Dühös és izgatott voltam a következő találkozó miatt. De amint megláttam Viktor kialvatlan szemeit, tudtam, hogy olyan dolgot kell tennem, amit sosem szoktam egyéb esetben: megértőnek kell lennem, és érzelemmentesnek mutatkoznom.

– Üdvözlöm Viktor!

– Én is Önt! Tessék! – egy pendrive-ot nyújtott át.

– Ez mi?

– Az, amit kért!

– A feljegyzések?

– Minden. Tanulmányok, reakciók, élettani adatok és persze a videók. Minden lépését figyeltük, és minden nap beszélgettünk vele.

– Köszönöm. Mégis milyen élettani adatokról… – A szavamba vágott, meg sem hallotta a kérdésemet.

– Nem hiszem, hogy meg köszönné akkor is, ha már tudná, mi van a felvételen.

– Maga szerint miért vitték el?

– Mert gyűlöl! – egyáltalán nem tudtam hova tenni a válaszát, értetlenül vizsgáltam kába szemeit, amiben talán tényleg az őrület első jelei csillannak meg.

– Hogy érti?

– Ahogy mondom. Gyűlöl engem. Ő maga mondta ezt. Szerinte nem törődtem vele. Dawe azért vitte el. És ezért bosszult meg minden rajta esett sérelmet kiszabadulása után.

– Akkor vannak érzelmei?

– Azt nem tudom, hogy mit érez, de vannak olyan dolgok, amiket a fejébe vett. Hogy honnan szedte? Csak onnan, hogy a segédeim ültették tele a fejét, tőlük tanulta. Igazam volt, nem kellett volna hagyni, hogy akárki is beszélgessen vele. Meg is rendeltem a biztonsági cellát, de Vera lebeszélt róla. Azzal győzött meg, hogy túl veszélyes lenne felügyelet nélkül hagyni. Ezért volt egy kollégám, Dawe folyamatosan mellette.

– Miért, mitől félt? Hogy elsétál? – kuncogtam, de Viktor komolyan nézett rám.

– Igen, például.

– Talán egy robot volt, ami tudott járni?

– Egy olyan teremtményt hoztam létre, ami egyszerre borzalmas és egyszerre fantasztikus.

– Miről beszél Viktor? Én ezt hittem eddig, hogy egy programról beszélünk?

– Programnak is kell tekinteni. De nem csak az. Nem úgy, hogy maga gondolja.

– Szóval valami robotot készített?

– Nem. – Viktor nagyot sóhajtott.

– Nem tudom elképzelni, hogy miről beszélünk.

– Bárcsak nem kéne erről most beszélnem. Még visszaemlékeznem is kín ezekre a dolgokra. Hogyan is töltötte meg az elmém ez a sok borzalmas gondolat? Minden bizonnyal az ördög műve volt. Csak ő képes ilyen rettenetet alkotni. Megszállt engem, és irányította a cselekedeteimet.

– Beszéljen úgy, hogy végre én is értsem!

– Amikor az MI törölte magát, és ott maradtam munka nélkül, kétségbe voltam esve. Elvettem Elizabethet, és szinte azonnal jött az első gyerekünk is. Nem volt mire várnunk, hiszen ő már benne volt a korban, és egész életében rám várt. Nem tudtam azt mondani neki, hogy még nem vagyok kész az apaságra. És út közben azért csak belejöttem. De munka kellett. Sürgősen. Az egyetlen munka, amit találtam, ahol szívesen alkalmaztak, és kezdhettem valamit az orvosi képesítésemmel, az egy hibernációs központ volt.

– Ugye nem azt akarja mondani, amire gondolok.

– Jöjjön, sétáljunk egyet!

Kint óriási pelyhekben hullott a kopár városi tájra a hó, és bizony a hideg is az ember húsába mart ezen a fakó koradélutánon. Céltalanul bolyongtunk, és Viktor nem szólt semmit. Én meg nem tudtam mi lenne a megfelelő kérdés, úgyhogy sokáig hallgattunk, és csak némán ballagtunk egymás mellett. Végül csak Viktor törte meg a csendet, amikor egy mesterséges tóhoz értünk, és a körülötte lévő parkban magányosan sétálhattunk.

– Mi ez maga szerint?

– Víz.

– Mondjon még rá szavakat!

– Tó. Nagy pocsolya. Nem tudom.

– Most írja le, hogy mit tud a tóról elképzelni.

– Állóvíz. Egy természeti képződmény, ami összegyűjti az eső vizet és a talajvizet.

– Természeti képződmény lenne ez a tó itt? Hiszen emberek ásták! Mi több: gépek!

– Vannak benne halak?

– A kerti tavunkba is volt, amit apámmal ketten ástunk. Sőt az akváriumban is volt, amit az egyik nővérem kapott. És növények is.

– Nem tudom a kérdésre a választ Viktor. Ez egy tó. Mindegy, hogyan keletkezett. De nyílván máshogy működik és más a természetben lévő szerepe, mivel nem a természet akarata hozta létre, hanem az emberi elme.

– Amikor életre kelt a lény, akkor ezen a tóparton gondolkodtam mindig azon, hogy mit tettem. De gondolkodhattam rajta naphosszat, ma sem tudom, hogy ez a tó igazi tó-e. És pont a tavalyi télen lecsapolták, hogy kitakarítsák. Egy természetes tóval ezt nem kell tenni, nemde? Akkor nem igazi tó. Viszont ahogy úszkáltak a tetején a kacsák, és benőtte a nád pont olyan volt, mintha igazi lenne. De mégis mi benne a nem igazi? A víz igazi víz, a talaja is igazi föld és sóder, a halak is élnek benne, a növények is igazából sarjadnak benne, és a kacsák is igazából keresik a menedékét.

– Fontos, hogy arra gondoljunk, hogy élő-e? Nem lehet egyszerűen csak gyönyörködni benne?

– Amikor az ember egy helyet csodál meg a természetben, akkor tudja, hogy isten akaratából gyönyörködik. Ha egy vad erdőt lát, akkor is Isten akaratát látja. Ha egy vaddisznót lát, akkor isten akaratából kell futnia, de mind a villám. – Nevette el magát Viktor, és rám nézett. Én is elmosolyodtam. Ekkor éreztem az először, hogy igen… ő az a férfi, akiért a szívem dobog, nem az a roncs, aki eddig sopánkodott nekem. Szeretném ilyennek látni, és ezért mindent meg fogok tenni.

– Igaza van. De nem értem hol itt a probléma!

– Ha egy gépet néz, akkor vajon milyen gyönyör önti el. Hogy képes az ember elcsodálkozni egy autón, hogyan képes élvezni egy mesterségesen termesztett fa árnyékát? Ott van benne a savanyúság: Ezt nem Isten alkotta. Ezért viszolyogtunk a Klónozástól is. Ezért nem akartunk mesterséges klímát létesíteni. Az a szép, amit Isten alkotott. Amit mi alkottunk az elveszti a varázsát.

– Ha szabad megjegyeznem, az én autóm bár kicsi, öreg, és kopott is, no meg nem indul mindig elsőre, de attól még gyönyörűnek látom, és szeretem.

– Az autót szereti? És ha karambolozna, akkor mit sajnálna jobban? Az autót vagy az embert?

– Mindent.

– Furcsa lény maga.

– Tudja, hiszek abban, hogy minden, ami van, az energia. Anyag nem létezik, csak az energia. És minden energia, mindenből áramlik valamilyen energia és minden fogad be energiát. Ilyen alapon az érzelem energiája beáramolhat élettelen dolgokba is, és azt életre keltheti.

– Azért élünk, mert szeretnek minket? Ki? Mondjuk valami Isten féle? Vagy a többi ember?

– Igen. Az alkotó szereti a teremtményét, mint anya a gyerekét. Az apában nem vagyok biztos, mert nekem olyanom nem volt.

– Érdekes, mert bármennyire jó szívű volt az apám másokkal, bármennyire jótékonykodott, bárhogy tisztelték egyesek, sosem éreztem tőle azt a szeretet, amit anyámtól.

– Akkor Isten nő. Egy anya, akinek a szeretete átjárja a teremtményét.

– Nyomorult lény az én figyelmemre és a törődésemre várt, de én nem tudtam mást érezni iránta, csak szánalmat, meg megvetést. Valahol szerettem volna gondoskodni róla, a szívem mélyén, de nem tudtam szembe nézni azzal, amit teremtettem. Nem voltam képes rá sosem. Igaza van egy kicsit abban, hogy nem akarom megtalálni. Jobb mindkettőnknek, hogy távol vagyunk egymástól. Megölnénk egymást. Utólag úgy érzem, hogy sosem gondoltam bele a kutatás alatt, hogy mit is csinálok pontosan. Okosnak hittem magam, bizonyítani, hogy mindent meg tudok tenni, hogy bármire képes vagyok a világon, csak ki kell tartanom az elhatározásom mellett, de arra a pillanatra, hogy az életre kelté után mi fog történni keveset gondolkodtam. Amikor megláttam az első életjeleket, akkor futott végig az agyamon, hogy sikerült, de most mit fogok vele csinálni?

– Szóval ő egy ember?

– Nem! Egy holttest. Egy gép egy holttestben.

– Hogy találta ezt ki? Hogy nem érezte, hogy ez mennyire etikátlan és erkölcstelen.

– Mi a halál maga szerint?

– A lélek elválása a testtől.

– Tehát van egy lelkünk, ami egy adott pillanatban elhagyja a testet. Talán egy pontosan meghatározható pillanat? A szervezetben végbe menő folyamatok lezárása? Nem a szív megállása a halál, és az agy halálával is működtethető a test. Akkor miért ódzkodunk, hogy agyhalottakból csak úgy ki vegyünk nekünk kellő alkatrészeket. A szervtranszplantáció kérdése azonnal megoldódna, ha egy hosszú ideig életben – vagyis vegetatív állapotban- tartott testből, működés közben távolítanánk el a szerveket. Életfunkciók produkálása közben sokkal tovább is el lehet tárolni a szerveket, akár évtizedekig. A testrészek legjobb helye a testben van, képzelje.

– Valóban rémes gondolat, hogy valakit csak azért vegetatív állapotban tartsanak, hogy a szerveit felhasználják darabról darabra.

– Talán nem tűnne el belőle a lélek? Talán a halál addig tart, amíg a test működik? Akkor mi az újraélesztés? Sehogy sem áll össze a kép. Az össze elképzelésünk a halálról téves. A transzplantáció is azért kérdéses a mai napig, és azért olyan nehéz a szervekhez jutni, mert túl gyors döntést kell hozni a hozzátartozóknak, hiszen nekünk a még “élő”, működő, anyagcserét végző szervekre van szükségünk. A donor halott, mert nincsenek életjelei, de a szervei még működnek? Ez hogy lehet? A tudomány mondja azt, hogy az az ember ott a gépeken halott. De vajon a tudomány mire alapozza ezt? Hogy nő a hajunk és a körmünk a halál után még jó sokáig? Miért nem áll le a testünk működése teljesen, amint az úgy nevezett halál beáll? Van erre valami tudományos magyarázat? Azzal magyarázzuk, hogy a test központi irányítás nélkül is képes a működésre. Hogy vannak önkénytelen reakciók, amik a halál után is megtartanak. És a másik a lélek kérdése. Ha a testünk csak egy porhüvely, az elménk csak elektromos hálózat, akkor az a bizonyos lélek micsoda, amiből állunk, és ami elhagyja a testünket? A lélek nem gondolkodik, csak érez? Akkor az élet érez? Vagyis az intelligenciának egyáltalán nincs köze az élethez? De mondhatjuk-e egy egysejtűről, vagy egy növényről, hogy nincs intelligenciája? Attól még, hogy nagyon alacsony, attól még van. És hogy lehet, hogy egy növény szebb lesz, ha szeretik? Hogy lehet, hogy az ember bármilyen intelligens is, pont ugyanazokat a dolgokat nevezi meg a boldogsága definíciójának, mint egy kutya? Néha úgy érzem, hogy az összes elméletünk hibás, amit világról gondolunk.

– Mondja, mégis hogyan kapcsolódik mindezt az eredeti kérdéshez?

– Amikor az emberek szívhalál állapotában, mondjuk egy szívműtét során, két órán keresztül mondhatni felfüggesztik a létezést, akkor senki nem kérdőjelezi meg, hogy két óra múlva, a műtét után, hogy élnek-e vagy sem. Persze ez az állapot nem múlik el nyomtalanul, ahogy a betegek maguk is vallják, de nem tesszük fel a kérdést, hogy ők most mik. Ők Zombik? Élő halottak? Vagy testet megszállt lelkek? Nem ilyen egyszerű a képlet, mi mégis leegyszerűsítjük arra, hogy él, és a klinikai halál állapotában is élt.

– Kezd megijeszteni!

– Amikor a hibernációs központba kerültem, és megismertem az eljárást, úgy éreztem, hogy ez nem lehet véletlen. Ezeket a testeket egy állandó készenlétben lévő orvos csapat, azonnali beavatkozásával fagyasztják le. Magam is dolgoztam ebben a beosztásban, és vártam egy haldokló nagymama ágyánál órákig, míg nem a mama felépült. Volt olyan szívbeteg is, képzelje, aki maga könyörgött nekünk, hogy tegyünk vele kivételt, és hibernáljuk őt. Azt mondta, hogy ő nem képes más halott szerveivel élni, ezért nem kérte a transzplantációs listára való felvételt sem. Abban bízva adott nekünk esélyt, hogy 10-20 év mélyalvás múlva már élhet műszívvel egy életen át. De számtalan volt az olyan elképzelés, amin még a legrégebb óta ezzel foglalkozó kollegák is elcsodálkoztak. Nem kevés pénzt fizetnek ezek az emberek, hogy a testük ebbe a jégsírba leljen nyughelyet, és mind remélik, hogy nem a végsőt. Vannak olyanok, akik abban a reményben fagyasztják le magukat, hogy a szerveiket egy későbbi beteg rokonuk megkaphassa, vannak, akik örökélet reményében, a tudomány fejlődésének jegyében teszik ezt. De a legmegdöbbentőbb azoknak a száma, akik csak a fejüket óhajtják lefagyasztatni. Azt gondolják, hogy a fejükben, pontosabban az agyukban vannak ők. Nehogy azt higgye, hogy ez úri hóbort! Van, aki egy gyárban dolgozott egész életében, de nem nyugdíjra, hanem boldog halálra gyűjtött. Kicsit érdekes ugyan, hogy amint komolyabb sérülésük van, kórházba kerülnek, vagy valami érik őket, mi azonnal ott termünk, mint a dögkeselyűk. És de sokat kellett küldeni azért, hogy ne akarják törvény szerint felboncolni a hullákat, hanem elvihessük. Sokszor vesztettünk időt azzal, hogy a helyi hatóság nem tisztázta a halál körülményeit. Sajnos ilyen esetben minden pillanat számít, és minden késlekedés ront a test károsodás nélküli hibernálásának esélyein. Fel is kellett jegyeznünk, hogy a szívmegállás után mennyi idővel került be az anyag a testébe, ami a sejteket életben, de a nullához közeli rezgésszámon tartja, hogy az oxigénszükségletük is minimalizálódjon. Nem egyszerű a testeket megfelelő állapotban lefagyasztani. És meg van, a maga nem kis energiaszükséglete egy ilyen berendezésnek.

– Szóval innen választott testet?

– Igen. Sok szempontot kellett figyelembe venni, de leginkább azt, hogy a test mennyire romlatlan. Nem egy kísérleti alanyom volt, az a MI, ami most szabadon kószál, a 6. számú alany. Ő kelt életre.

– És a többi?

– Ők hulladékként végezték. A hibernálás kétszer nem végezhető el egy testen, így a legrégebbi testeken kísérleteztünk, azok közül a testek közül, amiket 1976-ban elsőként fagyasztottak le. Bizony az alig 80 hibernáltból ötöt úgymond elpazaroltunk. De ők vállalták ezt. Aláírták, hogyha a tudománynak szüksége van rájuk, akkor a megfizetett időn túl felhasználhassák a testüket a kísérletekhez.

– Tehát 5 ment a kukába, de a hatodik feléledt?

– Nem egészen. A 6. akinek a teste ma életfunkciókat mutat, áttétes rákban halt meg, ami több szervét is károsította, még ha csak kis mértékben is. Az alanyok közül kettő alkalmas volt ezen szervek pótlására, ezért csak három hulla ment a kukába.

– Mégis hol az a kuka?

– A tudománynak felajánlott testekkel jogi felelősségünk van. A legközelebbi kórház krematóriumában elhamvasztatjuk őket, aztán ha már nincs élő rokonuk a tudomány számára felajánlott testek kriptájába mentek.

– Egy tömegsírba?

– Igen. De feltüntetjük a nevüket, hogy mikor éltek, és hogy milyen terülten szolgálták a tudomány fejlődését.

– Ez azért borzasztó.

– Mi ebben borzasztó?

– Ezeket az embereket nem látogathatták meg a szeretteik.

– Ez egyáltalán nem igaz, rendszeresen ellátogatnak a szerettek a tartályhoz, néha megőrültünk a rengeteg virágtól. Nyomasztó környezet, de az a tudat éltette ezeket a családtagokat, hogy egyszer talán újra életre kelnek a szeretteik. Persze ezt nehéz elképzelni, de ezt elérni egyáltalán nem volt nagy lépés. Sőt meglepően apró dolgon múlik az életre keltés mechanizmusa.

– Tehát Ön, Viktor győzött. Legyőzte a halált, és az gép és ember közötti elméleti korlátot is?

– Ha így mondja Hölgyem, akkor téved. Ezt nem varrhatja egyedül az én nyakamba!

– Nyugodjon meg! Egyáltalán nem szemrehányásnak, hanem dicséretnek szántam.

– Ez nekem sajnos nem úgy tűnik, a kettő között csak a hangsúly a különbség, amit mondjuk, egy gép nem értene. – A fejét rázta, majd megváltozott tekintettel fojtatta – Én megfagyok, maga nem?

– Már épp akartam mondani, hogy sem a lábam, sem a kezem nem érzem, de ha megint le akar rázni, akkor nem tudom, mit csinálok magával.

– Magának még dolga van! Meg kell néznie azokat a fájlokat azon a kis kütyün. És látnia kell azt, amit még én sem mertem megnézni. Ha végzett, telefonáljon. Minden választ megkap, úgy hiszem a kutatás idejéről. És legalább nem nekem kell kutakodnom a fájdalmas emlékeim között. Aztán folytathatjuk a beszélgetést.

– És meddig fog ez tartani? Azt az időt, amit erre fordítok, fordíthatnám arra, hogy a maga két lábon járó hulláját megtaláljam.

– Van valami furcsa a szemében asszonyom. Ahogy a hangjában is. És a leveleiben is. Bevallom, félek, hogy ezek valami olyan dolgoknak a jelei, amit én nem tudok sem kezelni, sem elfogadni. Nekem is át kell gondolnom, hogy mennyire engedem magamhoz magát, mert nem akarom táplálni ezt magában.

– Ne sértsen meg, kedves Viktor! – A gyomrom táncot járt, és az agyam nem talált más reálisabb megoldást a helyzetre. – Amit lát és érez, azt nem tudja befolyásolni sem ön, sem én. Nem tudom, hogy mit érzek maga iránt, de a szívem mélyén pontosan tudom, hogy én magához tartozom. Még azelőttről éreztem, hogy láttam volna az arcát, hogy hallottam volna a hangját, hogy egyetlen egyszer is szólt volna hozzám. Az egyik első tudományos cikkét olvasva éreztem úgy, hogy ez az ember… valahogy kötődik hozzám. Ne haragudjon ezért rám, nem akarom elüldözni önt, ahogy letámadni sem. Nekem épp elég boldogság az, ha Ön boldog. És most, hogy látom magát szenvedni, mindennél rosszabb nekem, hogy semmit sem tehetek magáért, mert nem áll módomban magának vigaszt nyújtani. De szó sincs arról, hogy várnék magától valamit, vagy haragudnék az elutasításáért. Az emberi faj, ahogy maga is mondta veszélyben van. Lehetek-e olyan kicsinyes, hogy a saját gyermeteg érzelmeimet akár csak egy pillanatra is szabadjára engedtem?

– Ez kedves Öntől. De nem hiszem, hogy reális lehet egy olyan csodálatra építenie, amit egy tudományos értekezés miatt keletkezett magában. Azt javaslom, hogy az érzelmeket ebbe ne keverjük bele. Minden bizonnyal nem volt olyan férfi az életében, aki valóban boldoggá tehette volna, ezt nagyon sajnálom. De nem vállalok felelősséget egy olyan képzelt érzelem miatt, amit én nem hívtak életre és nem is tápláltam.

– Elnézést Viktor! Sajnálom, hogy ilyennek lát. Én nem megrémíteni szerettem volna magát, és nem azt bizonyítani, hogy megbomlott az elmém, vagy, hogy milyen nagyon magányos vagyok. Ez mind nem igaz. Otthon vár a férjem, aki egy jóra való, kedves ember, és nagyon is szeretem őt. A lányunk pedig most készül az egyetemre. Nem tudom miért és pontosan mit érzek önnel kapcsolatban, csak azt tudom, hogy mélyebb, hatalmasabb és kiirthatatlanabb, mint más érzelmeim, őszintébb a legnyersebb szavaknál, amit valaha mondtam, és igazabb az élet összes igazságánál. Nem tudom, hogyan lehetséges valakit távolról ilyen áhítattal szeretni, és én tudós ember lévén sem tudtam ezt a jelenséget megmagyarázni, sem elmulasztani, de ne gondolja, hogy ettől nem látom magát reálisan, vagy elvárom magától, hogy viszonozzon ezekből az érzelmekből valamit! Keresni fogom, amint a nekem adott anyagot megtekintem, és remélem, hogy ott tudjuk folytatni ezt a társalgást, ahol ez előtt a kitérő előtt abbahagytuk.

– Meglátjuk!

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés