Valahogy felfedeztem már fiatalon, hogy az életemben két szám jelentős szerepet játszik. Mindig hét és tizenhárom évente megváltozott az életem, hol így, hol úgy. Talán ez cseppet sem véletlen. Azt mondják, hogy az ember hét év alatt teljesen lecseréli az összes sejtjét a szervezetében, ezért már igazából nem is nevezhető ugyanannak az embernek. Talán a mesékben nem véletlenül fordulatos szám a hét és a tizenhárom. Valahogy mindig van körülötte valami, ami ezek szerint amióta a világ fennáll, jelen volt. Hét esztendeimből 11 volt eddig, talán pont 13 lesz, ki tudja. Tizenhárom éveimből pedig hamarosan eljön a hatodik.

Az első hét év? Maga volt a menny! Hét éves koromig egy hatalmas házban laktunk a testvéremmel, anyával és apával. Imádtam ott élni, a két szint között rohangálni, a kutyámmal az udvaron szaladgálni, beépíteni legóval az egész nappalit, mert hát az is óriási volt. Persze csak nekem tűnt annak, mert kicsi voltam, de ilyeneket az ember gyerekként nem lát át. A hétvégéket imádtam a legjobban. Apa már hajnalban kiment barkácsolni, míg anya megcsinálta a reggelit. Amikor elkészült felkiáltott a nővéremnek: Kiara! Aztán nekem: Kenéz! Végül apának: Feri! Onnantól számítva 5 percen belül tanácsos volt asztalhoz ülni, mert anya utána már duzzogni kezdett. Mi apával könnyedén tudtuk kezelni anyát. Összemosolyogtunk, ha anya valami tipikus női dolgot csinált, tudtuk, hogy más világ, mint mi, férfiak. A nővérem meg anyával sutyorgott, ha apának volt valami morognivalója. Boldog voltam, nagyon boldog. Már- már meg merném kockáztatni, hogy én voltam a legboldogabb gyerek a világon. Láttam persze, hogy apa sokszor mérges, és sokáig dolgozik, de azt hittem, ez normális. Meg láttam anyán is, hogy sokat sír és keveset nevet, de azt hittem ilyen volt mindig. Mindkettőjüket apróságokkal fel lehetett mérgesíteni, anyán ilyenkor nevettem, apától ilyenkor féltem. De ezek olyan jelentéktelennek tűnő dolgok voltak, aminek nem hittem, hogy ekkora tragédia lesz a vége.

Egy nap anya félrehívott minket, és elmondta, hogy az a férfi, akivel a játszótéren megismerkedett, az lesz az új férje, és apával már nem szeretne együtt lenni. Költöztünk. Csak apa maradt a nagy házban, mi mentünk egy kis lyukba. Igazából nem volt sokkal kisebb, csak én éreztem úgy nagy fájdalmamban. És dühös lettem anyára. Annyira, hogy olyanokat durvaságokat vágtam a fejéhez, amit gyereknek nem szabadna mondania. „Nem szeretlek!” Persze ez nem volt igaz, szerettem, csak nagyon mérges voltam rá. „Rossz anya vagy!” Hogy is lehetne valaki jó anya, ha nem boldog? Aki boldogtalan, az mindig rossz dolgokat tesz.

A következő hét évem úgy telt, hogy amennyi időt csak lehetett apával töltöttem, bár anyánál laktam, de nem szerettem ott. Vele csak veszekedtem, rajta töltöttem ki a haragom bármi volt, szabadulni akartam tőle, meg az új férjétől, és apához költözni.

Aztán megismerkedtem egy másik mitologikus számmal, a tizenhárommal. Ez is változást hoz, de kicsit másmilyet. Megismertem egy lányt, akibe fülig beleszerettem. Bármit megtettem volna azért, hogy szeressen engem. Bohócot is csináltam magamból előtte számtalanszor. Apának elmondtam, és legyintett, szerinte a nőket jobb kerülni, mert csak a bajt hozzák az ember életébe. Én viszont nem akartam elkerülni Lucát. Amikor nevetni láttam, melegség járta át a szívemet. Ha rám nézett, vagy hozzám szólt, akkor pedig furcsa borzongás kerített hatalmába.

Újra jött a hét éves átok. 14 éves korunkban Luca valami művészeti középiskolában tanult tovább nagyon messze tőlünk, így az egész családja elköltözött, hogy vele lehessenek. Többé nem láttam. Olyan szomorú voltam, hogy azt hittem megszakad a szívem. Apa csak azt mondogattam, hogy felejtsem el, ne rinyáljak, amiért, bevallom, csalódtam benne. Anya viszont érdekes módon megérezte, hogy mire van szükségem. Beszélgettünk, hosszú évek óta először. Megvigasztalt, és nekem ez nagyon sokat jelentett. Aztán kiderült, hogy amilyen középiskolát apával választottunk, az nekem nem megy olyan jól, pontosabban én nem érzem magam ott túl jól. Apa szeretett volna gyerekként sportgimnáziumba járni, de őt ennyi idősen nem vették fel. Nekem meg nem ez volt az álmom. Én gazdasági középiskolába akartam menni. És lássanak csodát, hogy ki volt az, aki apával szemben is támogatott, aki kiállt a döntési jogom mellett, és minden nehézséget vállalva segített átiratkozni egy másik iskolába: Anya. Pedig abban az évben született a húgom, én pedig nagyon csúnyám bántam vele évekig, de ő mégis ott volt, fordított időt és figyelmet rám, megbocsátott nekem. És láttam rajta, hogy ő most boldog, és ekkor világosodott meg bennem, hogy apa mellett mennyire nem volt az. Érdekes az élet.

A következő hét év úgy telt, hogy apa nagyon haragudott rám, és nem is kereste a társaságomat. Sosem bocsátott meg teljesen, de akkor évekig még a születésnapomon sem köszöntött fel, még a telefont sem vette fel, ha én hívtam, csak a nővéremmel üzent. Rossz volt ez nekem, de mégis sokkal boldogabb voltam, mert önmagam lehettem, követhettem a saját álmaimat, és anyával is rendeződtek a dolgok. Megértettem, hogy butaság haragudni, mert nem csak a másikat, önmagunkat is bántjuk vele. Azért épp olyan türelemmel és nyitottsággal álltam apához, mint anya állt hozzám. Tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor megint minden rendben lesz.

21 éves koromban telt le ismét a hét év. Ekkor fejeztem be a főiskolát, és kerestem munkát. Nem találtam igazán jót. Apa legalább végre újra beszélt vele, igaz, folyton azzal jött, hogy ő megmondta, hogy elszúrom az életem. Sportolóként most gazdag lennék, de így nem viszem semmire.

Még szerencse, hogy 26 éves koromban ismét elért a 13. év szerencséje, és immár másodszor szerelembe estem. Olyan szép lány volt, annyira kedves, és elragadó! Tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Neki kellett lennie a feleségemnek, és a gyerekeim anyjának.

28 éves koromban volt az esküvőnk, akkor jött a negyedik hét év az életembe. Három gyerekünk született, két fiú és egy lány. A változás ekkor óriási volt. Örömteli, de pokoli nehéz is. Férjként és apaként is helyt kellett állnom, ami nem egyeszű feladat. Az idősebbik fiamban önmagamat láttam. A kisebbikben apám karakán és mogorva természete bújt meg. A kislányunk elvarázsolt. Olyan volt mindig, mint anya, amikor boldog volt. Összességében imádtam ezt a hét évet. Boldogabb voltam, mint valaha és megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy ez sose változzon meg.

De az élet nem így működik. Ember tervez, Isten végez! Újra eltelt hét év és én 35 esztendősen megfakultam. Minden olyan nehéz lett, keservesen ment, elveszett a lendület és a hév. A főnökeim egyfolytában kihajtották belőlem a szuszt is, és a gyerekeimre fordítottam azt a kevés szabadidőmet ami akadt, nem a feleségemre. Férjként elbuktam. Túl sok volt ez már nekem. Megláttam a szemében azt a szomorú fényt, mint ami anya szemében volt, amikor hét éves voltam. Nem akartam, hogy ez legyen, de nem tudtam hogyan fordítsam vissza. Anya mondott valamit, de én nem hallottam meg. Azt mondogattam, hogy én majd megoldom. Mivel megesküdtem magamnak, hogy én nem válok el soha, az én gyerekeim nem fognak szenvedni miattam, ezért megpróbáltam menteni a menthetőt.

A következő hét év emiatt roppant keserűre sikeredett. A gyerekek előtt veszekedtünk nem egyszer, pedig én sosem láttam a szüleimet veszekedni. Ők gyakran sírtak, meg szorongtak miattunk. Ez rossz érzéssel töltött el. Én nem ezt szerettem volna, és nem így. Sajnáltam őket.

Aztán jött a 13 év áldásos hatása. 40 esztendős koromban rájöttem, hogy nem muszáj alkalmazkodnom a főnökeimhez, ha én magam leszek a főnök. Saját vállalkozásba kezdtem, mindent feltettem rá. A feleségem nagyon nehezen viselte az én üzleti ügyeimet, a hiteleket, és azt, hogy mostmár önként vagyok otthonról távol olyan sokszor, már a munka az első az életemben. Viszont megcáfoltam azt, amit apám mondott, és sikeres lettem. Nem attól, mert engem nem értek ugyanazok a nehézségek, mint a versenytérsaimat, hanem attól, hogy én korán megtanultam a szüleim válása miatt, hogy mindig jön valami rossz, és felkészültem rá, majd amikor bekövetkezett, akkor nem estem kétségbe. Míg más vállalkozások egy-egy változás miatt sorra mentek tönkre, én így talpon maradtam.

Eljött a következő hét éves fordulat. 42 éves koromban elváltam. Nem a feleségem akarta, hanem én. Megfogadtam, hogy a gyerekeim érdekében nem válok el soha, de azt nem gondoltam volna, hogy pont emiatt mennyire boldogtalanok lesznek. Amikor a vasárnapok olyanok voltak, mint egy gyászszertartás, és mikor még a legkisebb tündi- bündi kislányom is szomorú tekintettek azt kérdezte, hogy „megint veszekedni fogtok anyuval?”, úgy éreztem, cselekednem kell, mert ez így nem jó. Nem ezt érdemelték. Nehéz volt gyerekként átélni a szüleim válását, de legalább ilyeneket nem éreztem soha, mint amiket nekik kellett. Nem voltak boldogok a gyerekeim, és ez miattam volt. Még mindig imádtam a feleségemet, de annyi mindent nem csináltam jól, annyi mindenben nem tettem meg, amit egy férjnek meg kellett volna, hogy már nem tudtam helyrehozni a kettőnk kapcsolatát. Van, hogy azért kell rombolni, hogy teret adjunk valami újnak. Ez megtörtént: A volt feleségem, az nagy szerelem nem sokkal később találkozott egy rendes fickóval, aki újra olyan mosolygóssá tette, mint ahogy én beleszerettem évekkel ezelőtt. A gyerekek sokat voltak nálam, és próbáltam jóban lenni velük, de azért mondtak nekem olyanokat, mint én anyunak régen. Mondták, hogy rossz apa vagyok. Meg azt is, hogy nem szeretnek. Fájt, de tudtam, hogy nem gondolják komolyan, csak dühösek, ahogy én is voltam. És bíztam benne, hogy egy nap ők is rájönnek arra, hogy tévednek, ahogy én rájöttem anyuval.

49 évesen köszöntött be a következő hét évem. A vállalkozásom akkorára nőtt, hogy meg kellett osztoznom a tulajdonán másokkal, így kevesebb energiámba telt minden, és ha ki akartam venni pár napot, akkor megtehettem végre. Ekkor jött egy újabb szép hölgy az életembe. Csilingelő kacaja volt, és kis gödröcskék az arcán. Megfogadtam, hogy csak egyszer fogok házasodni, és nem válok el, de nem sikerült tartanom a tervemet. Most viszont hálás vagyok, hogy elváltam, mert feleségül vehettem őt. Olyan voltam mellette, mint egy kisgyerek, rengeteget nevettünk és mókáztunk. A gyerekeim azt hitték, hogy megbuggyantam, de hát ők ezt nem érthették.

52 voltam a következő 13. évemben. Ekkor született meg az első unokám. Rá egy évre esküvő. 56 éves koromban jött a következő hét év. Rettegtem mit hoz. Ez alatt a hét év alatt először anya betegedett le, majd vesztettem el, aztán rá pár évre apát vitte el egy szívroham. Árva maradtam. 63 éves koromban kilábaltam a hét év gyászból és megpróbáltatásból, megint jöttek az örömök. Unokák jöttek, de mennyi! 7 unokám született, így lettem nyolcszoros nagypapa.

65 éves koromban ért el a következő 13-as évforduló, és hozta magával a gazdagági sikereket. A cégem már rég saját utakon járt, terjeszkedett és nemzetközi piacokra nyitott. Én már szinte alig dolgoztam, csak élveztem a bevételeket, utazgattunk, vásárolgattunk, a gyerekekkel, unokákkal együtt mentünk erre- arra. Hiányzott anya a családból. Olykor apa is. Szerettem volna, ha a fiúunokáimat edzi, játékra buzdítja, sportol velük. De ez már nem lehetséges.

Kereken 70 évesen jött a következő hét évem, immár a tízedik. A sorminta alapján kemény évekre számítottam, de látszólag semmi nem változott. A baj sokat váratott magára, aztán csőstül jött. Először a cégem hírnevét szennyezték be valami szélhámosok által létrahozott cégcsoport csődje miatti pereskedésben, ezért újra munkába állhattam, hogy helyre hozzam a becsületünket. Öröm az ürömben az volt, hogy mindhárom gyerekem beszállt a vállalkozásba, és hozzátette, amit csak tudott. Már épp a hetedik év végén jártunk, már épp fellélegeztem volna, amikor jött a világ legfájdalmasabb gyászhíre: A kisebbik fiamat az autópályán maga alá gyűrte egy szabálytalanul közlekedő kamion. Óriási tragédia volt ez mindnyájunknak. Egy szülő ne élje túl a gyerekét. Az unokáim ráadásul elkanászodni látszottak apa nélkül. A sarkamra kellett állnom ott is. Bármilyen nehéz volt, én magam buzdítottam az anyjukat, hogy keressen a fiam helyett új férjet maga mellé.

  1. évemben elkezdődött a hét évek enyhébbike. Talán végre megnyugodhatok. Jövőre letelik az újabb 13. év, és ez eddig mindig szerencsét hozott nekem, szóval már várom. Akármit hoz, én tudom, hogy képes leszek vele megbirkózni. Tudom, milyen tragédiák érhetik az embert, és tudom azt is, hogy mindig van rosszabb. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy felkészülünk rá lelkileg, hogy bármi megtörténhet. Felneveltem egy gyönyörű tehetséges fiút, akit elvitt egy ostoba baleset, a mai napig gyászolok. Haragba és jóba voltam szülőkkel, barátokkal, asszonyokkal, gyerekekkel, de minden perc haragot bánok és minden perc szép pillanatot becsben tartok.

Az élet változás. Aki nem tud az élettel változni, felülni a hullámok tetejére, felállni, ha jön egy irdatlan nagy pofon, az nem tud majd boldog lenni, szép életet élni, kiegyensúlyozott lenni. Az élet nehéz, ezt nem tagadom, bárki kérdezi. Bár kímélni akarjuk a gyerekeinket tőle, de tudnunk kell, hogy nem védhetjük meg őket mindig. Az élet első nagy változása fáj talán a legjobban, ezért olyan nehéz, de jobb ezen túlesni, mint a ragtapaszt, gyorsan letépni. Hét évesen azt hittem, hogy nagyobb tragédia az életben nem lehet a válásnál, és lám, milyen óriásit tévedtem. Hálás vagyok anyámnak, hogy sok szenvedéstől megkímélt a határozottságával, míg én a saját gyerekeimet nem tudtam. Anyám megtanított jól hozzáállni a változásokhoz. Ő is keserű szájízzel tűrte, hogy bántom, de elviselte, mert tudta, hogy eljön majd az ő ideje. Apámnak is hálás vagyok, mert megtanította, hogy annál semmi nem fontosabb, ha valaki hisz bennünk, hogy valaki önmagunkért szeret, és nem megváltoztatni, hanem kikristályosítani akar minket, mint egy frissen bányászott gyémántot. Egész életemben haragudott rám, amiért nem az lettem, amit ő szeretett volna belőlem faragni. De én elégedetten nézek a tükörbe, mert tudom, hogy ha az ő útját járom, boldogtalan lettem volna.

Így szövik be az életünket a meseszámok, a hét és a tizenhárom. Nekem a hét mindig hol jó hol rossz változást, a tizenhárom pedig a szerencsét hozta meg. Büszke vagyok arra, ahogyan álltam a sarat, és hálás vagyok azért, amikor jutalmat kaptam. Talán többször volt nehéz, mint könnyű, én mégis alapvetően úgy éreztem boldog volt az életem. És ez talán a legfontosabb az életben.

free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés