Kicsi gyermek józan ésszel, nem zseni, de értelmével

Belátta a nagyvilágot, nagy álmokat s jövőt látott.

Életének kezdetén ám rá jött a nagy hibára,

Az embernek csak az számít, aki megfelel a világba.

Álmai hát megcsappantak, s élhető jövőt látott,

Kis lakást meg nagy terheket, középszerű álmot.

Boldogtalan lett-e tőle? Nem! Mert elhitte,

Hogy amit tanítottak neki, előre vitte.

„Édes lányom viselkedjen, férjhez menjél, legyen munkád

Ne keseregj, megfeleljél, s ha ezt megunnád

Gondolj azokra, akik rosszul élnek, olyan életet akarsz?

Tégy hát kedvébe mindenkinek, amig bele nem halsz.”

Így is tett a leánykánk, tanult, amíg csak bírta,

Társai csak lébecoltak, az életben semmiért nem vívtak.

Ő rendíthetetlenül dolgozott a kevéske „nagy célért”.

Rádöbbent ám álmához több kell: A szépség!

Hisz kis ház, sok gyerek és középszerű férjért

Úgy kell kinézni, mint aki nem is itt élt,

Hanem egy babaházban, s most jött ki a gyárbúl,

Mert a futószalagos csinibabákat nem a természet árul.

Tévedés! Ez sem vette kedvét! Kereste a szép álomízű kelmét,

Vetett arcára íves csillogó kencét, a férfiak mégis messze elkerülték.

Mi volt hát az oka? Nem elég szép tán? Szó sem volt róla.

Csak nem rítt le róla, hogy olyan ostoba volna!

Mert a férfiaknak ez kell, irányíthatóság!

Ha valaki gondolkodik, oda a vonzóság.

Nem adta fel, tovább küzdött, és belement a játékba.

Így megtanulta, hogyan legyen a férfiaknak játéka.

Volt is, aki jelentkezett, de itt nem ér véget még a strófa,

Ugyanis mind lelépett előbb utóbb, sem hogy elvette volna.

Hogy legyen így szép kis álom? Eltűnt ez már e világon?

Kihalt, mint a jó modor? De hát mindenki máson látom.

Társai sorra estek teherbe, volt ki gyűrűt kapott az ujjra

S ez ment mindenhol újra, meg újra.

Szédítő e téboly, már megint mit csinálhat rosszul,

Csak az ajtót nyitotta, és az kiszakadt tokostúl?

Aztán rájött a rejtélynyitásnak kulcsára,

Ezek a nők nem vártak a megfelelők urára.

Ami jött azt elfogadták és el nem engedték soha

Még akkor sem, amikor kiderült, hogy némely mostoha.

Láncot kell hát verni rögtön a nyakukba,

Nem kell nekik szabadság, csak inger az aljukba.

Eljutott hát idáig is, a mi okos hősünk,

Talált hát olyat is, aki ész nélkül nősült.

Volna! De egy nap arra ébredt, hogy nem is erre vágyott.

Nem látta a vőlegény szemében a világi boldogságot.

Ekkor megszólalt az esze: „ne tedd ezt magaddal,

Neked olyan férj kell, aki holnap is marasztal.”

Neki csak ma kellesz, a szép fiatal éned,

S mit éned? A tested. Sőt a mívelt személyiséged.

Olyan kell, ki látja, hogy értelem cikázik a szemedben.

S nem azt nézi milyen kelme simul a kebleden.”

Újra nekivágott hát értelmezni a kérdést:

„Miről álmodhat ma egy nő, mi teszi boldoggá éltét?”

S eszébe jutott mi a legnagyobb hibája:

Eszét elhallgattatni nem tudja!

S ezzel történik minden hiába.

Most is ját az esze, akár a motolla,

Nőnek ezt nem illik, csak úgy tenni, mintha gondolna.

„Nem kell férfi, félrevezet!” „De azért kéne mégis.

Hisz gyerek kell, meg kicsi ház, meg autó, ha fénylik.”

De ehhez férj nem is kell, elég hogyha, segít a gyártásban,

S legfeljebb benne ragad a felkevert rántásban.

Hip- hop meg is találta a ragyogó alkalom,

Már is csókolták, s fogták, de nem karon,

Félre eső hely, nem túl romantikus,

Nem számít, csak csináld, és kuss!

„Akarlak…” rebegte elfúló hanggal,

S már készült is mindenféle tejjel- vajjal.

„Nincs gumi!” szólt a megállapítás.

„Majd vigyázok!” hangzott a nyugtató áldás.

Ám ekkor újra megszólalt a harang,

Ami az okos lány fejében, ha nem kéne, akkor is zeng:

„BANG” „Nem helyes, amit teszel, csak kihasználod!

Ne tégy olyat, ami ellen neked is lenne kifogásod!”

De mi lesz hát a tervekkel, álmokkal, élettel?

Hogy lesz majd kisgyerek, ház vagy bármi életjel?

Az okos lány újra magára maradt.

S szívében nem volt más csak a harag.

Amit kéne tenni, nem tudja megtenni,

Így nem tud soha kisdedet karjára fektetni.

Elmúltak az élvek, s megkopott a szenvedély.

Férfi ugyan jött, de ment is, mikor múlt a kéj.

Egy nap arra ébredt, hogy szóltak a hangok

De most nem a fejében, máshonnan hallatszott.

„Lassan késő lesz, elmúlik a lehetőség,”

Hiába a sok féle megesési eshetőség.

Mindennek van valamicske hibája,

S azt, hogy ezeket előre látja: Az okos lány tragédiája!

Elmúltak az évek, elmúlt a lehetőség.

Társai közt gyerekek nőttek fel, házasságok bomlottak szét.

Mindenkinek megvolt a maga hibája,

De mind sajnáló tekintettel nézett a lányra.

„Pedig nem volt csúnya…” gondolta az egyik.

„Lehetősége is volt, elszalasztotta egytől egyig.”

Amikor utoljára harangok zúgtak fel

Már nem hallotta, álmaiban aludt el.

Búcsúzások szava ért fel a mennyekbe,

„Gyermeke nem volt, jó barátja temette.”

NÉV, SZÜLETETT – MEGHALT – Vésték fejfájára.

Tán hozzá is tennék: magányosan „élt”, elméje rabságába…

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés