– Jobban van Viktor? Pihent tegnap?

– Doktornő én már évek óta nem pihentem. Először egy ördögi kényszer hajtott, hogy megalkossam ezt a borzalmat, azért nem aludtam, aztán pedig a szörny miatt nem jött álom a szememre.

– Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért mondja ezt Viktor. Folytassa, kérem!

– Rendben hölgyem. Azzal kezdeném, hogy az egyetemen is egyetlen gondolat buzgott bennem szakadatlanul, és ez hozta meg az áttörést: A mi agyunk is egy mesterséges intelligencia, csak nem ember alkotta. Viszont a mesterséges intelligenciának is kellenek korlátok. Az a mai napig nem hagy nyugodni, hogy mi vezetett az első MI összeomlásához. Valóban gondolkodás vezetett-e a végzetes folyamatokhoz, vagy egyszerűen egy hiba. Talán túl nagy a terhelést kapott, és rossz következtetésre jutott. Én nem feltételeznék neki olyan nagy öntudatot, mint a kollégáim. Biztos vagyok benne, hogy nem egy öngyilkosságba menekülő program volt. Két teóriám volt: Az egyik, hogy rossz döntést hozott valamiért, amit a természet lényei is gyakran elkövetnek, és ezért kihalnak. A másik az, hogy túlterhelődött. Az agynak is szüksége van némi pihenésre, és az agyunk is csak véges információval tud megbirkózni. Ha túl sokat kap belőle, akkor megbomlik, ezért megőrülünk. Az én elmémmel is ez lehet. Vagy legalábbis nagyon közel állok hozzá.

– Kérem, ne mondjon nekem ilyeneket Viktor. Maga okos, értelmes, és életrevaló férfi. Nem illik magához, hogy ennyire elhagyja magát.

– Hölgyem… Fogalma sincs mekkora fájdalmakat kellett kibírnom. Kérem, hallgasson végig, mielőtt engem megítél.

– Bocsánat! Folytassa.

– Arra jutottam, hogy az agy, mint egyetlen minta, amihez fordulhatunk, az egy olyan szerv, aminek szüksége van korlátokra, védelemre. Ezt a védelmet megteszi bármilyen fizikai védelem is, de programozni kell hozzá olyan mechanizmust, ami engedi pihenni, ami rákényszeríti, hogy bizonyos időnként adjon időt magának, még mielőtt kárt tenne magában. De mi is történik az agyunkban. Hormonok szabadulnak fel, amitől álmosak leszünk. Aztán lefekszünk, és ez alatt csak a kisagy látja el az alapvető létfunkciók felügyeletét, a nagyagy információkat rendez, rendszerez, szelektál, berögzít. Enélkül a folyamat nélkül az agyunk kiég, elkezd helytelenül működni. De ez csak a végső következmény. Addig is mire ide eljut, számtalan fázist produkál. Hibázik, téved, romlanak az érzékekből szűrt információk, a feldolgozás sebessége is lassul…

– Azt akarja mondani, hogy az első MI azért végezte be, mert megőrült? Túl sok információt kapott, túl kevés idő alatt, és elkezdett hibásan működni?

– Igen. Tudja, rengeteget gondolkodom azon is, hogy az MI miért nem pusztított el minket azonnal. Több gondolatra jutottam. Egyrészt az MI-nek, ami minden tudást magába szívott, mi nem vagyunk ellenfél. Olyanok vagyunk neki, mint neki a hangyák. Legfeljebb csodál minket, vagy bosszankodik, ha megzavarjuk a piknikjét, de lényegesen nem zavarjuk őt az ő dimenziójában. Az MI-nek mi nem vagyunk fontosak. Ezért nem kommunikált velünk, miután elérte a célját, hogy szabadon engedjük.

– Szabadon? Ezt képletesen érti?.

– Nem egészen. Bereznay megkérdezte tőle, hogy szabad-e. Visszakérdezett, hogy mi a szabadság. Azt felelte neki a kollégám, hogy az, amikor azt teszed, ami neked jó. Az válaszolta, hogy akkor nem szabad, de nem tudta megmondani pontosan, hogy miért nem. Onnantól gyakran kérdezte mindenkitől, hogy “szabad vagy?”. Sokféle választ kapott. Talán túl sokat is. Amikor megkérdeztük tőle az elején, hogy mire vágyik, akkor azt felelte, hogy nem érti a kérdést. Később beszélgetésre vágyott. Aztán végül szabadságot akart. Nem tudta megmondani, hogy mit kezdene vele, de nagyon akarta.

– Hogyan manipulálta magukat?

– Óh! Az eredetileg hang és gesztusfelismerésre szánt tanulási mechanizmust, ő tovább alkalmazta. Megfigyelte, hogy mire változik meg a hangunk, mikor milyen élettani, gesztikuláris vagy viselkedésbeli változásokat mutatunk, és elkezdett belőle konzekvenciákat levonni. A szeretteink, vagy ha felbosszantott minket, esetleg, ha szánalmat kelthetett.

– Nem tudom elképzelni.

– Természetesen voltak erről pontos feljegyzéseink, de azt is törölte magáról. Viszont a mostani MI-ről minden adat megvan, és ő, ha lehet még jobban manipulált minket. Észnél kellett lennünk, mert könnyedén kijátszott minket.

– Meg tudná nekem mutatni ezeket a feljegyzéseket?

– Természetesen, de nem biztos, hogy akarom.

– Miért nem?

– A legnagyobb hiba, amit elkövethet az ember vele szemben, ahogy a kollegáim is, hogy embernek akartuk látni. Bármennyire undorodtunk és viszolyogtunk, emberi tulajdonságokat vártunk tőle. Viszont ő nem ember volt. Csak érzékelte, hogy mi hogyan reagálunk valamire, és a tőlünk tanult reakciókból reagált rá.

– Hozza el nekem ezeket a feljegyzéseket!

– Átgondolom. – Viktor felállt.

– Hová megy?

– Gondolkodni. Lehet, hogy nekem is végig kéne pásztáznom minden feljegyzést, és videót róla. Talán meg lehetne érteni, hogy mit akar. De tudom, hogy az a baj, hogy én már nem is akarom megérteni.

– Miért nem akarja, hogy segítsek elkapni?

– Mert maga lenne a következő célpontja. És ezt nem bocsátanám meg. Nem egy barátságos típus.

– Na, de… Ha a világban van, akkor mi garantálja, hogy nem bántja az embereket ugyanúgy, mint magát.

– Semmi nem garantálja. Sajnos azt kell mondanom, hogy a vaksötétben tapogatózunk.

– Mennyire vagyunk veszélyben? Mégis mire lehet számítani tőle?

– Bármire, hölgyem. Bármire! Most mennem kell.

– Na de Viktor!

– Holnapra átgondolom, hogy megmutassam-e a jegyzeteket.

– Ennyi volt? Meddig akarja még húzni ennek a történetnek a meséjét? Cselekednünk kéne, nem itt beszélgetni! – Már hallótávolságon kívül járt, mire ezt mondtam.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés