Egyszer még nagyon régen, az 1986-os évben

Megszületett nemes ágyban, habos- babos szép párnában

Ákos lett a herceg neve, s rá várt a birodalom fele.

Biztatóan cseperedett, illemtudón nevelkedett.

Szép jövő várt reája, a lányok pillogtak utána.

Voltak is nők szebbnél szebbek, de neki lám nem kellettek.

Felnőve Ákos herceg napjai magányosan teltek.

Kalandos útja alatt egy varázsdobozra akadt.

Belenézett, kémlelgette, és lám mily csoda volt benne.

Egy kopott levélke varázsa, s annak ezer éves hatása.

A levélben egy díszes írás, sorok közt pedig egy kihívás:

„Szép leánykán átok ül, szenved ő, de cefetül,

Ám, ha akad egy daliás, kinek ostora karikás,

Aki mindent feladna érte, enyhíteni szenvedését végre.

De nem elég, ha csak megleli, az életénél is több kell neki.

El kell dobni érte minden szépet, s tűrni több száz nehézséget.”

Ákos herceg tétovázott, hasznot e levélben nem látott.

Minek neki száz nehézség, jobb a békés kellemesség.

No meg, ha most szép a lányka, megcsúnyulhat öregkorára. –

De azért csak kíváncsi lett, jó lett volna egy hősies tett.

Elővette varázsos levelét, és megkereste a leány lakhelyét.

Belesett és megragadta a látvány, „Valóban csodálatos egy lány!”

A lány mosolyogva köszöntötte, valósággal elkényeztette.

Nem tudta, hogy herceg van nála, csak kedvessége volt a bája.

Megetette, megitatta, türelmesen meghallgatta,

A herceg pedig gondolkodóba esett, nincs is itt semmi rettenet.

Nem akart többé elmenni, itt akart megöregedni.

Teltek múltak a hetek, de a könnyzápor csak hevesedett.

Egy napon hát szóba hozta, mi is lehet a lány gondja.

Az sokáig nem merte bevallani, mitől fáj a lelke.

Aztán elmondta szívszakadva, mi is az ő nagy baja.

„Szép hercegem, úgy sajnálom, átok köt ide, s már bánom.

Egy boszorkány elátkozott, s ez az átok, mi elém hozott.

Az átkot még apám kapta, ki lelkemet oktalan eladta.

Szolgálója vagyok régóta, ez köt szoros béklyóba.

Boldogságom sosem lehet, a boszorkány elviszi, ki szeret.

Megkínozza kit itt talál, és e szenvedésből kiút csak a halál.

Eljön lassan az átkos óra, gyorsan pattanj hát a lóra.

Bár minden szavam mostoha, én téged nem adlak oda.

Vágtass innen te jó lovag, lassítani se hagyd a lovad.

S bocsáss meg az álnokságért, ezért a gaz árulásért.”

Ákos herceg pakolt nyomban, és sebtében eltűnt onnan.

Mérge forrt, mint a kása, úgy fájt a lány gazsága.

Hanem amikor már három hegyen túl volt tán,

Gondolt egy nagyot, s minden haragot elhagyott.

„Jer velem ó, édes babám, banyádat, de helyben hagynám.

Téged akarlak örökre, gyűrűm nem ujjra húzod, hanem könyökre.

Hagyd már azt a fránya sírást, ne kelljen megismételnem a hívást.”

A lány beadta a derekát, szerelmetesen ölelte a hercege nyakát.

Épp amikor indultak volna, a banya állt az útjukba.

„Nem mentek ti el innen soha! Bátor halálos lesz, te ostoba!”

A banya lasszót kötött a ló lábára, s kést szúrt a herceg hátába.

Ákos herceg összeesett, s levegőért esedezett,

A lány keservesen zokogott, a boszorkánnyal alkudozott.

„Kérlek, hagyd őt meg nekem, s örökké tied a lelkem.”

Erre vágyott az átkos némber, hogy övé legyen a lány egészben.

Összeforrasztotta a sebet, és megmentette a szép herceget.

Látszólag az is megengedte, hogy maradjon a herceg is mellette.

Ám intrikája ahány, annál nehezebben viselte el szerelmét a lány.

De lemondott a herceg minden jóról, mert szíve hölgyének hódol.

A lány kesergve szolgált a banyának, örülhet szíve szabadságának.

A szerelme erősebbé tette, a sok intrikát mint lenyelte.

Tengették így keserédes éltüket, míg nem elérték a hetedik évüket.

A boszi folyton a lányt gyötörte, egyre akaratosabban körözte.

Van még mit tennie, az igaz szerelemnek oda kell lennie.

De lett nagy öröm, s vigalom, soha többé nem lesz már siralom.

Szerelmük végül győzedelmeskedett, a boszi meg elsenderkedett.

Ákos herceg végre hazavitte szerelmét, s elfoglalhatta vele a helyét.

Kalandjukat cseppet sem rejtették, ismerte birodalmuk a hetedhét.

Egy bátrabb férfit sem találtak, ki bármit megtenne egy arának.

Messze szállt így a szép énekük, hogyan élték le boldog életük.

Aztán is mesélték szájról szájra, így lett örök Ákos herceg legendája.

Itt a vége, fuss el véle.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés