Hozzátok a hóhért, akasszatok minket!

 Már nem sokáig kell bírni a korbácsütésünket!

Le a fejjel, mondom, más megoldás nincs tán!

Daconsan még állunk, vérünk ugyan nincs már!

Nevetve aláztok mindent, ami szent volt

Ki hitte, hogy alkotott, most már mind legyen holt!

Mire vártok még hát? Hol van a halálraj?

Itt állunk mind némán, már azt sem mondjuk: jaj.

Mikor csap már le ránk végre a nagy bárd?

Nem számít, hogy jóra naiv lelkünk jót várt.

Létezésünk minden perce csak a pusztulást kívánja

Mondandónk csak azért van, hogy a süketet kínálja.

Nem félünk már többé haragotok zúgásától,

És ti gondoskodtok majd életművünk hullásáról.

Egykor kértük ugyan, hogy szeressetek minket.

De  már tudjuk, hogy nem kaphatunk, csak a lincset.

Létünk értelmetlen hátérzaj csupán, nektek,

Minden miben hittünk értetek, pont bennetek vesztek.

Azt hittük, hogy jó lesz, hogy majd nagyot mondunk.

Tegyetek róla mostmár, hogy ne legyen több gondunk!

Pisanello_010

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés