Valahol azt olvastam, hogy isten terve mindig tökéletes. Egykor ezt tartottam a világ legnagyobb koholmányának. Ha hittem volna egykor a végzetben, vagy istenben, az isteni akaratban, akkor sem láttam volna benne semmi tökéletességet, csak azt, hogy jól megszívatott, amikor az én sorsomat megírta.

Azt feltétlenül tudni kell, hogy az életem nem indult, aztán sokáig nem alakult túl fényesen. Talán magzatként vagy kisdedként még ismertem valami semleges kellemességet, de arra már egyelten sejtem sem emlékszik. Anyám egy hatalommániás férfi és egy túlgondoskodó nő frigyéből született, akik egyetlen dolgot csináltak közös egyetértésben: anyámat. Azóta se semmi mást, vagyis állandó vitáktól, átverésektől, árulásuktól színesedett hosszú kapcsolatuk. Egyetlen túlféltett lányuk nem mehetett csak úgy férjhez és költözhetett el a mindent átszövő oltalom alól. A későbbi férj, a fiatal alkoholistaivadék, akit nagy nehezen befogadtak a családba, azért volt tökéletes választás, mert kizsákmányolható, jóindulatú és persze hihetetlenül befolyásolható volt.

Én váltam aztán tökéletes eszközzé arra, hogy mindenki megkapja, amire vágyik. Anyám kapott valakit, aki által végre felnőhetett, aki miatt tekintélye lett a családban és nem csak a gyerek titulus illette meg. Apám a hőn vágyott családját kapta meg, hiszen szülei meghaltak. A kis árva, akit a nagyszüleim – ha akarta, ha nem – pátyolgattak, sosem kapta meg azt a törődést, amire szüksége volt, könnyű volt elaltatni a gyanúját a kezdetekben. A nagyszüleim pedig eszközt kaptak általam, amin keresztül új módokon irányíthatják a lányukat.

Apám türelmesen engedett annak, hogy behálózzák, és észre sem vette, amikor a kapcsolat elkezdett kórossá válni. Illetve, mire észre vette volna, már csak a pohár fenekén találta meg ugyanazt a vigasztalást, amit az ő apja is megtalált egykor, és nagyon valószínű, hogy előtte az ő apja, és annak az apja is. A pohár nem akarta megmondani, mit csináljon a feleségével és a gyerekével, vagy hogy mivel töltse a szabadidejét, nem akarta rákényszeríteni, hogy dolgozzon többet. Senki nem azért kezd el inni, mert szereti az alkohol ízét. Azért legfeljebb csak pár kortyot iszik. Aki folyamatosan iszik, az a hatás miatt iszik. De nem ám a bódult arcfelforrósodás a cél, hanem a kontroll és tudatvesztés, a kellemes mámor, ami kirángat a világ csúfságából és betakar, mint egy pihe- puha takaró. Megszünteti a gondokat, a fájdalmat és a világ dolgait egyszerűbbé teszi. Csoda hát, hogy nem menekül mindenki az alkoholba vagy más drogba? Ilyen egyszerű: Nem kell a gondokkal szembe nézni, hanem úgy kell tenni, mintha nem lennének, és kellően módosítani a tudatunkat, hogy ne okozzon lelki konfliktust, amíg el nem múlnak. És természetesen a problémák mindig elmúlnak, ha nem foglalkoznak velük, mióta világ a világ.

Aztán eljöttek a tudatvesztés árnyoldalai. A parttalan viták, a hasztalan ordítozások és lelkizések, hogy min kell változtatni, és természetesen sosem azon, ami megoldja a problémát. És a legfontosabb, hogy a tűzoltás sosem időben történjen. Mit ér egy probléma, ha nem tesz tönkre mindent? Az a normális, ha egy problémán legalább 11 évig ülünk és akkor is csak annyira oldjuk meg, hogy épp ne akasszuk fel magunkat, vagy irtsuk ki a családunkat menten. Ezt pontosan így tették a szüleim. A tökéletes katasztrófa felé sodródtak. Ahelyett, hogy 11 év szenvedés után megpróbálták. Mindent újrakezdettek volna. Bár, talán már egyébként is túl késő volt bármihez is.  De ők inkább más helyszínen folytattak mindent ott, ahol abbahagyták, és ezt nevezték megoldásnak. Ekkor jöttek a legkegyetlenebb évek. A legpokolibb 4 év.

Az indulatok elszabadultak. Nem volt már sem isten, sem ember, ami megfékezhette volna az omladozó elméket és a hosszú ideig gyötört emberiességet. Nem volt már olyan gát, amit át nem szakítottak, és olyan védőburok, amit fel nem hasítottak. Ha valaki engem kérdez, én úgy éltem meg, hogy ez volt a totális terror időszaka, az alkohol rémuralma. Előtte sem volt semmi rendben, de ekkor minden elviselhetetlenül rossz volt. És mégis elviseltük. Az ember bármit elvisel, bármit kibír, ha talál rá megfelelő kifogást. Nem változtattunk, mert még mindig jobb apánknak, ha mi viseljük el, mintha egyedül marad. Nem megyünk el, mert annyi méltóságunk még van, hogy segítséget nem kérünk.  Bízunk vakon és ölbe tett kézzel a szebb jövőben és a boldogabb holnapban a gödör alján.

Mit érzékelt ebből a kiskamasz énem? Sosem volt az életem mesevilág, de még az elviselhető valóság utolsó üvegburka is összeomlott. A rettegés a zsigerekig hatolt. A szemek úgy hunyódtak le, hogy nem tudhatták, mit hoz az éjjel, a reggelek többnyire fényárban fürdették meg a sötétség mocskát, és a kezek hol az ocsmányságot takarító szivacs körül, hol csak a puszta eljövendő pillanattól rettegés miatt szorultak ökölbe. Az elmék végleg megbomlottak, a szívek visszafordíthatatlanul összeroppantak és a gonoszság uralta az időt és teret. A bizalom nem a jobb jövőben, hanem az élhetőbb pillanatban fogant meg. A barátokat és bizalmasokat rég elmarta az, ami körülvett. Társam csak a magány, és a családon belüli kényszerű tragédiaszövetség lehetett.

Tizenhárom lehettem, amikor azt hittem, hogy a sors végre megkönyörül rajtam. Volt egy fiú, Laci, akivel mindenről nagyon kellemesen el tudtam beszélgetni. Kedves volt, megértő és szinte mindent elmondhattam neki, ami a lelkemben volt. Szinte… Hogyan mondhattam volna el neki, hogy mit élek át nap, mint nap. Ez mindent felülíró titok volt. Úgy gondoltuk, ha kiderült volna mindez, az rosszabb, mint elviselni az egészet. Elmartam hát magam mellől. Nem, ez így nem igaz. Csak mindig fenntartottam a megfelelő távolságot. Nem engedtem olyan közel, ahogy azt a belsőm kívánta. Ahogy azt rajtam kívül ő is és a helyzet felkínálta volna. Ő pedig megelégelte. Úgy érezte, hogy hitegetem és becsapom. Nem hibáztathatom. Más is megelégelte volna. Az átlátszó mentegetőzésemet és azt, hogy mást mond a szemem és a szám, nem lehetett tűrni. Közel engedtem, amennyire lehetett, de aztán eltaszítottam. ’Túl gyenge ehhez az ő lelke’ gondoltam. Lassan megváltozott a kedves fiú. Csúfolódó, zaklató, közönséges és támadó lett. Megundorodott tőlem, de a vágy hajtotta felém. A magány megszilárdult bennem és a sorsom még mostohább lett, mint előtte bármikor. Az iskola menedéke az otthoni bajok elől csak újabb bajok forrása lett. Nem megkönyörült rajtam a sors, hanem beletaszított egy még mélyebb pokolba.

Nem létezett számomra sosem a béke és a boldogság. Bár a világban békeidő volt, gyarapodás és mesés próféciák, én ebből mit sem érzékeltem. Körülöttem háború volt és nyomor. És egy háborúban áldozatok vannak, éhezés és betegség, így bennem is csak áldozat, éhezés és betegség volt. A bánat elfekélyesedett sebhelyei mélyek voltak, és a sötét szomorúság tökéletes táptalaja a terjedéséhez. Szeretet nem volt bennem senki és semmi felé. Sem hit. Sem remény. Az a kevés jó érzés, amely képes lett volna gyógyítani mindezt, nem tudott hatni. Épp ellenkezőleg. A „gyógyszert” nem megfelelően tároltam, hisz rajt van a dobozán is: a sötétségben tartott érzelmek megromlanak, hatástalanná, ártóvá változnak.

Képes voltam kezelni a felszíni sérüléseket, de a sebek oly könnyed felhasadtak és gennyes nyálkával ontottak be mindent, ami addig nem merült el a mocsoktengerben. Néha találtam némi kellemes érzelmi semlegességet, de tartósan soha. A sorsom, hogy ezeket a láthatatlan sebeket örökké magamban cipeljem és amiatt ne tudjak sohasem nyugtot találni. Az élettől én nem egy- két pofont kaptam, hanem folyamatos és megalázó verést. Csoda talán, hogy szűkölő kutyaként keringtem enyhítést keresve? Sok rossz utat kipróbáltam és sok helytelen megoldást végigvettem, mire találtam valamit, ami talán mindig bennem volt.

Ez a valami pedig az írás volt. Írni a fantáziavilágról, ami bennem született a nehéz időkben. Ahova menekültem és ahol megnyugvásra és biztonságra leltem, ha már a valóságban ilyen hely nem volt. Van egy világ rajtam kívül, ezt nagyon jól tudtam, csak ott nekem nincs helyem. De az én belső otthonomban, az én ,valóságomban’ létezett a béke, a boldogság, a szeretet és a kellemes elégedettség. Elég volt becsuknom a szemem és könnyek és vér helyett máris kellemes színeket és formákat láttam. Az ütések és bántások elviselésének értelmetlenségének fontos célja lett, ahogy a fantáziámban élő hősnek kellett elviselnie őket, és ő megkapta az elviselésükért a jutalmát, amit én soha. Bűn-e ez? Rossz dolog-e ez? Hiszen csak a gondolataimban lehettem boldog és szabad.

Aztán a külvilágban elmúlt a rémálom-valóság. Elsuhant a terror és végre lefejeződött a gonosz. De a bennem megszűnt, vagy sosem kialakult érzések úgy tűnt a valóságban már sosem fognak kialakulni. A nyomorban érzéketlenné vált lelkem megpróbált újra érezni. Mindent megpróbáltam, hogy újraindítsam szívem zakatolását, mindent kipróbáltam, amiről azt állították, hogy azt idézi elő, de semmi nem volt képes visszaadni az életemből elrabolt 15 évet.

Enyhülést azután is az agyam jelentett. A számítógépem és a fiókom mappái tele voltak ezzel a fejemből kiöntött szennyel, amit képes voltam papírra hányni bizonytalan, tudatlan kezekkel. Semmi nem volt olyan hatásos gyógyszer, mint a fejemben született gondolat. Csak az volt képes végül kitisztítani a sebeket és bevarrni a tátongva bekérgesedett részeket. Összeraktam magam az írás által, nem tökéletesen, nem hibátlanul, de egészen szép munkát végeztem.

Áldásos belső tevékenységemet a hatásai ellenére is gyűlöltem. Nem tudtam nélküle élni, vele meg nem számítottam normálisnak. Én pedig normális akartam lenni, mint minden ember a földön. Nyűg volt. Kellemetlen és frusztráló. Meg akartam szabadulni tőle. A fejemben megszólaló hangok olyanok voltak, mint egy túl hangos szomszéd, amit sem elcsendesíteni, sem elviselni nem lehet. Megsemmisítettem a mappákat, elégettem a papírokat, és igyekeztem eltüntetni őket végleg, de már nem lehetett. Szenvedtem tőlük, immár épp annyira, mint egykor a sötét démonoktól, amik születésemtől kezdve körüllengték az életem.

Apámat csak néha láttuk, és akkor is csak igyekeztünk megtűrni, és nem kimondani a valódi gondolatainkat és érzéseinket. Hamar megtanultam lenyelni a véleményemet, az érzéseimet és az indulataimat, mint valami túlméretezett, keserű, érdes pirulát, ami nem akar lemenni az ember torkán sehogy sem. De akkor is nehezemre esett magamban tartani a gyűlöletemet. Ki akart folyni belőlem, és én nem bántam, mert a belső nyomásuk elviselhetetlenné vált.

Akkor megengedtem magamnak, hogy egyetlen egyszer kiadjak belőle valamit. Nem összevesztem apámmal, csak őszintén, elviselhető mennyiségekben adagoltam neki a véleményemet. Ő időközben megtért. A gonoszt kiűzte magából. Boldog és nyugodt volt, bár azért kellően sajnáltatta magát. Meg akart téríteni minket is. Nem látta, hogy ő az, akinek a szavára utolsóként hallgatnék a földön. Én örökké olyannak fogom látni, amilyennek megismertem: erőszakosnak, gyengének és gonosznak.

Elkezdett papolni a tanításokról. A bibliáról és azokról, amiket ő fontosnak tart. Arról, hogy neki isten megbocsátott, ez számára épp elég. Nem kéri a bocsánatunkat, mert: „Istennek valami célja volt a történtekkel. Például, hogy pszichológusok, nővérek vagy írók lesztek”.

A szavak úgy értek, mint egy pofon. Megdobbant a szívem, és a következő kitörni készülő szavak bennem rekedtek. Nem hittem a fülemnek. A bennem felgyülemlett harag többé már nem akart kitörni. Nem volt mit mondanom neki már soha többé.

Istennek terve lett volna? Azért éltette meg velem a poklot, azért ültette a fejembe a sosem szűnő kényszert, mert írónak szánt? Nem tudtam napirendre térni e felett a gondolat felett.

Bármit tettem, bármennyire tanultam meg érezni és szeretni, sosem csitultak a bennem visszhangzó hangok és képek. Bármit éltem át, bármilyen jó ért, ez az egy dolog soha nem múlt el. Talán tévedtem és isten terve mégiscsak tökéletes. Hogy miért tette mindezt, majd kiderül. Mivel elnyomni nem tudom a bennem megszülető szavakat, hát kiadom magamból, és remélem, hogy lesz majd akkora hatalmuk, hogy valóban részesei lehessenek isten – állítólag tökéletes- tervének.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés