A mező méter magas, friss zöld növényzete alázatosan hódolt be a vad szél egyenlőre visszafogott uralmának.  A szél meleg volt, de már nem finomkodott. Mint minden, minek hatalma van, egyszer fitogtatni kezdi. A nap fátyolosan sütött, talán megrettent ő is attól, hogy bizony itt vihar lesz. Nehéz volt benne megtalálni bármit is, de én határozott céllal jöttem, és véghez is fogom vinni.
Sokáig bolyongtam, mire végre megláttam pár színes foltot a nagy zöldességben, elindultam felé. Hamarosan el is értem oda, ahol az ismerős tekintet, könnybe lábadt szemekkel, reménykedve nézett rám.
– Hát eljöttél?
– Mondtam, hogy amint tudok, eljövök! – Könnyekkel küzdve mosolygott rám. A pléden annyi helyet hagyott, hogy kényelmesen letelepedhessek. Középen a társasjátékunk volt kikészítve, amit az első házassági évfordulónkra készítettünk. Egészen odáig felhőtlenül boldog voltam, ám ez a játék mindent megváltoztatott arról, amit kettőnkről gondolok.
– Játszunk! – mondta elcsukló hangon. Szó nélkül leültem, és megpróbáltam rá sem nézni.
– Te kezdd! – mondtam kedvtelenül. Ő dobott, és lépett. A szél tombolt körülöttünk, de a kártyák, és a papírból készült tábla nem mozdult. Egy lila mezőre lépett. „Lépj a következő lila mezőre.” Állt rajta az utasítás az én írásommal. Én jöttem. Egy sárga mezőre léptem. Húztam hozzá egy sárga kártyát.
–  „Ölelj meg!” – olvastam fel, majd ránéztem. – Jó ötlet ez?- Nem válaszolt, csak kitárta a karját reménykedő tekintettel. Feltérdeltem, és röviden megöleltem, de amikor el akartam húzódni, ő átfogott, és magához húzott. Az arcát a vállamhoz fúrta, és a nyakamba lélegzett.
– Jó az illatod! – morogta a nyakamba. Egy pillanatra átadtam magam a jóleső érzésnek, de aztán felráztam magam, és eltoltam magam tőle.
– Folytassuk! – Türelmetlenül dobott és lépett. Egy kék mező következett. Kék kártyát húzott, amin az ő kézírása állt.
–  „Adj egy masszázst.” –Felállt, és mögém telepedett. Lágyan masszírozni kezdett. Én próbáltam nem tudomást venni róla milyen jól esik, de végül csak átadtam magam az érzésnek.  Amikor úgy döntött elég lesz visszatelepedett a helyére. Én jöttem. Rózsaszín mező.
– „Egy percig nézd az arcom.” – Egy sírás roham ingere tölt rám, amit azonnal visszaszorítottam magamban. Elindítottam az időzítőt és az arcát kezdtem olvasni. Ő ugyanúgy nézett engem. Minden vonásomat próbálta megvizsgálni, ahogy én is az övét. Az arcára kiült a bánat, és a fájdalom. Az enyémet tükrözheti. Szemfehérje kissé rózsaszínes. Soha nem sírt még. Most pedig épp úgy zokogott magányában, mint én zokogtam. Lejárt az egy perc. Ő mégis tovább szuggerált, mintha így akart volna bocsánatot kérni. Sosem láttam ilyen kedves és bizalomgerjesztő arcot, mint az övé, és minden nap minden percében tudtam volna gyönyörködni benne. Alkalom adtán meg is tettem.
– Dobjál!- Utasítottam. Elvette rólam a tekintetét, és dobott. Piros mező.
–  „Csókolj meg!” – Enyhe mosollyal nézett rám, de elkedvtelenedett, amikor megpillantotta az arckifejezésem.
– Na? – kérdeztem szigorúan.
– Ha nem akarod, akkor nem.
– Megbeszéltük, hogy ha játszunk, akkor játszunk tisztességesen. Emlékszel? Mindent betartunk. Különben minek játszunk, ha nem? – Ismét felállt, és mellém telepedett, maga felé fordított, és hagytam, hogy megcsókoljon. Nem sokáig tudtam ellenállni a szívből jövő csókjának, megrohantak az emlékek. Az esküvőnk, a fogadalmaink, a reményeink, az ostoba játékaink, amitől olyan cukik voltunk, hogy még én is rosszul voltam magunktól, az új otthonunk, a gyerekprojektünk, a sok jelentőségteljes pillantásunk, az arca, amilyen boldog volt. A fellegekben jártam a tudattól, hogy én tettem ilyen boldoggá. Még vissza sem ért a helyére, amikor én már dobtam. Fehér mező, fehér kártya.
– „Vallj szerelmet egy percben.” – A kártya elolvasása után émelyegtem a feladattól. Meddig kínzom még itt magam. Erőt vettem magamon, és elindítottam az órát. – Sok férfival volt már dolgom, de mindegyik ostoba volt, és arrogáns. Rövid szárnyalás után mindig a földbe csapódtam. De veled más volt. Te sokáig fenn tartottál, és csak nagyon lassan eresztettél vissza a földre. Talán ezért is éreztem úgy, hogy életem végéig veled maradok. – Elcsuklott a hangom. – Vagy a te életed végéig. – Mindkettőnknek könnybe lábadt a szeme. De én folytattam. – Amikor megkérted a kezem egyszerre te lettél a legfontosabb az életemben. A biztos pont. Tudtam, hogy akármit csinálunk, akárhol leszünk, melletted nyugalmat és biztonságot találok. Számíthatok rád. Ez adott erőt a hétköznapokban, a munkámban, a távol töltött időkben is, és az érzés volt elég erős ahhoz, hogy amikor bolond voltál kitartsak melletted. Megígérted azzal, hogy elvettél, hogy minden nehézség véget ér egyszer, és csak ki kell bírnom a megpróbáltatásokat, hogy újra minden rendben legyen, és magadhoz ölelj. De már nem jön rendbe semmi. Végleg, megmásíthatatlanul eltört minden. Soha többé nem érzem magam biztonságban. Soha többé nem vár rám a karod melege jutalmul a megpróbáltatások kibírásáért. Hányszor voltál pont te a megpróbáltatások okozója. Hányszor kérdőjeleződött meg bennem az ígéreted, de végül mégis hittem benned. Most vége! – Az óra csipogott.
– A mi szerelmünk már sosem fog elmúlni. – Idézet a kedvenc filmemből. Amit sosem értékelt, és ostobaságnak tartott, amíg nem látta rajtam, hogy mennyit jelent számomra. Az ő kedvence is lett.
– Haladjunk. Én nem érek rá örökké itt ülni veled. – Dobott, lépett. Piros mező.
– Simogass egy percig.” – Amíg felállt, én a táblát néztem. 6 lépésre van attól a mezőtől, ami a végzetünket elindította hitem szerint. Ő lefeküdt a fűbe, és maga mellé húzott a plédre. Vele szembe feküdtem, ahogy simogatott. Hányszor csinálta ezt. Hogy fog hiányozni. Ez a feladat is lejárt. Én jöttem: Fekete mező. „Lépj vissza a START mezőre.” Olvasható volt az ő kézírásával.
– Minden áron nyerni szerettél volna, ugye?
– Úgy izgalmas a játék, ha nehéz. – Ötöt dobott. Lila mező.
– „Írj hozzám egy verset.” – Krákogott, összeszedte magát és belekezdett. – Ahogyan a szemed ragyog… úgy ragyognak a csillagok, soha ki nem hunyó fénnyel, örült, buzgó, vak reménnyel… – Elbizonytalanodott, sosem ment neki ez a feladat túl jól. Aztán felderült az arca, amikor rájött, hogyan folytassa. – Amikor a szíved dobban, én veled leszek a porban. S amikor majd szíved megáll, tudd, hogy szerelmem újra rád talál. – Megfogta a kezemet, de én egy pillanat múlva elrántottam. Dobtam, léptem. Kék mező.
–  „A következő főzésnél a kedvencemet kérem.” Ezt hogyan teljesítsem?
– Húzz még egyet.
–  „Hozz sört! MOST!” Addig itt megvársz? – gúnyolódtam.
– Még egyet!
– „Én választok filmet a következő filmezésnél.” Szerintem, ha felhúzom az egész paklit, akkor sem találok egy kéket sem, amit teljesíteni tudok. – Elszégyellte magát.
– Sajnálom! Nem értettem ennek a játéknak a lényegét.
– Semmi baj. Megtudtam legalább, hogy mire vágysz igazán!
– Tudom, hogy buta voltam. Most már tudom. Szeretlek! Ne haragudj!
– Inkább dobj!- Mind a kettőnk tudta, hogy dobhat 2, 3, 4, 5, 6- ot is. Csak egyet nem! Ő felvette a dobókockát, és minden idegszálával azt kívánta, hogy ne egy legyen. Erőt vett, és elhajította. Sokáig görgött, mire végre megállt, de lehet, csak nekünk tűnt úgy. Az egy pötty vészmadárként meredt ránk. Zöld mező. Remegő kézzel nyúlt a zöld pakli felé. Imádkozott, hogy ne azt a kártyát húzza legalább. Felemelte a legfelső kártyát, majd rá is ejtette a táblára, és keserves zokogásban tört ki. Az ő kézírásával meredt rám a kártya tartalma. „Kiestél! Nyertem! Haha!”
– Hát roppantul sajnálom. Majd talán legközelebb! – Álltam volna fel, de ő megfogta a kezem.
– Nagyon sajnálom!
– Mit? – förmedtem rá. Azt, hogy neked az egész kapcsolatunk arról szólt, hogy nyerjél? Hogy neked a legromantikusabb vágyad az volt, hogy… – Felvettem egy ő általa írt kártyát. – „Este a haverokkal, nélküled!” Vagy „Kimaradsz egy dobásból, addig hozzál valamit inni.” „ Hagyjuk ezt a hülye játékot. Kívánlak! MOST!” Ez még akár kedves is lehetne végülis, ha nem hülyéznéd le a játékot, amit kitaláltam. „Holnap este békén hagysz.” Hm… Nagyon kedves gesztus. „Kényeztess egy kicsit, édesem.” – Zokogva emelte a kezét, hogy ne folytassam.
– De ezeket te is húzhattad volna!
– Ahogy ezt a mezőt is nekem szántad! Te akartál nyerni! Arra nem is gondoltál, hogy te fogod kihúzni! De ez a játék nem arról szólt volna, hogy ki nyer! Hanem a játék élvezetéről!
– Egyszer megúszom! Mennyi az esélye, hogy folyton ezt húzzam?
 Már mindegy! Többet nem jövök el! Tovább kell lépnem! Nyertem, nem? Örülnöm kéne neki!
– Kérlek, gyere el!
–  Majd találkozunk, ha eljön az ideje.
– Bocsáss meg nekem!
– Nem haragszom rád. Csak csalódtam benned! Sajnos attól, hogy „nyertem”, még egyedül vagyok. Már nem változik semmi akkor sem. Nincs több esélyünk.
–  A vereség az élet része. Mindig benne van a pakliban.
– De most te tetted bele a vereséget a pakliba. Így sohasem ér egyikünk sem célba. – Az arca őszinte megbánást tükrözött. Nem haragudtam én rá. Csak borzasztóan hiányzott.
 Majd találkozunk! – Azzal elsétáltam. Az ég elsötétült, és vihar kezdett tombolni.
Amikor kinyitottam a szemem, az volt az első dolgom, hogy megkeressem ezt az ostoba játékot, és elégessem. Miért is találtam ki… Amikor utoljára játszottunk, és ő kihúzta ezt a kártyát, összevesztünk. Másnap jött a halálhíre. Baleset volt. Igen… csak véletlen. Egy játéktábla csupán, nem az élet. Ahogy néztem a lobogó tüzet, ahogy a lángok martaléka lesz minden zöld mezővel együtt, rájöttem, hogy ez kellett nekem, hogy lezárjam a gyászt. Megtisztultam, elégtek bennem a fájdalom hegyes tüskéi, és mire kialudt a tűz, készen álltam felállni, folytatni, tovább élni. Mindig hiányozni fog, de oka van, hogy ő nincs itt, én meg nem vagyok ott. Az élet sűrű rengeteg, nehéz volt benne megtalálni bármit is, de én határozott céllal jöttem, és véghez is fogom vinni.

 

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés