Mostanában úgy írok verseket, hogy miután megírom, előveszem legalább háromszor egymástól távol eső napokon és javítok rajta. Negyedik alkalommal, ha még mindig tetszik, közzéteszem. És ezt szigorúan papíron teszem. Szerencsére most senkit nem zavarok, ha hajnal háromkor ihletem van és felkapcsolom a villanyt, majd leírom. Eddig ez az első olyan vers, amin negyedik alkalommal már nem akartam javítani semmit. Kíváncsi vagyok nektek hogyan tetszik. (Kép)

A kék ég megbújik sötét leple alatt,

ahogy komótosan itt hagy minket a nap

Belebugyolálja magát a Hold felhőpaplanjába

A sötétség csillaglámpát kapcsol magára,

csitulnak a zajok sorra,

a csiga háza rejtekébe bújva

Madárfütty és forgalomlárma nyugovóra tér

már a távoli riasztó sem zenél

a virág éjbe rejti színpompáját

s most nem féli a gyom elnyomását

A feketeség bepárolog a lakásba

belelóg, mint csíkos zokni a páratlanságba

villog a körte díszes csillárlakjába

az ajtókilincs több vendéget nem vár ma

A légy sem döngicsél végre

az üvegen pihen szabadságát nézve

álmodik egy biztatóbb holnapot

remél egy megváltó fuvallatot

Zakatolása csillapszik a szívnek,

fárad a kéz, a szempillák lassan összeérnek

Renyhül a lélek buzgólkodása

szenderül az az örök nagyravágyása.

Megállni látszik az elmúlás itt

az ágy alatti szörny hatalmasat ásít,

alszik a telefon, hívást sem akar fogadni

falban a konnektor is lusta energiát adni

Kimerül mára minden félelem,

Szétesik a gondolat s érzelem

Szundít egyet a mindenség széthullása

párnára omlik az élet csalódása

Hallatszik a remény egyenletes szuszogása

Belemerül a világ tetszhalálába.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés