Amikor még éltem, akkor keresztény voltam. Vallásos családban nőttem fel, vallásos iskolába jártam és magam sem tudtam jobb alternatívát kitalálni a keresztény dogmáknál az élet rejtelmeire. De most, hogy meghaltam, már másképpen gondolom.
Bevallom: Nem éltem hosszú életet és tartalmasat sem. Átlagos gyerek voltam, nem mindig kitűnő, de mindig jó, szófogadó. Aztán én is, mint oly sokan, zárkózott kamasszá váltam, aki csak romantikus regényekből és filmekből érthette meg a szerelem ideáját, de a valóságban csak link, csapodár pasik jutottak neki, akik sem szeretet sem tiszteletet nem érdemeltek. Én mégis mindkettőt adtam nekik érdemtelenül. Na jó, talán egy- két alkalommal lázadoztam egy kicsit, de sosem olyan őrült módon. Megálmodtam magamnak egy életcélt, hogy textilipari mérnökként felküzdöm magam a ranglétrán, alig 30 évesen világhírű tervezőkkel dolgozok majd együtt, végül 40 éves koromra saját ruhamárkám lesz, és én diktálom majd a legújabb trendeket. Lediplomáztam és a hőn áhított szakmában azonnal el is helyezkedtem. Dolgoztam lelkesen, hogy a legjobb legyek, hogy bizonyíthassak, hogy feltűnjön valakinek a tehetségem. Néhány dicséretet leszámítva csak letorkollást kaptam, gyomorbántalmakat, meg alvási nehézségeket. Egy nap már csak azt vettem észre, hogy azért dolgozom, hogy legyen egy jobb munkám. Kaptam egy másik munkát, de az sem volt jobb. Aztán dolgoztam, mert nem értettem máshoz. Annyi pénzt, időt és energiát áldoztam már erre a szakmára, hogy ostobaság lett volna feladni. De nem érdekelt már az sem, ha a csúcsig jutok, elfáradtam. Dolgoztam, hogy legyen némi pénzem arra, hogy valami érdekeset csináljak. Majd rájöttem, hogy a sok munka mellett nincs időm és energiám valami érdekeset csinálni. Már csak ezért dolgoztam, hogy meglegyen a társadalmi megbecsülésem, ne mondhassák, hogy dologtalan vagyok. Végül eljutottam odáig, hogy dolgoztam azért, hogy legyen miért felkelnem, mert nem volt már más célja az életemnek. Valójában megváltás volt az a busz. Fel akartam szállni arra a buszra! Ha tudtam volna előre, hogy az a busz a halálba visz, akkor is felszálltam volna rá. Bizony!
Amikor meghaltam, kétségbeestem. Emlékeztem mindenre, láttam fényeket, éreztem hideget-meleget, de aztán minden elcsendesedett, én meg minden várakozással ellentétben itt maradtam a földön. Az életem során elértéktelenedett az élet fogalma számomra, közjátéknak tűnt. Most meg mintha azt próbálná meg a sors az orrom alá dörgölni, hogy nem az élet a rossz, hanem én éltem ostobán.
A halálom után az első utam a családomhoz vezetett. A családomnak nagyon hiányoztam. Szívesen mondtam volna nekik, hogy nincs semmi bajom, de nem tudtam. Mindig fájtak a lábaim meg a fejem, ami megkeserítette a mindennapjaimat, de most már ez is elmúlt. Elmentem a barátaimhoz. Ott úgy tűnt, a legjobb barátnőm érzékel valamit a jelenlétemből, de aztán lebeszélték a „tévképzeteiről”. Én magam is lebeszéltem volna, ha még élek, hiszen én sem hittem a szellemekben.
Évekig voltam a szeretteim nyomában. Egyengettem apám üzleti ügyeit, amennyire tőlem telt, de csak nem hallgatott rám, így csődbe ment. Utána elhagyta magát és leromlott az egészsége. Anyámról halálomig azt sem tudtam, hogy tud bármilyen hangszeren, viszont most órákon át hallgathattam hogyan játszik a titokban vett zongorán a sufniban, amikor senki nincs itthon. Azt hittem az az álma, hogy közönség elé lépjen, így jobbnál jobb lehetőségekkel bombáztam. Viszont ő mind dühösebben utasította vissza a lehetőségeket. Amikor apa agyvérzést kapott és otthon fekvő ápolt lett anyám nyakán, akkor eladta a zongorát potom pénzért. Ezután nem sokkal leépült és meghalt valami hétköznapi fertőzésben, ami másnál egy adag antibiotikummal kezelhető.
Azt hittem, ha ő meghal, akkor találkozni fogunk. De az elméletem megbukott. Amikor meghalt mellette voltam. Nem gondoltam, hogy haldoklik, csak hogy beteg, és mellette a helyem. Fogtam a kezét. Aztán volt egy pillanat, amikor rám nézett. Nem látott engem senki, ezért megszoktam már, hogy átnéznek rajtam. De ő akkor határozottan a szemembe nézett. Meg is rémült egy kicsit. Én is. Végül elhagyta az életerő. Hol lehet? Nem tudom. Ha ez lenne a természetes, akkor rengeteg szellemet kéne látnom, nemde? Viszont én soha egyel sem találkoztam, mióta itt vagyok.
Apám halála kicsit más volt. Ő már öntudatlan volt hosszú ideje, amikor meghalt a kórházban. Sokáig élt, tíz évvel túlélte anyámat ebben a félig tudatos, félig öntudatlan állapotában. Amikor épp magánál volt, minden ok nélkül veszekedett az öcsémmel, aki ezért egyre kevésbé látogatta, inkább távolról pénzelte a szakellátást. Amikor apám meghalt nem történt semmi. Csak leállt a légzése és kész. Kiábrándító.
Amikor már csak az öcsém maradt, akkor elkezdtem rá jobban figyelni. Addig is jó szívvel vettem tudomásul, amikor talált egy lány, meg azt, amikor megkérte, de inkább úgy éreztem, hogy a szüleim mellett a helyem. Mire észbe kaptam, már csalta a menyasszonyát. Aztán csak össze hoztak egy gyereket, akkor sikerült elérnem, hogy vissza menjen hozzá. Nem vette el, de családként éltek. Amikor útban volt a második gyerek, az öcsém megbolondult. Újra randizni kezdett, majd megint megcsalta a menyasszonyát, aki ezúttal rá is jött. Az öcsém ezután egyre mélyebbre csúszott a lejtőn. Nem tudott többé megálljt parancsolni magának. Jöttek az egyre keményebb szórakozások, az egyre féktelenebb partik, míg végül olyan szerekhez nyúlt, amik egy reggel végeztek vele.
A két unokaöcsém érdekelt inkább, az öcsémről én magam is lemondtam már életében. Nagyon éles eszű, jóra való férfiak voltak, annak ellenére, hogy az élet csúnyán kikezdte a lelküket így, apátlanul. Mondhatnám, hogy sokra vitték, ha jelentene ez a kifejezés valamit. Az egyik örökölte az öcsém szenvedélyeit, bár sosem süllyedt olyan mélyre, mint elődje. Művészi vénája volt, de nem tudott vele igazán boldogulni. Sorra buktak be a nagyra törő tervei, egyik hitel a másikat érte, hogy megvalósítsa élete álmait, de végül az adósságai elől a kötél általi halálba menekült. A másik fiú vállalkozást indított, ami szépen gyarapodott. Az üzleti érzékét a nagyapjától örökölte, ez kétségtelen volt. Ám egy nap fájni kezdett a bal térde. Félrekezelték ízületi gyulladással. Valójában áttétes rák volt.
Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy mit tehetek meg és mit nem. Azt hittem, hogy az unokaöcséim életén végre tudok javítani, de nem így lett. Ráadásul ott maradtam egyetlen élő rokon nélkül, hiszen a közvetlen családfánk az ő gyermektelenségükkel végleg kihalt.
Persze a barátnőm életét is követtem amennyire tudtam. Láttam, ahogy megházasodik, ahogy gyerekei születnek, ahogy nagymama lesz, ahogy dédmama lesz, és azt is, ahogy még mindig az élet apróságain zsörtölődve éli a mindennapjait, azon sopánkodik, hogy ő nem fontos a családjának, pedig mind szerették és tisztelték őt. Bárki örülne annak, ha egy hosszú élet után álmában meghalna, mintha csak elaludt volna, neki még ez is megadatott. Csupa szerencse, csupa apró öröm, csupa élet vette körül, ő mégsem vette ezt észre. Megpróbáltam felnyitni a szemét, hogy ne csak a rosszat és a bajt lássa, miközben az élete tele volt csodával, de a küldetésem reménytelen volt. Rájöttem, hogy ő sopánkodni akar.
Amikor a barátnőm is meghalt, akkor követhettem volna a rokonai életét, de meguntam. Szabadúszó lettem, nem kötődtem már senkihez sem. Csak bolyongtam a világban céltalanul.
Most úgy döntöttem, hogy ha már nem tudok tovább lépni, mert valamiért vagy itt ragadtam, vagy nincs is hová továbblépnem, úgyhogy mostmár kezdek magammal valamit. Az már biztos, hogy az emberek sorsát nem tudom megváltoztatni, az álmaikat megfejteni, vagy biztosítani a teljes boldogságot életük végéig. De vannak olyan pillanatok, amikor tudok mit tenni. Hogy miért? Csak. Csak egy kicsit jobbá tenni mindent. Csak egy kis mosolyt csalni az arcokra. Csak egy kicsit élhetőbbé tenni az életüket. Csak egy lépéssel közelebb juttatni őket ahhoz az állapothoz, amit úgy hívnak: boldogság.
Keresztényként úgy éltem, hogy azt hittem, a halálom után mennybe vagy pokolra jutok. Úgy véltem, hogy az élet nagy igazságait megértem majd a halálom órájában, találkozom istennel, aki pálcát tör az életem és a döntéseim felett, majd valami öröklét formájában nem létezem majd igazán többé. Ugyan nem ez történt, de azt hiszem, hogy mostmár megértettem, hogy mit is jelent az élet. Még mindig hiszem, hogy van egy felettes hatalom, érdekes módon. Még mindig úgy érzem, hogy valamiért oka van az ittlétemnek. És a legviccesebb az egészben, hogy most érzem igazán az élet mélységét. Jobban élek most, mint életemben valaha. Talán egyszer újra megpróbálhatom…

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés