A mesém nem hétköznapi, nem megszokott, nem is a gyerekeknek szól. A megértéséhez türelem, megismeréséhez nyitottság szükséges. Azoknak íródott ez mese, akik máshogy látják a világot, és nem félnek más nézőpontból is belegondolni az élet rejtélyeibe.

Az én mesém az űrben kezdődik. Egy űrhajó fedélzetén vagyunk. A kapitány és személyzete mindössze öt főből áll, kik leginkább a küklopszokhoz hasonlítanak. Egyszemű lények, beszédjük leginkább a morgásra hasonlít, bár az általunk hallható hangtartományban mindössze a hangjaik egy tizede található. A hajó belülről sötét fémre emlékeztet, kis hellyel, amiben a küklopszok alig bírnak mozogni. Ruhájuk aranyfényű szövet, ami követi robosztus testük vonalát. Amint elérik a megfelelő pozíciót, az egyik lény felhorkant. A hajó megáll, és mindenki teszi a dolgát, amit mintha előre megkoreografáltak volna. A kapitány elő végül egy lezárt fémurnára hasonlító dolgot visznek, ami behelyezi azt egy csőbe, majd vár. Amikor mindenki visszajelezte, hogy készen áll, akkor a cső ajtaját becsapja, és várnak. Egy pukkanás szerű hang jelzi, hogy küldetésük sikerrel járt, mire mindannyian magas hangon hörögni kezdenek örömükben.

A mesém folytatásához mind időben, mind térben ugranunk kell egy hatalmasat. Bár az urna sebessége eléggé megközelítette a fénysebességet, így is három földi év alatt ért el a Föld felszínére. Az urna egy jól programozott űrközlekedési eszköz lévén megtervezte a legoptimálisabb becsapódási pontot az adott körülmények között egy nagyváros mesterséges tavát. A becsapódás fényes nappal történt és elég sokan véltek valami zuhanó dolgot látni az égen, mibe felfogták volna, hogy mit látnak már nem volt ott semmi, így csak legyintettek. A vízbe érve az urna különös tulajdonságára derült fény. Amint víz érte forróvá vált, és oldódni kezdett. A tó mellett abban az órában csak egy huszonéves fiú sétáltatta a kutyáját, így ő lett a szemtanúja az eseménynek. Ő látta, ahogy az urna eltűnik a vízben, és egy kába fuldokló valami tör a felszínre belőle, aminek furcsán ragyogó, sőt fluoreszkáló gyűrött bőr borította krumpliszerű testét, és vékony tagjaiból két szárnyszerű csökevény nőtt ki. A fiú futni akart, de a kutyája megveszetten ugatva akart a lénynek rontani. A póráz megfékezésére fordította az összes energiáját. Mire észbekapott a lény kievickélt a partra. Ekkor döbbent rá, hogy futnia kell, még akkor is, ha a kedvenc kutyáját, akit úgy imád el kell engednie. A gyönyörű fekete dog gondolkodás nélkül rontott a földön ülve levegőért kapkodó lénynek, a fiú pedig futásnak eredt, hogy segítséget hívjon. A kutya fájdalmasan felnyüszített, amire nem tudta megállni, hogy meg ne forduljon a legrosszabbra készülve. Épp ekkor ért a feje fölé a mindössze egy méter magas rücskös, fluoreszkáló madárszárnyú lény, és csapott le rá. Pisszenni sem tudott, ahogy a hátulról átdöfte, és egész testével a mellkasába fúródott a lény, miközben szinte elevenen boncolta fel, hogy utat törhessen magának. A fiú meg akarta fogni támadóját, de teljesen lebénult. Élete utolsó emléke az volt, hogy hallja saját utolsó nyögését, miközben látja a saját és a lény árnyékát haláltusájában.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés