Előszó: Amint kezembe akadt Móricz Zsigmond regénye, tudtam, hogy fontos lesz számomra. Amint letettem a könyvet alakult egy saját történet a fejemben, ami eszközeiben, hangulatában és néhány szófordulatában megidézi a regényt, nem utánozza. A végeredmény egy 23 ezres karakterterjedelmű (kb.8 oldal) kisnovella lett az én stílusomhoz illő kevésbé romantikus stílusban. Mivel nyelvezete régies hatású, igyekeztem benne az ihletőhöz hasonlóan számos magyar nyelvből már kikopott kifejezést újraéleszteni, a végén van szószedet, de ha nem ismertek egy szót, szóljatok bátran!

 

Pillangó (Móricz Zsigmond azonos című műve ihletésére)

 

A tinédzser lányt, Zsuzskát hajtotta a vére. Sanyarú az élet, kevés benne az öröm, de azt a keveset bizony megragadja, gondolta magában. Bizonytalanul bontogatta nőisége szirmait. Így esett, hogy leutazott a barátnőjével, Helenával Sárbogárdra, ahol neki míves szavakat, nagy szerelmes szavakat suttogott egy gavallér, és persze a lány kérte az udvarlást, majd el utasította, mihelyst megkapta.

Ott Sárbogárdon a réten vártak a fiúkra, akik focizni akartak a két rozoga fából eszkábált hálótlan kapu között a gazban. Nevetgéltek velük, mikor páran megérkeztek, a nap pirította őket, az árnyék luxus volt a tanyasias hangulatú városban, a szegénység még a fa hűsét is aranyárban mérte. Zsuzska valamiért izgatott volt, mintha megérezte volna, hogy valami itt most vár rá. Mikor a fiúk nekiálltak rugdosni a bőrrel bevont levegőt, szurkolást vártak volna, de a lányok szíve nem a labda menetét követi, hanem a játékosokét, akik küzdenek érte, mint lovagok viadalban a lányszívekért. Zsuzskának nem volt kinek a labdajátékát bámulni, így merengett a messzeségbe, a zöld ezer féle árnyalatban hullámzó fákra, melyekkel könnyed szerrel játszott az erős forró szél.

Közelebb révedt a tekintete, és ekkor meglátott szállni egy óriási, tarka pillangót össze- vissza kacsázva a levegőben, a szél a kicsi jószágot is a fákhoz hasonlóan uralni akarta, de ő hősiesen küzdött ellene. Nagy erőlködésében megtalálta az eszkábált focikaput és megpihent rajta. A szél ott is ingatta szárnyait, ezért összecsukta. Zsuzska sosem látott még ilyen hatalmas és szép pillangót, ráadásul féltette, hogy meg találják rúgni a nyegle tinédzser fiúk és kileheli a lelkét egy ostoba játék miatt. Így odasétált hozzá, és megállt úgy, hogy testével védje a labdától az aprócska rovart. Arra gondolt ellenben, hogy minek avatkozik bele a sorsba, ha a természet törvénye úgy kívánja, hogy a labda találja el, akkor minek áll ő az útjába, ha pedig nem ez a rút halál íratott meg neki, akkor meg azért áll ott feleslegesen. Már kurjongattak is a fiúk felé, hogy menjen onnan, de ő meg sem akarta hallani. Ostoba lány, gondolhatták. De Zsuzska egyre csak közelebb ment a kapuhoz, míg nem testétől mindegy 10 centire remegett mozdulatlan a pillangó. Megérinthette, tenyerébe zárhatta, bánthatta, befőttesüvegbe tehette és ott nézegethette volna, míg ki nem leheli a lelkét, de csak gyönyörködött benne. A testével felfogta a szelet is, amit a pillangó megérzett és a szárnyait igazgatta. Mintha a lánynak illegette volna szépséges mintáit, úgy tollászkodott és meresztgette magát. Ha nem lett volna abszolút ostobaság, Zsuzska azt hihette volna, hogy incselkedik vele, mintha beszélgetni szeretett volna vele ilyen módon. Talán hálát rebegett, vagy ő is megcsodálta a lányt? A lány meg akarta fogni ösztönből, de aztán arra gondolt, hogy minek bántsa, a kezei között csak a szenvedés várna rá, a röpképtelenség ujjai lenyomata nyomán és a halálnál is rosszabb kínok, ha végül az avatatlan kezek mégis birtokba akarták volna venni. A rovar nem repült el, élvezte a falatnyi biztonságot, amit a szél ellen nyújtottak neki, és a 16 éves lány éretlen csodálkozását.

A háta mögött hiába kajabáltak az ifjak, volt amelyik egészen mérgesen jött hozzá közel és pirította le a lábáról, hogyha nem megy onnan, játszanak tovább, és nem fogják figyelembe venni, hogy ott van. De a lány szóra, sőt pillantásra sem méltatta őket, megbabonázva nézte az incselkedő szárnyakat. Sosem nyűgözte még őt le egyetlen pillangó sem, sokan találták ezeket az állatokat szépnek és fenségesnek, de ő még nem látott olyat, akiben ezeket felfedezze, egészen mostanáig. Ő sem értette miért, de nem bírt mozdulni a helyéről és nem bírta levenni az apró, mégis tekintélyes testecskétől a szemét. Épp annyira rút, mint gyönyörű. – gondolta.

Hanem aztán a pillangó gondolt egyet, és felreppent. Még körözött egyet a szélárnyékban, mintha hálát rebegne és ismét nekiveselkedett a forró nyári szélnek.

Szinte pontosan ekkor a lány háta mögött megjelent egy újabb focizni vágyó suhanc. Nagy hanggal köszöntötték már messziről. Akkor fordult meg Zsuzska és figyelte a köveledő alakot, aki mosolyogva mutogatott és kiabált a srácoknak késése okáról, időérzéke hiányáról, bátyja valami ügyéről. Szépszál megtermett, izmos legény volt, látszott rajta, hogy nem veti meg a munkát. Szavaiból is ez sugallott, hogy nyeszlett társainak úri dolga van, nekik csak focizni kell, de ő reggel óta dolgozik. Hanem aztán ahogy közel ért, rávetette szép zöld szemét Zsuzskára, a lány még a pillangó okozta kábulat hatása alatt nézett gyönyörködve a legényre. Vörös rövid hajába nem fogott az erős szél, arca szeplőit és halovány bőrét már rég a nap sugara rejtette sötétvörös réteg alá. Szinte fájt látni, hogy hányszor éghetett le egymás után a finom bőr, nem bebarnult, hanem izzott, de ő ezt fel sem vette, tudta, hogy parasztlegénynek ez a sorsa, és a genetika őt bizony csúnyán megátkozta azzal, hogy még lebarnulni sem tud. Sötétzöld szemeit a lány felé meresztette, aki lebénultan veszett a látványba. Szinte észre sem vette a rongyokat, amik a fiú testét fedték, nem tűnt fontosnak a lénye mellett. Testtartása masszív volt, arca kedves és a szeme mosolygós.

Végül bemutatták őket egymásnak, Jóskának hívták, Szántó József. A kézfogó után pedig indult a játék, ahol a lányok csak útban voltak. De végre akadt, akinek Zsuzska szurkolhatott. Na de nem hangosan, csak magában, csendesen. A rongyokba burkolt  szép test szinte táncolt a gazban, a rozoga botok jelezte kapuba pedig általa záporoztak a gólok szakadatlan. Senki nem bírt vele. Bár lassabb, mégis ügyesebb volt, koncentrált és céltudatos, majd két fejjel magasabb és jóval erősebb testalkatú, mint a többiek.

A foci után kavircoltak egyet, felmentek egyikük lakására valamiért, beszélgettek, amíg ő elkészült. A lány bár igyekezett kerülni a fiút tekintetével, de a fejében csak ő létezett, csak rá koncentrált és csak az érdekelte, hogy ő ott van. Bár reagált a beszélgetésre, nem érdekelte, hogy miről folyt, csak élvezte, hogy miközben beszél a zöld szemek valami más világba merítik el teljesen. A lány érezte, hogy szerelem apró szikrája pattan fel a lelkében, de nem engedhet teret neki, bárhogyan is szeretne.

Fagyizás volt a következő program. Bármennyire tiltakozott a lány, Jóska meghívta egy fagylaltra, míg ő sört kért magának. És neki adtak, pedig alig volt 17. Apját és bátyját üdvözölték és neki zokszó nélkül adta alkoholt. Senki másnak nem, csak neki. Ő persze megkínálta a fiúkat a saját nedűjéből, mert jószívű volt. És mosolygós és kedves. Egyáltalán nem gondolta magáról, hogy gyönyörű, pedig az volt, kívül is, belül is. És hogy a lányok nem jártak utána… nem is értette Zsuzska.

***

Jóskának feltűnt az érdeklődése ennek a nyurga leánynak. Nem egy málészájú teremtés, de nem is egy olyan magát mindenkinek illegető, mint a barátnője, aki bele is betegedne, ha valaki nem nézné meg dülledő szemekkel. Teszi magát, mint a rántott hús, aki a férfiak ágyában, mint lisztben meg akar hemperegni. Persze egy volt a kiszemelt, de Jóska érezte, hogy az ő elégedett pillantásait is bezsebeli a lány. De Zsuzska, ő más volt. Mindenkivel kedves és közvetlen, de szeme csillogása csak az övé. Mi eszik hát rajta ez az úri lány? Elhívta hát a társaságot magához. Rögtön tudta, hogy a barátai közül jópáran hazasietnek majd, nyomasztja őket a környezet. De a lány nem tántorodott, jól leplezett örömmel fogadta el a meghívást a barátnője elégedetlen pillantásai között.

Mikor a falu – bocsánat, város- utolsó utcáján is túl értek, akkor látták meg a szántóföl közepén az omladozó vályogházat, Jóska otthonát. Lábukat lejárva fáradtan estek be a sok helyen repedezett falak közé, a föld olyan fekete volt, nem lehetett megmondani, hogy fedi e valami burkolat, vagy döngölt föld az egész. A búrotok még háborús időből maradta rájuk, és anyja halála óta még csak rendet sem tartott a portán senki. A por és a káosz uralta a teret, minden, amire a civilizációra emlékeztetett kopott és koszos volt. Rendes vendéglátóként helyet kínált, a lánynak egy szétesőfélben járó faszék jutott. Vízzel kínálta őket, de nekik vezetékes vizük sem volt, ahogy tiszta poharuk sem. A lány szemében a rémület csak pár pillanatig bujdosott, a koszos poháron is megakadt a szeme, de végül belekortyolt és illedelmesen a kisasztalra, amin szeméthalmok álltak. Aztán újra mosolyogva nézett a szemembe és érdeklődő volt a tekintete.

  • Kivel élsz itt?
  • Apámmal meg a bátyámmal.
  • Anyukád?
  • Meghalt, amikor kicsi voltam. – egy haverja folytatta
  • Most akkor mi van a bátyáddal?
  • Összeveszett apámmal, amikor jöttünk haza napszámból és majdnem nekiment. Aztán mérgébe elment az egyik kocsmába, apám meg a másikba. Megpróbáltam őket hazarángatni, de egyik 19, másik egy híján 20. Mindegyik részeg volt már. Az én béremnek is csak a maradékát tudtam elkérni apámtól, a többit elitta már addigra. De hát ez van.
  • Az önkormányzat ad nekünk rendes munkát, ugye Jóska? Meggazdagszunk belőle és itthagyjuk ezt a nyomortanyát.
  • Úgy van. – A lány elégedetten mosolygott, mintha büszkeség csillanna a szemében, hogy a fiúban van ambíció, hogy tudja, lesz ennél majd jobb is, szorgalommal. Jóska is így gondolkodott: Jól vésse eszébe ezt a nyomort, hogy honnan indultam, mert ennek nyoma sem lesz már pár év múlva. A barátnő szólalt meg.
  • De hiszen ez város, miért akartok elmenni innen? Bezzeg ahonnan én jövök, azt néznétek meg, az az abszolút falu, ahonnan még kitörési lehetőség sincs.
  • Ez nem város. Ezt csak úgy hívják. Ez egy nagyra nőtt falu. Egy középiskola, egy lepusztult orvosi rendelő és egy paneltömb- ennyi a város benne.

Zenét kapcsoltak és a felcsendülő dal Zsuzskát furcsa tűzzel öntötte el.

„Tizenhat éves vagyok, szeretni még nem tudok,

Gyere babám, tanítsál meg szeretni”

  • Hány esztendős is vagy? – kérdezte a fiú
  • Ő még csak tizenhat. – felelte helyette a barátnő vigyorogva, Zsuzska pedig csak csendben pironkodott.

A lány és a fiú utána talán kétszer találkoztak, baráti keretek között, sosem nyíltan flörtölve, csak csendesen meresztgetve egymásra kívánástól fátyolos szemüket. Egészen addig, mígnem Helena románca véget nem ért. Onnantól kezdve nem volt miért találkozni, nem volt lehetőség sem.

A lánynak néha eszébe jutott a vörös fiú, elhatározta és csacsogások között ki is mondta, hogy neki egyszer még kell egy vörös szerető, aki lángra gyújtja. Titokban sajnálta, hogy a sors olyan kegyetlen, hogy különleges embereket csak egy alkalmatlan pillanatban ismer meg az ember, és soha többé nem láthatja, nem kap második esélyt. Elsodorta az élet messzire, más városba, más szeretőkhöz. Eltelt így öt hosszú év.

Egy nap Zsuzsa a konyhaablakban szellőztette a fejét két kollokviumra készülés között, mikor egy rozsdabarna lepke szállt a párkányra. Nem volt szép, először rá sem vetette a szemét, gondjaiba, szívbánatába mélyedve kesergett. De a pillangó nem akart elrepülni. Sőt szemtelenül közelebb szállt. A lány értetlenül nézett a jószágra, legszívesebben agyoncsapta volna keserűségében, csakhát mit ártott neki ez a teremtés, hogy bántsa. Még csak az otthonában sem háborgatja, még a kezére sem száll, csak jó közel hozzá. Oly könnyű lett volna lesöpörni, elhessegetni, vagy lecsapni az első kezébe eső tárggyal. De még csak befőttesüvegért sem kellett volna messze mennie. Nem tett semmit, csak bánatosan szemlélte a barna- narancs mintát a lepke hátán, ahogy ritmusosan „nyitnyitnyitcsuk” táncát járta. Őt nézné tán? Hát minek nézi? Ne nézze! Barna mintája sűrűnek, már- már térbelinek hatott, mégis áttűnt rajt a nap, főleg a narancssárga részen. Egyszerre volt súlyos és könnyű, robosztus műalkotás és lélekszerű jelenés, mint egy virágszirom, amit iderebbentett a szél. A térbeli formában elveszett a tekintete, mintha felnagyította és végtelen tájként térképet formát volna, amire a lány tudata ráhuppant az kanyonként elevenedett meg körülötte, és most nem győz gyönyörködni tájban mely körülöleli.

Egy telefoncsörgés törte meg a látomást. A lány úgy nyitotta szét a készülékét, hogy rá sem nézett. Ahogy beszélni kezdett a lepke, mintha játékosan felkacagott volna, felrebbentette szárnyát, és sokáig játszva a lány tekintete körül imbolygott. A lány szívét melegség járta át, ahogy a távozó pille könnyedségét bámulta, ami szinte a bánatát ragadta magával. Az kívánta, hogy bár vele tarthatna a gondtalanság végtelen mezejére. Aztán lassan eltávolodott és mire a beszélgetést befejezte már a lepke sem volt sehol.

S jaj, micsoda sorsjátékba keveredett, mikor a telefonbeszélgetés hirtelen nem várt lakótársat hozott neki, egy kedves lányt, Tamarát, akivel hamar közel kerültek egymáshoz. Annyira hamar, hogy pár nap után legféltettebb titkaikat osztották meg egymással. Kacarásztak sokat egymással untalan. Aztán megpillantotta Tamara vőlegényének képét. A hideg futott végig a gerincén, amikor felismerte benne azt a legényt, aki annak idején Helenával járt kéz a kézben, akinek nagyon jó barátja volt egykor Jóska is. A feltörő öröm és hajdani történetek között csak kibökte, hogy neki anno Jóska nagyon kellett volna, aztán elgondolkodott, hogy lehetséges- e az, hogy a sors mégis kegyes hozzá annyira, hogy visszaadja a lehetőséget nekik? És igen. A sors tehát mégsem oly kegyetlen, mint hinnénk?

Tamara üzent, minden egykori ismerős ráért, Jóska is, majd meghívta Zsuzskát magukhoz egy hétvégére. A viszontlátás izgalma és öröme olyan forrósággal töltötte el kis szívét, mint még soha. Ostoba parasztgyerek ez- mondogatta magában, de mosolyogva, mert az akármilyen is volt, vágyott rá legbelül. Téli nap volt, a nap mégis melegen sütött, szinte tavaszias lett az időjárás. Kabát is alig kellett, nem hogy sapka meg sál. Enne még jobban örült a lány, mert így elővehette csinos ruháit és abban mehetett a parasztlegény elé.

Már egyikük sem az a kajla kiskamasz volt, de épp úgy várták egymást újra. Jóska úgy volt vele, hogy a lány, bár tetszett neki, úgysem hozzá jön. Ő csak egy a sok ismerős közül, akire kíváncsi. Talán, ha pár négyszemközti beszélgetést megejthet vele, ennyi reménye volt titkon. Mindennél jobban vágyott már egy nőre, de ő házias nőt szeretett volna, nem ilyen dologtalan városit. Hanem a vágy nem válogat annyira, mint az ész.

A találkozáskor Jóska sokadik volt a sorban, akihez odament megmosolyogni a sors csalfaságát. Mindketten leplezték a belső ujjongásukat, takargatták az örömüket. A téli nap fényében másfajta meleg járta át őket, amikor a többiekhez hasonlóan két puszival üdvözölték egymást. A fiú elkezdett kicsit komiszkodni zavarában, hogy megváltozott, mennyit nőtt, milyen volt akkoriban. A lány némán hallgatta és közben gyönyörködött a kedves kerek arcban. A fiú ritka elegye volt a testi adottságiban vonzó, szép arcú legényeknek, amit csak tetézett belsejéből áradó kedvessége, alig változott valamit az öt év alatt. Ahogy a társaság jókedve nőtt, ők elhallgattak és mindkettejükben zakatolt valami.

A fiú nem tudta mit kezdjen a lánnyal. Mindig irigyelte a bitang gavallérokat, akik parádéznak egy lánynak. Neki csak két dolog volt a szívébe írva: szeretni és dolgozni. Röstellte ezen keménységét, mely egy dologból fakadt: a szegénységéből. Zsuzska pedig mit sem törődött most az ő parasztságával. A kocsmába betérvén italt kértek és beszélgettek. Akármit csináltak, közben egymás felé pillantgattak, akármihez nyúltak, azt kívánták bár egymáshoz nyúlnának. A leány minden gondolatában arra lyukadt ki, hogy a legény milyen szép, szép az arca, a nyaka, a karja, a sokszor leégett szeplős bőre, melyen most jobban látszottak a szeplőcskék, a szája. A hangja, mely olyan kellemes, mint valami muzsika, jól esik hallgatni csendben, úgy bugyog, bugyborékol, mint a víz a korsóból, örökké a hangját szeretné hallgatni, olyan kedves hang ez, mely rögtön belopja magát az ember fülébe.

Hanem aztán telt az este, a lány újra felvette a beszélgetés fonalát, de Jóska nem tudta. Egyre inkább úgy tetszett neki, hogy a lány nem hozzá való, ezt ő nem tudja megkezdeni sehogysem, mindenkivel kedves, nem kedvesebb vele sem, mint a többivel, nem ad bíztatást, hát akkor minek erőlködjék, minek törje magát huncutságokkal, és csináljon magából udvari bolondot?

Hanem aztán a zene felhangosodott a háttérben, egyre többen mentek az aprócska tánctérre a kocsma egyik sarkába, a lánynak is úgy tetszett a muzsika, mint valami ősi ritmus, pedig nem nóták mentek, hanem modern muzsika.

„Az életben nincsen több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világban

és édes lenne a halál, hát ilyen értelemben énekeljük el azt hogy vége

nem járunk ki többet rétre, nem úszunk többet a strandon és nem borozunk már többet a gangon”

Hangzott az egyszerű keserédes dallam, mire a lánynak eszébe jutott, hogy mit kért a sorstól: még egy lehetőségre vágyott, hogy a fiú karjaiba omolhasson, most meg itt a lehetőség, de egyáltalán nem úgy áll a szénája, hogy beleomolhasson azokba a biztonságos, puhán pelyhedző, erős karokba. Az utolsó lehetősége erre és ő nem szalaszthatja el. Tennie kell valamit, hogy elcsábíthassa a fiút, bármennyire nem akarta a többieket megsérteni, vagy magát megszégyeníteni az udvarlásával. Noszogatta, piszkálgatta: Gyere, táncoljunk. De a fiú inkább egyre elzárkózott, mintsem nevetségessé tette volna magát.

A sors keze volt tán az, hogy mégis belenyúlt a férfi agyába, és a háta mögött nyelvére vette a lányt, a barátaival: Mit gondolnak, mit látnak, mit éreznek. A lány háttal állt, nem láthatta, hallgatta, csak egy mondatot az egyik haver szájából:

  • Ne legyél már hülye, menjél már táncolni vele. – a lánynak fülig szaladt a szája és hálás rebegett az égnek, hogy a csurga legényt végre megtáncoltathatja.

A lány oly vonzalommal viseltetett a legény iránt, melyet nem akart tovább titokként őrizni. Ahogy lehetett csábítgatta mozdulataival, közel kerül hozzá és a legény sem átallott egy idő után mögé keveredni és hozzásimulni tánc közben. Aztán kimentek cigarettát égetni az enyhe téli éjszakába. Csak ketten. Végre életükben először csak ketten voltak. Zavarodott mosollyal pislákoltak hol a csillagos tiszta égre, hol egymásra. A lány ekkor dalra fakadt.

„Csillagok csillagok, szépen ragyogjatok,

A szegény legénynek utat mutassatok

Mutassatok utat a szegény legénynek,

nem találja házát a szeretőjének”

  • Szép a hangod. –szakította félbe a legény.
  • Köszönöm. – ó ha elmondhatná milyen hatással van rá az ő hangja. Ha bizony még énekelni is tudna azon a hangon, menten hozzámenne, le sem vakarhatná magáról még markológéppel sem, más nem számítana neki.
  • Hol fogsz aludni? – kérdezte az égi csillagrétet tükröző tekintetével. A lány erkölcsei nem patyolattiszták ugyan, de rendben voltak. Nem ragadtatta el magát mindenkivel. Hanem a legény, a csillagok és a tiszta tűz, mely a gyomrában táncolt, bizonyossá tette, hogy nem ez volt átverés vagy valami komiszság részéről. Jóska ebben a pillanatban még a lánykérést sem érezte volna túlzásnak.
  • Miért kérdezed? – élcelődött vissza
  • Mert ha gondolod, én szívesen vendégül látlak. – Zsuzska még hezitált egy kissé, de aztán boldogan és tisztán azt felelte:
  • Jó! – Jóska nem tudott szót mondani, csak remegett a szerelemtől. Ott állt boldogságtól ájulva és hirtelen föltört benne a csókéhség. Átkapta a lányt és csókolta, ahol érte. A haját, a nyakát, orcáját és végül az édes ajkait. Boldog tűzbe burkolóztak mindketten.

Ahogy visszamentek folytatni a mulattságot Zsuzsika arca piros volt, folyton pislogott a legényre, aki harapdálta a szája szélét és neki is égett az arca. A fene egye meg, hát valahogy csak így kell lennie, mert kétséget sem éreztek a szívükben, pedig keresték.

Haza felé tartva egyfelé vitte a társaságot az út. Amint Zsuzska és Jóska leszakadt egy csókra, mind elámultak, de nem szóltak. Ki mosollyal, ki döbbenettel fogadta. Aztán egy útelágazásnál Jóska odafordult a boldogságtól ragyogó Zsuzskához.

  • Biztos vagy benne? – Zsuzska hirtelen megijedt a kérdéstől, de aztán szíve mélyére nézett és amit ott talált, azt találta Jósa szeme tükrében is.
  • – a legény zavarodottan dadogott.
  • Én most megyek… és viszem… Zsuzskát is… reggel találkozunk… – mosollyal vegyes döbbenet ült ki többek arcára, meg is kérdezte Tamara:
  • Tényleg ezt akarod? – talán egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy megdorgálja lakótársát, de a boldog arcocskát látva és azt az odaadást, ahogy a legény karján csimpaszkodott, inkább csak megértő mosolyra húzódott a szája. Zsuzska száját beharapva bólogatott. Erre kórusban válaszoltak:
  • Jó éjszakát fiatalok! Reggel találkozunk!

Az utca sötétjén andalgó szerelmespárt négy villogó szem és morgás rebbentette szét. Két kóbor kutya. De Jóska testével védelmezve szerelmét elkergette a jószágokat, mire a rémület eluralkodott volna a lányon, már újra biztonságban volt, pedig Jóska is megijedt rendesen. Tudta már a lány, hogy nagyobb biztonságban nem lehetne máshol, csak a bátor parasztfiú mellet. Még szorosabban ölelte hát. Akkor is csak testben engedte el, amikor a kapun, majd a ház ajtaján lépte be. Nem az a ház volt a város szélén, hanem egy másik, és a lány nem nézett másfelé. Visszavonta magát a dolgos karokba és a sötétben csak annyi érdekelte, ahogy azok egy kanapéágyhoz vezették, hogy kivel volt az számított, az nem, hogy hol.

Csókok röpködtek, ölelések záporoztak, mindketten felszabadultan lelték örömüket a másikban. A legény nem pironkodott örömet okozni a lánynak minden módszerrel és a lány sem maradt tétlen azután. Falták egymást, nyeldekelték az örömöt, és a végén úgy süllyedtek egymásba felhőtlen boldogsággal, mint hozzávaló kulcs a jól zsírozott lakatba. A kanapérugók épp úgy nyögték szerelmük ritmusát, mint ők maguk. Egymáshoz simulva lelte őket a megkönnyebbült rövid álom, miután kicsaltak egymásból mindent, amit a szerelem fakasztott.

Reggel mozgolódás riasztotta ki a lányt ölelő legényt az ágyból, akinek mit sem sejtő apja arra botorkált. Amíg a lány felkapkodta gúnyáját, addig szóval tartotta, aztán boldogságtól csicseregve bemutatta az éjszakai hitvesét apjának. A lány csak ott az előtérben állva szembesült azzal, hogy bár már nem a tanyasi környezetben élnek, ez a ház is sorvadozott a szegénységtől. A konyha csak egy rozoga asztal és sok évtizedes kopott bútorok összehordott tákolmánya, a kosz és a rendetlenség uralta a teret. Igyekezett leplezni gondolatait, de bizony nem tudott olyan őszintén az apa szemébe nézni. A fiú átkarolta hátulról a lányt, és sejtette, hogy baj van. Pláne, amikor az apja pálinkát bontott és fiát is megkínálta vele kora reggel, aki ezt el is fogadta, biztosan azért, hogy nehogy vita legyen.

A szobába visszatérve bár kedvesen bújtak azért a lány megriadt a körülményektől. A fiú a maga portáján rendet tartott, azért a szegénység és a korlátozott lehetőségek nyoma szembeütközött A legény próbálta visszacsenni az éjszaka meghittségét, mesélni kezdett katonaélményeiről, a munkákról, amit a város bízott rá, a szenvedélyeiről, mely mélyen magyarságának szeretetéhez kötötte, és a foci imádata, ami által a szurkolótársakra, mint második családjára tekintett. Kettejük vonzalma nem csitult, de a valóság éle, mint kés hasított közéjük. A lányt lelkesen hívta a fiú mindenféle programra, de a lány nem volt képes ezeket elfogadni. Szégyellte, hogy neki mégis számít a pénz, hogy őt nyomasztja ez a lehetetlen környezet, és ő így nem lenne képes egy másodpercig sem élni.

Hazafelé Tamara elkotyogta, hogy Jóska még sosem ölelt senkit sem meg hitvesi szeretettel, és senkivel nem osztotta meg az ágyát azelőtt. Zsuzska elkerekedett szemmel hallgatta, bizony ő meg nem mondta volna, hogy Jóska nem tapasztalt szerető, mert olyan tűzben égett és őt is úgy lángra gyújtotta, mint valami lepedőakrobata, így nem is sejthette, hogy ő lopta el kedvese ártatlanságát. Ó, ha tudta volna, még kedvesebben dédelgeti, még többet csókolgatja, pedig így sem sajnálta tőle.

A következő hétvégére Zsuzsa felhívta Jóskát a messzi városba és vendégül látta a hétvégére. Egy panellakást bérelt hatodmagával, de így is szembetűnően jobb körülmények között élt, mint Jóska. A szívükbe néma sötétség költözött. A lány sütötte le a fejét, de voltaképpen maga sem tudta mit röstell. Nem ők találták fel a szerelmet, más is volt már így, csak megoldották valahogy.

De hiszen tűz kell a szerelemnek, rakni rá, hogy égjen- gondolta. Csábítgatta hitvesét a puha ágyba, a szép kis paplanjába, hogy vesse le rongyait és bújjon hozzá csupasz bőrének puhaságával. De Jóskának csak az járt a fejében, hogy az ő régi koszos kanapéja mennyivel másabb volt, így ment tudott másra koncentrálni. Neki nem ilyen lány való, és egy ilyen lányt ő nem tud boldoggá tenni soha. Próbálkozott, de szép szerelmes hívogatásnak teste ellenállt gondolatai sötétjétől. Onnantól kezdve a meghitt csendbe fájdalom vegyült. Nem volt szülő, aki elválasztotta volna őket, nem volt semmilyen családi perpatvar, ők tudták, hogy ez nem fog menni kettejük között. Gyomrukat emésztette a keserű epe és igyekeztek minden lehetséges módon ölelni egymást csak még egy percig.

A szilvesztert már úgy ünnepelték, hogy a lány arra kérte telefonon, már ne párként legyenek együtt. Az éjszaka ártatlanul beszélgettek egymás mellett az ágyon, aztán hajnalban szívszakadva búcsúztak el egymástól. Mert akármilyen kort élünk, akármilyen békeidőket, két szerelmest is elválaszthat a szegénység különböző mértéke, az életük ekkora különbözősége. Könnyes szemekkel borultak egymás nyakába, és mindketten tudták, ez a szerelem igaz, őszinte és ártatlan volt, akármilyen csúf is lett a vége.

Megcsodálták egymás szépségét, mint két gyönyörű pillangó, aztán hagyták, hogy szárnyra kapva folytassák útjukat magányosan, egyedül küzdenek meg tovább a széllel. Hálásak voltak a sorsnak mindketten, hogy mikor már érettebbek lettek, utat engedhettek szerelmüknek, hogy ezzel a csodálatos érzéssel a szívükben élhessenek tovább örökre, valóban múlatlan, őszinte szerelemmel.

 

 

eszkábált: összetákolt, nem megfelelően felépített

kajabáltak: kiabáltak

nyegle: esetlen, idétlen, felelőtlen

kavircoltak: keveregtek, tekeregtek, bóklásztak, cél nélkül sétáltak

kollokvium: szóbeli vizsga a főiskolán, latin eredetű kifejezés, az egyszintű főiskolai rendszerben ez volt az általánosabb

komiszkodni: élcelődni, csipkelődni, ugratni a másikat

kajla: idétlen, eszelten

bitang: rosszcsont, akasztani való

gavallér: úri fiú, jól nevelt jómódú udvarló

parádézni: lenyűgözni, elkápráztatni, elvarázsolni

röstellte: szégyellte

úgy tetszett neki: úgy tűnt neki, azt hitte, azt akarta látni

csurga: csorba, kopottas, elnyűtt, megviselt

átallott: szégyellt, vonakodott

perpatvar: veszekedés, botrány

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés