Házibuli, pontosabban születésnapi buli volt. Házigazdák: Réka és Roland, ikrek. Pár házzal laktak tőlem, nagyjából óvoda óta ismerem őket. Réka középiskola óta a legjobb barátnőm. Kétpetéjű, különnemű, és teljesen más személyiségű ikerpár, akik rácáfolnak minden ikrekkel kapcsolatos legendáriumra, mert olyan szinten távol állnak egymástól, mintha nem is egy kontinensen élnének, de az végképp nem látszik rajtuk, hogy még rokonok is. Réka közvetlen, mosolygós, parti slágereket hallgat, csinosan öltözik, és a tanulás sosem érdekelte igazán, egy gyárban dolgozik. Roland ezzel szemben magának való, komor, rocker, a teljes ruhatára egy fekete nadrágban és egy fekete pólóban kimerül, viszont egyetemre jár és nem is akármilyen eredménnyel. A testvérek között kényszeregyezségek vannak csak, amolyan hidegháborús állapot, amely lehetővé teszi, hogy terveiket a másik ne húzza keresztbe, de elég egy szikra, hogy egymás torkának ugorjanak. Így volt ez a buli előtt is, amikor mind a ketten házibulira vágytak. (Bár ha így nézzük csak van köztük némi telepátia, vagy hasonlóság.) Összevesztek, fenyegetőztek, zsaroltak, még egymásnak is ugrottak, de egyik sem engedett. Az eredmény egy olyan dupla házibuli lett, aminek szigorú szabályai, határvonalai vannak, a vendégek „Réka fele” az udvaron, a medence partján bulizik, óriási tálba kevert mindenféle alkoholt iszogat hosszú szívószállal és élvezi a remegő víztükröt, amit a dübörögő diszkóslágerek keltettek. A „Roland fele” a bulinak a nappaliban üldögél, szól a rock, fogy a sör, és mindenféle játékokkal játszik, mint pl.: Catan telepesei.

Réka szerelmes volt, a fiú másfél órás késés után esett be a buliba, így sok hisztirohamot kellett segítenem átvészelni, és vagy százszor megválaszolni a kérdést, hogy miért nem jött el. Végül a történet Happy Enddel zárult, és Réka már csak a pasival volt elfoglalva. A srác véleményem szerint üresfejű és túlzottan szerelmes magába ahhoz, hogy megérdemelje Rékát, de ez Réka láthatóan nem vette észre.

A saját szerelmi ügyeimet persze nem tudtam ilyen hideg rációval szemlélni, volt számomra is valaki, akit Rékához hasonlóan én sem tudtam ignorálni, bármennyire is ellentmondott minden ésszerű feltevésnek. Nagyjából két éve megismertem Roland legjobb barátját, a szintén egyetemista,  humoros, karizmatikus Krisztiánt. Semmi felszínesség, semmi kényszeres megfelelési kényszer, semmi agyondolgozott izomzat, vagy bájgúnár viselkedés. Sem a mindenhol szőrös, izzadt és rossz arcú, sem a metroszexuális szépfiú kategóriába nem illett bele. Több, mint megfelelő külső, tartást sugárzó személyiség, és értelemet árasztó megnyilvánulások, tehát minden benne van, amibe akár még beleszeretni is bele lehet. A szerelem az enyhe kifejezés ahhoz képest, amit iránta érzek, pedig talán két mondatot beszéltem vele eddig összesen. Persze hamar rá kellett jönnöm, és ez eléggé hidegzuhanyként ért, hogy nem csak rám van ilyen hatással. Nagyjából minden ivarérett nőnemű lény 14-50- ig rá van kattanva, és ő ezen már csak hátradőlve mosolyog, és kedvére válogathatna, rámutathatna valakire, és öt perc múlva már a mosdóban furulyáztathatná, de látszólag nem él vissza ezzel a hatalmával. Persze állhat az is a háttérben, hogy azért intézi ezeket az ügyeit ilyen diszkréten, hogy ne veszítsen el potenciális jelölteket az imádói köréből. Én nem ez a típus vagyok, nem szeretek beállni a sorba, valakinek az imádója lenni, de a srácot mégsem tudom kiverni a fejemből. Hogyan írhatja felül a testi vágy az értelmet, a kémia a rációt. Persze, talán ennek az átverésnek köszönhetően, ostoba módon azt gondolom, hogy ez mégiscsak több annál, hogy nem a testi vágy hajt, hanem érzelmek kusza szövevénye, a sors, vagy valami csillagállás hozzá köt. Az egyik percben kijózanítom magam, és teljesen higgadtan megállapítom, hogy megbolondultam, aztán valamiért újra elborul az agyam, és úgy mardos a vágy, hogy a közelében lehessek, minta egy éjjel repülő bogár lennék, ami megpillantja egy lámpa fényét.

Hát ez a megbolondulós pillanat újra eljött, amikor a barátnőm már a pasit fűzte az ölében ülve, szinte felajánlkozva neki, abban a reményben, hogy a ma éjszakát együtt töltik. Körülnézve azt tapasztaltam, hogy mindenki más is elég részeg, és eléggé magán kívül volt már ahhoz, hogy igazán jól érezhettem volna magam velük. Feleszméltem, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, és ott akartam vele lenni, bármi áron. Tisztában voltam vele persze, hogy ez a lehető legnagyobb árulás lenne Rékával szemben, ha átcsatlakoznék az „ellenség bulijába”, és hogy lehetőségem sincs átcsatlakozni, mert Roland szemében Réka után én vagyok a második legkevésbé kedvelt ember. A konyhában tébláboltam, lassan csináltam a falatnyi szendvicseket, amiket fogpiszkálóval tűztünk össze. Volt elég kis szendvics, de én a bogáreffektust követve közelebb akartam hozzá kerülni, és ez volt a legközelebbi semleges zóna, ahol ezt hosszasan megtehettem következmények nélkül.

Amikor elkészültem egy óriási tálca szendviccsel, akkor hirtelen felindulásból elkövetett botorsággal felkaptam a tálcát és a nappali felé indultam vele. „Kértek egy kis szendvicset? Rengeteg megmaradt belőle.” Roland válaszra sem méltatott, ahogy a társaságban jelen lévők többsége sem, a csajok még mintha fintorogtak volna is. Mert Krisztián körül ült szinte az összes lány, Roland mellett pedig szinte csak fiúk. Kicsit sem feltűnő, kicsit sem gáz, tényleg. Én is ilyen lennék, átlátszó, és gáz? Keserűen álltam ott, le sem tudtam volna tagadni a csalódottságom miatti keserűségemet, mire Krisztián csak annyit mondott enyhe mosollyal, de rám sem pillantva, hogy „Köszi, nem vagyunk éhesek. Én meg amúgy sem ehetek fehér kenyeret, bocsi.” Valóban nem gondoltunk a gyomorbajos, cukorbeteg, vagy bármilyen egyéb hátránnyal küzdő emberekre, bocs. Szinte lángoltam a dühtől, úgyhogy inkább nem válaszoltam semmit, szó nélkül vonultam vissza  konyhába. Ha lenne volna olyan hely, ahol tombolhatnék egyet, akkor elvonulnék, és ordítanék ahogy a torkomon kifér.

A buli már haldoklott, az emberek haza felé száguldoztak, akik maradtak. Azok vagy részegen fetrengtek, vagy valakivel flörtöltek a világot kizárva. Én a rengeteg pia ellenére is csak bámultam magam elé, azon gondolkodtam, hogy mikor állhatok már neki rendet rakni, hogy aztán mehessek aludni. Vagy hagyjam itt őket én is, hazamegyek, és megoldják, ahogy akarják. Az előkészületekben úgyis enyém volt a főszerep, mert Réka inkább nyavalygott a pasi miatt.

Réka egyszer csak eltűnt a szemem elől, körbenéztem, és megállapítottam, hogy a srác is. Valószínűleg a szobájába vonult vele. Ettől én lettem az egyetlen, aki szervezői joggal bírva felelősséggel tartozik a buliért. Nagy volt a kísértés, hogy lelépjek, de felelősségvállalásra neveltek, így maradtam. A medencébe csobbantam és úszkáltam egy kicsit. Rolandék kijöttek a kertbe nagy robajjal, szinte hőbörögve kérdezték, hogy „mi ez a sz*r buli”, majd összeesküvően felkacagtak. A társaság  nagy része elköszönt tőlük, és szinte csak a Krisztiánra tapadt csajok maradtak. Az egyik csaj fürdeni jött, majd csatlakozott a többi is sikongatva, repültek a ruhadarabok, én meg menekültem előlük a medencéből.

Aztán az egyik őrjöngő huhogás közben ajánlotta fel, hogy játszanak „üvegezőset”, amit Rolandék cinkos összenézés után elfogadtak. Az egyik kiüresedett borosüvegünket fogták be, és a kerti asztalt letakarítva letelepedtek. Ha Réka ezt látná őrjöngve üvöltene, hogy tűnjenek innen,mert ez az ő bulija, de itt már nem volt buli, csak én voltam, akit zavarhatott volna. Az utolsó két ember is elköszönt, akik eddig flörtöltek egymással. Bánatosan letelepedtem egy részegen alvó csaj mellé, és néztem őket. Sokáig játszottak, én meg sokáig ültem ott, mint kagyló a tengerfenéken, de aztán feltámadtam hamvaimból, és takarítani kezdtem. Egyszer csak a legnagyobb megilletődésemre Krisztián odaszólt hozzám, hogy ne takarítsak már, inkább csatlakozzak hozzájuk. Azt kellett volna mondanom, hogy nem, de inkább fogtam egy üveg cidert, és egy hokedlit, és leültem az asztalhoz lazának, nemtörődömnek tűnve, mintha nem ujjongtam volna belül a lehetőségért.

Az üveg pörgött körbe, és bár nem tudom mik az eredeti játék szabályai, mi úgy játszottuk, hogy vagy megcsókolod a száján azt, akit pörgettél, vagy kiszabhat rád az illető egy büntetést, ha nem teszed. Ijesztően járt körbe- körbe a lehetőség az üveggel együtt, sok csók csattant, sok buta feladat lett kiosztva és elvégezve. Én is csináltam kétszer, az egyik az volt, hogy igyam meg az egész cidert egy húzásra, a másik pedig, hogy ugorjak egy „seggest” a medencébe. Persze én voltam a buli „elrontója”,mert mások bevállalták a csajokkal való csókolózást is. Krisztián is kapott, meg adott is csókot, volt köztük érzéki, kifejezetten hosszú és csábító, meg gyors „essünk túl rajta” csók is. Amikor viszont én pörgettem az idő valahogy kínzóan lelassult, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy Krisztiánnál álljon meg az üveg szája. Persze csaj volt mindkétszer. Ők persze ha akartam ha nem, bevállalták a gyors csókot, amitől felfordult a gyomrom. Krisztián pörgetéseinél is szinte hipnotizáltam az üveget, hogy hozzám érkezzen, de nem sikerült. A csajok tették a szépet, hajakat tűrködtek, testrészeket tekergettek, pillantásokat villantgattak felé, és ettől én még inkább rosszul lettem. Nem akarok versenyezni érte, nem akarok magamból ilyen ostoba libát csinálni, nem akarok olyan szánalmas és könnyen kapható lenni, mint ők.

Krisztián pörgetett megint. Minden tizedmásodpercben más érzelmet éltem meg, az „úgysem én leszek, akit kipörget”- től a „most meg kell szereznem és úgy megcsókolnom, ahogy még soha senki”- ig. A hideg és meleg felváltja járt át, szédülésből, émelygésbe estem, majd újra szédülésbe. Az üveg, úgy tűnt, sosem állt meg, mintha örökké pörögne, mint az Inception-ban az a kis kütyü. Ott azzal vizsgálták, hogy a valóságban vannak-e, mert ha nem, akkor sosem állt meg a pörgés. Valahogy így éreztem magam most én is. Szabályosan rettegtem attól, hogy ez most nem is a valóság, és az üveg nem áll meg soha. Aztán valamelyik csaj azt mondta: „Most már inkább menjünk haza. Nagyon fáradt vagyok.” Az üveg akkor lassított le, amikor egy másik csaj is felállt, és helyeselt. Végül az üveg megállt. Ennél precízebben rám célozva nem is állhatott volna meg, mintha centivel mérték volna ki, nem pedig a véletlen és a fizika törvényei hatottak volna rá. A szívem a torkomban dobogott, nem is mertem ránézni, nehogy eláruljam heves érzelmeimet. Ekkor Krisztián felállt. Még hevesebben dobogott a szívem, az arcomat elöntötte a forróság, elképzeltem, hogy odalép és tényleg megcsókol, és én nem fogom bírni az érzelmi terhelést, felrobbanok vagy elégek. „Halál oka szívtúlműködés okozta öngyulladás.” Vagy: „A boncolás szerint a halál bekövetkeztekor a sejtek agy-test közti kapcsolatában kommunikációs problémák léphettek fel, ami azonnal a klinikai halál állapotához vezetett.” Krisztián végül elment mellettem, és elköszönt a maradóktól, majd egy csajgyűrű védelmi hálójában indult haza. A túlfűtött izgalom találkozott bennem a csalódás okozta sokkal, és az egész világ forogni kezdett. Forgott megállíthatatlanul minden, ezért egy életmentő mozdulattal átcsusszantam az egyik nyugágyra, és elterülve rajta megpróbáltam életben maradni.

A gondolataim zakatoltak, és hol a csillagokat, hol a szemhéjamat belülről látva azon kezdtem el gondolkodni, hogyan képes valaki, aki soha semmilyen módon nem közeledett hozzánk, soha egyetlen egyszer nem adott jelet arra, hogy tetszenénk neki, soha egyszer sem nézett ránk úgy, és soha semmi nem történt köztünk, a puszta létezésével összetörni, méghozzá ripityára valakinek a szívét?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés