Mennyi élet veszik oda

Mennyi sors esik szét…

Harcunk oly ostoba

S elbotlik mind ki lép.

De mit tegyünk hát?

Álljunk egy helybe, s várjunk?

Aki körül néz és lát

Tudja, senki nem bíztat, hogy szálljunk!

Várunk és szenvedünk

Fájdalmainkban ragadunk

Felelősségben senyvedünk

És gyűjtjük keserű haragunk.

Mennyi élet lehetne szép?

És van e egyáltalán olyan.

Jelentkezzen, aki tényleg él,

De nem fiatal, hanem olyan,

Aki megélt már száz csatát,

Az érettek korába lépett.

Akinek a tükörében ott egy jóbarát

És aki ellen az ábrándja nem vétett.

Fiatalon ábrándoztunk

S szőttünk nagy álmokat.

Most csak sóvároghatunk

És olthatjuk a lángokat.

Akik voltunk, eltemettük

Meggyászoltuk, s ezt fájt nagyon

Álmainkat elengedtük

Tudtuk, nincs is az a hős vadon.

Elbuktunk?vagy volt jó? Nem tudjuk meg már.

Mi mindent beleadtunk,

Akkor mégis miért fáj?

Hisz fiatalon mindent kaptunk!

Mennyi élet bírja hát ki

Az idő csendes ostromát?

Hány sors lesz örökké víg?

Ki az, kit sorsa nem ver át?

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés