Az alábbi szóömlenyt egy közkedvelt megmondóember többszörös kritikája hívta életre belőlem, aki bár nem engem bántott, hanem azt, amiért küzdök, és amiben értelmet találok, mégis mélyen érintett a dolog. Ítélni és ítélkezni. Mind ezt csináljuk. Én is ezt csinálom. A verset öniróniával írtam, inkább magamnak. A most érzett megtörtséget nem feledem, és empatikusan használom, amikor másokat bántok meg véleményemmel. Akit mélyen érint egy vélemény erősebb és jobb lesz általa, nem mások miatt, hanem maga miatt. Sosem tudhatjuk, hogy igazunk van-e, és az az ügy, amiért most küzdünk, megéri-e a beleinvesztált erőt. De tenni mindig jobb valamiért, ami hiábavaló, mint nem tenni semmit, és azon panaszkodni, hogy senki sem tesz semmiért semmit. A mai napon legalábbis ezt gondolom, és gondoltam ezt életem cirka 10800 napján is. Remélem, míg élek, ez nem változik meg.

Bőszen buzgó vélemény,

Benne születik, és vész el a remény.

Ítélnek és ítélve leszel.

Az is baj, ha csak vagy, hát még hogyha teszel.

Alkoss csak, majd mások lerombolják.

Az alkotó meg azt kérdi: békén miért nem hagyják?

Nem tehetnek róla.

Az ember természeténél fogva ajkat nyit a szóra.

Ítélni, de könnyű,

 S mit számít, ha a következménye szörnyű.

Szóra váltott lázadás.

Maga a költészet is önmagunk elleni végső támadás.

Ítélj csak, s ítélve leszel.

Ez nem az, ami ellen küzdened kell.

Más vagy te is tudjuk.

Az mindig más, akinek épp mondjuk.

Mindenki látni akar

A porcikát a csontot és a vért sem takar.

És mind igazságra lel

Tudod, amiben azt mondták, hogy hinni kell.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés