A ventilátor monoton duruzsolva keringeti a meleg éjszaka csendjét, felőrli és kiköpi rám. Eszembe jutott erről egy este, amikor a mi ventilátorunk is pont így cselekedett, mi álmatlanul hallgattuk ezt egymás mellett és nem értünk egymáshoz, mert melegünk volt. Átöleltelek volna, hozzád értem volna, de már nem tudtam önfeledten. Akkor is azon gondolkodtam, hogy most vajon megint rám mordulsz-e, ha megteszem. A vágy akkor még erősebb volt, mint a félelem az elutasítástól, és arra gondoltam, nem feküdnél mellettem, ha nem szeretnél egyáltalán. Így kezem tétován elindult feléd, megérintette a karod és mivel te felsóhajtottál, tudtam, hogy nem tetszik, de már fáradt vagy ahhoz is, hogy leharapd a fejem. Végigsimítottam karod selymes szőrszálain, aztán a csupasz kezed forróságába bújtattam. Aztán te belebújtattam az ujjaim közé a tieidet. Megszállt az a nyugalom, amit az érintésed okán belém áramló szeretet szokott okozni és csak ezen az egy ponton ölelve egymást aludtunk el a sok órás forgolódás után. Aztán valamikor elengedtük egymás kezét észrevétlenül, mire eljött a hajnal józansága.
Emlékszem azokra az időkre, amikor még nem csak elviselted, hanem kifejezetten követelted, hogy érjek hozzád elalvásnál. Azt mondtad, neked bújós lány kell. Akkoriban, amíg a másikunk nem bújt oda, még csak félálomban bóbiskoltunk, és az alvás kezdete az volt, amikor minél szorosabban összefonódtunk. Annyira szép és boldog volt az az időszak. Minden színesebb és ízletesebb, minden nyugodtabb és megoldhatóbb, minden kezelhetőbb és eltörpülő volt a világ fájdalmából és gondjaiból csak a tudattól, hogy vagy nekem. Vajon te is ezt érezted? Az a boldogság közös volt-e vagy csak az enyém?
És évek alatt eljutottunk oda, hogy már félve értem hozzád. De ez a kézfogás még mutatta, hogy van még ott szív legbelül. Ezekre még színesen emlékszem, mintha valami vattacukor illata kavarogna az elmémben ezekre gondolva.
Aztán beugrik az, amikor elköltöztünk innen. Komótos, szürke volt minden este, mintha nem lett volna semmi szín sem abban a szobában ott kettőnk között, és azokban az emlékekben nem a kezemet fogod, hanem a szekrény felé fordulok, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy megérintselek. Tudtam jól, hogy mostmár nem számíthatok kézfogásra, csak elrántanád a kezed durván, mintha ártottam volna neked, pedig nem tettem, egyszerűen te nem akartad már többé, és haragudtál rám, amiért én igen. Vattacukor illata helyett az emlékhez valamilyen húgyszag társul, amit talán vélt, talán valós démonaim éreztettek velem esténként a múlt árnyékául. Undor fog el, keserűség, hiány. Olyan élénken érzem milyen magányosan feküdtem akkor melletted a hőségben, a forró este ventilátorzajongta sötétjében.
Mostmár rég nem fekszel mellettem, és így, hogy nem vagy itt már sokkal kevésbé vagyok magányos, mint amikor itt voltál. Akkor szétfeszített a vágy, hogy szeretetedért kolduljak, most már nincs meg a kísértés sem, hogy megérintselek.
A lakás sok emléket őriz, főiskolás éveket, más szerelmeket és lakótársak hangfoszlányait és kacajait. De a tiéd a legélénkebb mind közül. Mert ez a lakás kettőnknek lett átépítve. A mosógép, ami a te családod vett ide, a függöny, amit még én választhattam ki. Olyan lett, amilyet én akartam, pedig én olyat akartam volna, ami neked tetszik, de te nem mondtad meg mit akarsz, így nem tehettem a kedvedbe. A festés, amit én elkezdtem az utolsó itt töltött nyarunkon, szenvedtem vele hosszú hetekig. Nem volt baj, hogy egyedül csinálom, apránként képességemhez mérten megcsináltam. De neked nem tetszett. És nem velem, hanem az öcséddel festetted át újra egy nap alatt elfedve az én fáradságos munkámat, amíg én nem voltam itthon. Együtt kellett volna csinálnunk. Én szerettem volna melletted asszisztálni, míg te megcsinálod, ha jobban tudod és te kizártál ebből is, másnak adtad a közös munka örömét, az együtt töltött szépítgetés élményét, nem nekem. Persze hogy nem értetted hogy miért nem örülök annyira, fel sem fogtad, hogy én nem a fal szépségét szeretném visszanyerni, hanem az életünket szeretném megszépíteni. Te munkát láttál ott, ahol én érzelmeket, és te csak azt láttad, hogy én megint nem tudok valamit elég jól csinálni, bezzeg te.
A lakásban miénk volt a padló, nekünk lett felrakva az a plusz egy sor bordó csempe. Felépítettük, aztán elhagytuk ezt is, aztán meg egymást.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés