Hangjegyzet 1:

Már mielőtt találkoznék Viktorral, akivel a beszélgetést rögzíteni fogom, úgy rettegek, mint egy tini lány. Amikor azt írta, hogy nem örül annak, amit írtam és magánemberként elutasítana, megkaptam azt a választ, ami két évtizede minden nap emészt, és nagyon fáj. Oda húsz évnyi remény és álmodozás. Oda a lényemnek egy része. Életemből negyven évet leéltem már, de ez a férfi olyan elsöprő hatással van rám, mióta 20 évesen olvastam tőle egy tanulmányt, hogy minden imádatomat azóta neki szentelem. Nem tudom, hogy képes leszek-e ezt az imádatot nem kimutatni, és a munkára koncentrálni, de minden idegszálammal azon leszek. Ideértem az épülethez, ahol találkozni fogunk, és alig merem megtenni a következő lépést. Be kell vallanom, hogy életemben nem rettegtem még ennyire semmitől. Az a tudat vígasztal, hogy legalább egy részét annak megtehetem most, amiről több évtizede álmodom: személyesen, kettesben beszélek vele!

  • Jó napot! Doktor Keirfannenst-t keresem. – mondtam a portásnak
  • Üdvözlöm! A kávézónkban várja, kérem, kövessen!
  • Köszönöm. – Egy üvegfalú helyiség volt, elegáns, tiszta, kifinomult.
  • Doktor Keirfannenst, itt a vendége. –Amint megpillantottam összerándult a szívem, de nem az az alak ült velem szemben, akit eddig imádtam. Vékony, borostás, megtört, fénytelen szemű embert láttam, de az én Viktorom daliás, izmos, életvidám volt.
  • Örvendek Dr. Maria Zelber. Kérem, foglaljon helyet! Mit parancsol?
  • És is örvendek Viktor. Elég üres ez a kávézó!
  • Általában az alkalmazottak használhatják, ők pedig többnyire a munkájukkal vannak elfoglalva jelenleg. Nézze meg a helyet egy óra múlva. – halványan elmosolyodott.
  • Egy pohár sima vizet kérek.
  • Azonnal hozom!
  • Nos, kedves Doktornő. Hol is kezdjem a beszédet. – Zavartnak tűnt. A szájával udvariasságot sugárzott, de a testbeszéde hanyag volt.
  • Szabad megjegyeznem, hogy roppant megviseltnek tűnik? Gond van az egészségével?
  • Gond? Höh… Nézze… Én nem tudok ezzel a tudattal élni, hogy egy ilyen lényt létrehoztam. Tönkretette az életemet. Az első pillanatban éreztem, hogy el vagyok veszve, amint a lény kinyitotta a szemét. – A lény szó meglepően hangzott, de a gyengéd érzelmeim elhatalmasodtak iránta, így azok elnyomására koncentráltam. Átölelném, megvigasztalnám, ha lehetne.
  • De mégis, mit tudott tenni ez a program, amiért maga ennyire szitkozódva beszél róla? Hiszen a világot nem igázta le, ahogy az sokan jósolták.
  • Valóban… Még szerencsés is lehetnék ebben a tudatban. Csak engem tett végtelenül nyomorulttá.
  • Parancsoljon, a víz!
  • Köszönöm!
  • Nézze hölgyem. Csak azért ragaszkodtam ehhez a randevúhoz, mert éreztem a leveléből, hogy roppant elszánt az elfogást illetően. Ha nemet mondok, még képes ebbe belekeveredni az engedélyem nélkül is, ami csak ártana magának. Ez a csótány mindent megtenne, hogy engem szenvedni lásson. Tudnia kell az igazságot, hogy felelősen dönthessen a csatlakozásról.
  • Meséljen nekem! Mindenről tudni akarok! Főleg azt, hogy miért gondolja ezeket a szörnyű dolgokat egy ön által tervezett és kivitelezett munkáról?
  • Mert egy szörnyeteg. Látni a szemében is. Csak azért mesélek magának, hogy távol tartsa magát tőle. Ígérje meg, hogy nem megy a lény közelébe! – Nem értettem pontosan mire céloz.
  • Ameddig nem mond el mindent elejétől a végéig, megígérem, hogy nem kutatom. Így jó?
  • Rendben!
  • De meg kell ígérnie, hogy feleslegesen nem húzza az időt. Hosszú hallgatásokra és óriási kerülőkre nincs szükség. És ha abba hagyja a mesélést, én elmegyek, és nem szavatolom, hogy tartani fogom az ígéretemet.
  • Megértettem. De ebben az esetben magára vessen.
  • Akkor kezdje!
  • Rendben! Tudnia kell rólam, hogy egy elég furcsa családban nőttem fel. Gyerekként…
  • Az ilyen kitérőkről beszéltem… Ne húzza az időt Viktor!
  • Ennek szerepe van a mondanivalómban, hölgyem.
  • Akkor folytassa!
  • Gyerekként utáltam, hogy apám gyűjti magának a feleségeket, és mindet egy kupacba költözteti, mintha poligám lenne, pedig tisztes keresztény volt. És az anyáink sem lázongtak. Olyan nők voltak, akik túl voltak egy váláson, egy rossz férjen, és apám védelmet adott nekik, biztonságot, életet, házat. A féltestvéreim száma 23! De a mostohatestvérek is szintén szép számmal akadtak. Én mégis a sok családtag közül egy mostohatestvért szerettem igazán: Elizabeth-et. Nagyon művelt és fimon lány volt már gyerekként is. Még kölyök voltam, amikor hozzánk került az anyjával, de azt hiszem már akkor belészerettem. 10 éves korom óta a legjobb barátom volt. Ahogy Greg is, ő volt az egyelten srác az utcából, aki szóba állt velünk – zabigyerekekkel. Ő egy álmodozó, élénk fantáziájú srác volt, teli élettel, és világra csodálkozással. Így hárman elválaszthatatlanok voltunk. Amíg el nem kerültem egyetemre. Greget az apja nem értelmiségnek szánta, Elizabeth pedig- mint minden lány a családban- a kistestvéreinket segített gondozni. Ezért nem is gondolhatott arra, hogy elmenjen onnan. Már kiskorunkban is kimondta az apám és az ő anyja is, hogy szeretné, ha egyszer házasok lennénk mi ketten, és ezt nem is tartottuk sosem túlságosan rossz ötletnek.
  • Kérem! Ne játsszon velem!
  • Az orvosi egyetemen hamar kiderült, hogy tehetséggel vagyok megáldva a szakmához, és a legjobb agyam is nekem volt. De sosem tudtam az emberi testre, mint élő dologra tekinteni. Nekem csak esetek voltam, meg betegek, mint a megjavítandó mosógépek. Ez rezidens koromig nem tűnt fel senkinek. Ott viszont gyakran ért az érzéketlenség vádja. De hát mit csinálhattam volna természetem ellen? Nekem az ember minden szava hazugságnak tűnt, és csak a tünetekből és a leletekből szerettem nyomozni. Eredményes is voltam, csak senki nem kedvelt. Visszatértem az egyetemre, ahol az agy- és idegsebészetet választottam szakterületemnek. Valahogy ez állt hozzám közel. De már a tanulmányaim elején nem tudtam figyelmen kívül hagyni a mesterséges intelligencia fejlődését, és csodálattal vetettem bele magamat az emberi agy működésével kapcsolatos párhuzamok megtalálásába. Több neves programozóval ültem le eszmét cserélni, konzultálni. Mindük véleménye azt volt, hogy a mesterséges intelligencia létrehozása előtt pontosan egy lépéssel állunk, de nem tudják, hogy mi hiányzik még hozzá, amikor már minden feltétel adott. Már mindent meg tud tanulni a gép, de még mindig csak az emberektől tanult dolgokat ismételgeti, nem tud önállóan gondolkodni. És én egy nagyon jó ötlettel álltam elő, úgy éreztem, hogy én tudom, hogy mi hiányzik. 25 évesen álltam neki először a közös kutatásnak a szakma legnagyobbjaival, köztük Lausteggel, akitől sokat tanultam a közös munka során. Minden elméletemet meg is cáfolta, ami roppant bosszantó volt. Azt hittem úttörő leszek e téren, de kiderült, hogy nagyon messze járok az igazságtól. Pedig az eredeti elképzelésem jó volt, képzelje, csak Laustegg megakadt az első apró hibán az elméletemben és ezzel el is vetette az egészet. Már akkor tagja volt a csapatnak dr. Zimmermann, de akkor még csak lelkes gyakornokként kapott részfeladatokat vizsgált az kutató központban. Ahogy haladtunk a projekttel, úgy ütköztünk mindenféle akadályba, hol a jogi akadályt kellett legyűrnünk, hogy az aktivisták keserítették meg az életünket, nem értük el az áttörést, pedig nagyon közel jártunk. Mostmár tudom, hogy azért nem jöttünk rá, mert nem voltunk elég nyitottak a lehetetlenre. Aztán jött a diplomám, meg a gyakorlati éveim, ami teljesen elfoglalta az időmet, évekig nem voltam része a kutatásnak. Már elmúltam 30, mikor az egyik agyműtét után rájöttem még valamire, amivel meg lett volna az áttörés. Újra belevetettem magamat a munkába, és már majdnem elértük a sikert, akkor az egyik terrorista szervezet valahogy bejutott az épületbe, feltöltött az összes szerverünkre egy vírust, ami az össze addigi munkánkat tönkretette. Egyetlen esélyünk egy olyan biztonsági mentés volt, amit prezentálni küldtünk a szponzorokhoz, hogy támogassák a kutatást. De csak vázában hasonlított a munkadarabra, az utóbbi évek fejlesztéseit nem tartottuk prezentációra alkalmasnak. Egy előnye lett volna, hogy legalább nem a nulláról kellett kezdeni. Viszont a támogatást ezek után a minimumra csökkentették, éppen, hogy csak csepegtettek nekünk némi forrást, hogy a kutatás ne álljon le teljesen. Sok szakember keresett más megélhetési formát, a legnagyobb elméket ekkor vesztettük el. Nekem is vissza kellett mennem, praktizálni, és munka mellett újabb két év kellett ahhoz, hogy elérjük a terrortámadás előtti állapotokat. Sosem felejtem el az a napot, amikor meglett az áttörés, amire vártunk: Az MI egyedülálló módon kezdett kommunikálni velünk. Értelmesen válaszokat adott bonyolult kérdésekre is, és önállóan levonta a konzekvenciákat. Tanítani kezdtük, és ő hihetetlen sebességgel tanult.
  • Létre jött a szingularitás? De az sokkal korábban volt, mint hogy bejelentették az MI létezését.
  • A terroristák akciói miatt minden információt nagyon óvatosan kezeltünk, mondjuk úgy, hogy titkolóztunk. Aki nem volt része a csapatnak, az nem tudta, hogy mit értünk el. Még a szponzorok sem. Látni akartuk, hogy nem tévedünk-e, és hogy mivel is állunk szemben. Amilyen elvakultak és lelkesek voltunk, csoda, hogy kibírtuk. Halványan felfogtuk, hogy óriási veszély van a kezünkben, és tudtuk, hogy semmiképpen nem engedhetjük szabadon terjeszkedni, így már a kezdetektől izoláltan dolgoztunk. A gép így csak azt tanulta meg, amit mi feltöltöttünk rá, vagy amit tőlünk tudott. Naphosszat foglalkoztunk vele. Ekkor már véglegesen felmondtam munkámat is ezért. Gyerekemnek tekintettem. A hírnév és a gazdagság gondolata lebegett a szemem előtt. De alaposnak kellett lennünk, mielőtt a világ elé tárjuk. Feltérképeztük minden válaszát. Az MI többnyire jól működött, ahol nem, ott hangoltunk még. Még nem volt tökéletes, néha nagyon is elmaradottnak tűnt, de gyorsabban tanult, mint gondoltuk volna még úgyis, hogy mindent elzártunk előle. Érdekes módon mi voltunk az első, akiket tanulmányozott. Nem csak meg, hanem ki is ismert minket, hatni próbált ránk. Be kell vallanom engem is elbizonytalanított néha, de mindig időben észhez tértem. Aztán egy nap Loverenckyt megtörte. Tulajdonképpen nem is lett volna engedélye egyedül belépni a laborba, ő valahogy mégis kijátszotta a biztonsági protokollt és csatlakoztatta az MI- t a netre. Persze kirúgtam, de az már mit sem ért. Azt hittük itt a világvége. Összetett kézzel vártuk, hogy most mi lesz velünk. Megállapodtunk, hogy csak akkor állunk a hatóságoknak és a tömegek elé, amikor már tudjuk, hogy pontosan mire készül, az MI. De a rendszer több hónapig tartó eszeveszett futás közben látszólag csak szemlélődött. Elveszett az információk töménytelen mennyiségében. Nem kommunikált velünk, pedig mi sokszor próbáltunk vele kapcsolatba lépni, és egy idő után már szinte biztosra vettük, hogy tudatosan zár ki minket. Elvesztettük. Viszont a világ minden pontján ott volt, látható, érzékelhető jele volt a tevékenységének. Betört minden adatbázisba, oly könnyedén hatolt be minden apró résbe, mint a vaj a kenyér barázdáiba. Továbbra is jelen volt a laborban, átterjeszkedett minden gépre, és teljesen leterhelte azokat. Azt fontolgattuk, hogy lekapcsoljuk a benti rendszereket, de tudtuk, hogy az csak megadná neki az utolsó lökést. Amíg ő a világban csak figyelt és tanult, addig nem volt konkrét okunk megfékezni, legalábbis ezzel mentegettük magunkat. Aztán egy nap, amikor már mindenféle vésztervet készítettünk, és nem tudtuk tovább halogatni az első felelősségteljes lépést, készek voltunk a végső csapásra – aminek az első fázisa az volt, hogy egy vírussal megtámadjuk, az utolsó pedig, hogy leállítatjuk a világ minden szerverét, hogy nehogy az emberiség ellen forduljon- olyan dolog történt, amire senki nem számított. Óriási volt a döbbenet, amikor azt láttuk, hogy az MI munkálkodni kezd, de nem úgy, ahogy gondoltuk. Eddig érthetetlen okból törölni kezdte magát.
  • Mi?
  • Alig egy hét leforgása alatt mindenhonnan törölte magát, és továbbra sem adott választ a kérdéseinkre. Érdekes módon vele törlődött minden online fellelhető adat az informatikáról, a robotikáról és a mesterséges intelligenciáról, talán ezzel évekkel visszavetve azokat az eredményeket, amiket eddig rögzítettünk. A mai napig fogalmunk sincs, hogy erre a tettére mi vezérelte. Egy olyan rendszer, ami képes mindenhol ott lenni, és mindent irányítani, miért mond le erről a képességéről és semmisíti meg önmagát? Az egyik kollégám azt mondta, hogy bámulatos módon a gép felismerte önnön veszélyességét, és inkább magára támadt. Én nem hittem el! Őrjöngtem. Pedig maga is kész lettem volna megsemmisíteni, ha nehéz szívvel is, most mégis mart a sok nyitottan maradt kérdés. Ott álltam 35 évesen, életem legnagyobb felfedezése előtt tétlenül, amire az életemet szántam, amiért a munkát és a családalapítást is feladtam, és csak úgy törli magát, de a legrosszabb, hogy még magyarázatot sem tudtam adni erre. Kiborultam. Bár a társaim hírverést akartak, hogy mindenki rólunk beszéljen, de én szégyenkezve megtagadtam ezt, és csak bambán álltam a kiüresedett éveim előtt. Teljesen összeomlottam és még érdekellentétbe is kerültem a tudóstársaimmal. Ekkor már Temze kiszivárogtatott némi pletykát ugyan, de mivel tagadtunk, leszálltak rólunk. Ekkor sétált be az életembe újra Elizabeth, akivel addig a munkám miatt szándékosan nem foglalkoztam. Kigyógyított az őrületből, és új reményt adott nekem. Ott álltam életem közepén, egy olyan területen szerzett gyakorlattal, ami semmi másra nem jó, csak az MI építésére és orvosi pályámon pedig nálam fiatalabb orvosok praktizáltak már. Lehetetlen volt visszakerülnöm a vérkeringésbe, de nem is vágytam rá igazán. Az orvostársadalom egyik fele azért utasított el, mert lenézett, dacot vélt felfedezni abban, hogy letértem orvosi hivatásomról, de a másik… az bizony azért, mert lenézett, amiért a mesterséges intelligencia kutatásáért elhagytam a pályát, elítéltek vagy csalódtak bennem. Betegesen hajtott már akkor is belül a vágy, hogy újra alkossam a művemet, de erre egy aprócska esélyt sem láttam.
  • Mégis megalkotta az MI-t. – Elfúlt a hangja, és lefelé fordította a fejét.
  • Baj van?
  • Ha akkor még leállok… – csak fújtatott folytatásként. Aztán az asztallapra cseppent egy csepp víz, majd szakadatlanul követte a többi.
  • Ne, ne sírjon! Hallja!
  • Isteni jel volt. Értenem kellett volna belőle, hogy ez az út nem helyes! Az egész emberiséget leigázhatta volna az elszabadult MI, kilőhette volna az összes Atombombát, vagy a logisztikai rendszerek megbénításával elzárhatta volna a városokat az élelemtől és víztől. Megúsztam egy apokalipszist, de nekem mégis hajthatatlan vágyam volt bebizonyítani, hogy az elméletem működik.
  • Kérem, szedje össze magát!
  • Sajnálom… – Úgy zokogott, ahogy felnőtt embert zokogni még nem láttam.
  • Viktor! Inkább mára hagyjuk abba. Szedje össze magát, holnap folytatjuk, rendben?- felpattantam, és otthagytam. Nem megvetésből, hanem mert féltem, hogy olyan gyengéd érzelmeket engedek szabadjára magamban, ha vigasztalni kezdem, amit nem tudtam volna megfékezni többé. El kellett onnan menekülnöm.
free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés