy megetesse őket. Mindet elvették tőlük, és ők nem tehettek semmit. Egyik napról a másikra úri parasztokból kisemmizett senkik lettek. Csak a gyűlölet maradt bennük.

Apám az alkoholizmust örökölte. Benne van a génjeibe. Szerintem nagyon sok ember génjeiben benne van, de kell az, ami aktivizálja őket. Apai nagyapám alkoholizmusát legjobb tudomásom szerint felesége megbetegedése, haldoklásának végignézése, és halála aktivizálta. Amikor egyedül maradt apámmal, már minden mindegy volt. Próbálta nem elhagyni magát, de elérte azt a pontot, amikor a valóság elviselhetetlen, a fájdalom feldolgozhatatlan, és ez a végén kicsapódott valamilyen önpusztító magatartásban. Az érzelmi válságból már nem tudott kimenekülni, a dühöt és a keserűséget nem tudta máson levezetni, csak a fián, végül nem tudott gondoskodni sem róla. Apám gyűlölte a betegséget, ami megölte az anyját, gyűlölte a haragot, ami legyűrte az apját, és évekkel később meg is ölte.

Amikor egy fiatal párnak csak a szerelme van, igyekszik megteremteni a saját biztonságot adó fészküket, gyakran kényszerülnek mások segítségét igénybe venni. Apámnak nem volt, ki segítsen, csak a ház volt, amit apja után örökölt. Bíztak egymásban, fel akarták építeni az új jövőjüket, egyedül, meg akartak dolgozni egy boldog harmonikus holnapért. Aztán jönnek azok, akik bele akarnak szólni az életükbe. És ahol valamelyik félnél sikerrel járnak, ott éket vernek az egységbe a két újdonsült fél között, megtörik az újonnan kötetett szövetséget. Igen, a hatalommániás nagyapám sikerrel járt. Felhasználta a nagyanyámat, mint eszközt és védőpajzsot arra, hogy visszaszerezze egy szem lányát. Az érzelmi zsarolás jól bevált eszközét vetették be. És anyám megtört. Összepakolt, és elhagyta apámat. Apám persze szerette, úgy utána ment. De a harag ott maradt benne az apósa és anyósa iránt. Egy fedél alatt élt velük, és minden nap érezte a szívében, míg nem egy hatalmas gyűlöletgombolyaggá nem változott. Beleszóltak minden pillanatukba, minden döntésükbe, elvették a szabad akaratukat, mert „jót akartak” nekik. Apám igyekezett helyrehozni, dolgozott neki az üzletében, iszogatott vele, hogy alkalmat kerítsen a kompromisszumra.

Én megváltoztattam mindent. Amikor megfogantam, biztosan mindketten reményt láttak a szabadulásra. Indokot, hogy menekülhessenek innen. De nagyapám hatalma nagyobb volt felettük. Apám örökségét kiadták vadidegeneknek, míg ők csendben szenvedtek tovább, remélve, hogy egyszer majd lesz kiút. Anyámnak könnyebb volt, mert amikor nevelési kérdésekben konfliktusok alakultak ki közöttük az apukával, mellé álltak a nagyszülei. Persze normális esetben nem szólhattak volna bele. Egy egészséges kapcsolatban nem fordulhatott volna elő, hogy egy apát kirekesszenek minden döntésből és megfosszák apai jogaitól. A remény szimbóluma helyett a rabság szimbólumává váltam. Újabb okot talált nagyapám, hogy itt tartsa őket, hogy irányítsa az „én érdekemben”.

A gyűlölet csak gyűlt, a lenyelt dolgok duzzasztották, az ital lefojtotta, hogy ne bukkanjon elő. Egy darabig. Anyám volt az, akin hatalmaskodott nagyapám és ő volt az, aki miatt rabnak érezte magát a saját életében, hát rajta vezette le a feszültséget is, ami ezzel járt. A boldogtalanság mindig valami tragédiához vezet. Anyám érezte, hogy nagy a baj, de nem értette, hogy hol a baj, és hogy apám mitől szenved ilyen hevesen. Kihez menekülhetett volna támaszért egy bántalmazott nő, ha nem a szüleiért. Nagyapám pedig segített. Ott volt, hogy segítsen, és hogy lássa elvérezni azt, aki neki ellenszegül. Akinek büntetlenül behúzhatott egyet a lánya megvédése okán, holott a valódi bűne az volt, hogy megpróbált ellenszegülni neki. Hogy el akarja venni egy szem kincsét, ami igazán az övé. És ezt nem engedheti meg még egyszer. Már egyszer végignézte, ahogyan elveszik mások mindenét, többet nem tudja végignézni.

Amikor egy gyerek úgy nő fel, hogy érzi ezt a gyűlöletet, látja kirobbanni az emberekből, amikor érzi, hogyan válik a félelemből is gyűlölet, és látja, hogyan testesül meg egy ütésben és terjed a kiömlő véren keresztül, egyetlen esélye van. Ha felnőve igyekszik mindennek az ellenkezőjét csinálni, amit a szülei és imádkozik azért, hogy ez elég legyen, hogy elkerülje a tragédiát. Működhetett volna. Legalább a remény nem hallhatott volna meg. A gyűlöletet izolálni lehetett volna, és meggátolni a továbbterjedését. De milyen egyszerűen félresiklik egy terv… Elég volt hozzá egy nehéz pillanatban meghozott rossz döntés.

Mire észbe kaptam volna, már ráléptem szüleim elhibázott útjára. Egy óriási hiba miatt a többi hibát észre sem vettem. Minden lépéssel helyre akartam hozni az előző ballépést, de csak egyre mélyebbre kerültem a gödörben. Meg lettem fosztva a szabad akaratomtól, és a rabságot biztosítják a nagyszüleim, az anyám, és a párom is. Észre sem veszik, hogy mit csinálnak velem, ők csak jót akarnak. A bennem lévő hit egyre jobban gyengül, a sötétség pedig az elnyomott érzések és szavak által ijesztő mértékben dagad. A holnap már nem is létezik. Eljutottam a keserűség arra a szakaszára, amikor már vágyom a halálra. Az önpusztítás valódi opció lett, a lélek küzdelmének elnyomására kell, hogy ne hasadjon szét a mellkasomban. Míg korábban attól féltem, hogy nehogy jöjjön valami baleset vagy betegség, ami miatt elvesztem az életemet, most épp az ellenkezőjétől félek. Minden nap rettegek attól, hogy nem vet véget ennek az őrületnek semmi ezen a napon sem. Jöhetne valami autó, vagy betegség, egy járvány, egy földrengés, vagy valami apokaliptikus, ami kiszabadít innen vagy így, vagy úgy.

Most úgy érzem a halál megváltás. Hogy szívesebben élnék egy apokaliptikus világban, ahol zombiktól vagy ufóktól kell rettegni, földönfutóvá válva, mint még egy napot élni úgy a valóságban, hogy annak minden percét gyűlölöm. Milyen mélyre kell süllyednie az embernek, hogy kívánja az apokalipszist, a rákot, vagy a hirtelen halált? Milyen lelki állapotban fordul az ember a szerettei, a jövője ellen, és bántja őket? Hát így. Ebben a lelki állapotban. Amikor meghal a remény és a szeretet a szívünkben, mert megöli a gyűlölet.

Számtalanszor vádoltam azzal apámat, hogy elhagyott minket, pedig emlékszem, hogy ő nem akart elmenni nélkülünk és emlékszem, ahogy könyörgött anyámnak, hogy változtassanak ezen, költözzenek el, és kezdjenek új életet.  Mi löktük ki őket magunkból. Útjára bocsátottuk, hogy megmentsük a biztos haláltól. Megszabadult az állandó gyűlölettől és a sötét erőktől, ami nagyapám kezében fut össze. Új életet kezdett és bár még mindig nem ismerte fel nagyapám befolyását, ezért még mindig behódol neki néha, de nincs napi szinten a gyűlölet kibírhatatlan nyomása alatt. Már nem alkoholista, már nem vágyik menekülni. Már szabadon él, nincs mi elől elfutnia. Sosem álltam olyan közel még ahhoz, hogy megértsem az apám indítékait, és tetteit. Sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok arra a mélypontra, ahova ő. Pedig mindig mondták, hogy nagy esély van rá. Mert ezt örököltem. Mert a véremben van.

Amikor láttam a Bíborhegy című filmet, tudtam, hogy rólam szól. A főszereplőnek megmondták, hogy mi lesz a végzete, mégis belerohant. Amikor felismerte, hogy közvetlenül veszélyben van, és menekülnie kell, még mindig nem tett semmit. Már mérgezték, de ő még mindig nem ragadta meg az alkalmat, hogy a kínálkozó lehetőségeknél kiszálljon. És a vége sok szenvedés, vér és halál lett. Mindezt miért? A gyűlölet miatt. A férje és annak testvére annyira gyűlölték a szüleiket, hogy anyjukat megülték. Aztán hagyták, hogy tovább duzzadjon a gyűlölet körülöttük. A lány végül szerencsés módon megúszta, mert segítettek neki a túlvilágról. Apám szerencsésen megúszta hasonló körülmények okán. Nagyapám megúszta a kézigránátot a nő segítségével. Vajon én képes leszek valahogy megúszni? És ki fog segíteni?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés