Szállni volna kedvem, siklani a magasban

De csak képzelem, hogy erre valami mód van?

Elvesztem volna a haragom bújában?

Felőröltem magam a bűn sajnálatában?

A szívben, ha mennydörög a tavaszi zápor,

Új érzéshad jön, mely eláraszt magától.

Nem jó ez nekem, ami most van.

Tennem kell ellene, ami visszavonhatatlan.

Üvegbe töltött mérget a kezemben tartom.

Nekem kell meg innom? Inkább elhajítom.

Van innen is kiút, csak higgadtnak kell lennem.

Megtalálom, ha csöndben jelez a szellem.

Hordom a hajakat, a színeket,

De nem értem a híveket.

A valóság ordít, és a képzelet zakatol

Az ajtók között suhannak az alakok.

Bölcsesség már van, hogy ki tudjak innen szállni.

S kiszabadulva innen új utakat tudjak találni

Amnesztiát (közbocsánatot) hirdetek mától!

Pusztuljon el más a magányosok haragjától!

Nekem ez itt nem jó, így elegyek

Bezártságnak többé nem engedek.

Nem értenek, csak ordítanak rám,

A falak megroppannak sikolyom nyomán

Toporzékolok, és a föld megremeg

S akik gátolnak, ettől rettegjenek.

nekem ez nem jó

Kép forrás

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés