VERSESKÖTET
GYŰJTEMÉNY 
 .
 .
 .
 .
 .

Olyan verseket válogattam, melyek nagy hatást tettek rám, 
mondanivalójuk az én mondanivalómmal, gondolataimmal egybe vágnak,
de máshonnan, máshogyan közelítik meg azt,
valamint amiket értékes és kiemelendő alkotásnak vélek.

 

Jó szórakozást, gondolat és érzelemfeltörést kívánok!

 

Tartalom:

  1. Olyat írj– Seres László
  2. Azt hiszitek el akarom pusztítani?– Molnár Krisztián
  3. Toporog az idő – Németh Nyiba Sándor
  4. Elcseppent sivatag– “Babi” Folinek Magdolna
  5. Mementó – Hatos Márta
  6. Homályos sziluett– Dobos Tamás
  7. Napjaim– Seres lászló
  8. Bánkódás– “Csak” Tomi
  9. Édes Hazámért– Nagy Károly
  10. Reggelente– Miklóssy Bulcsú
  11. Szomorú idő– Németh Nyiba Sándor
  12. Színjáték– Mihály Csilla
  13. Férfiének– Kovács László
  14. Esti köszöntő– Thándor Márk
  15. Uram– Urbán Szabó Béla
  16. “Lángot ki lehet…?”– Gősi Vali
  17. Másképpen álmodom– Pasztornák Éva
  18. Porszem– Papp János
  19. Mikor Isten elfordítja az orcáját– Molnár Krisztián
  20. Vége– Németh Nyiba Sándor

1.

 

Olyat írj
Olyat írj, hogy feltámadjanak a holtak.
Vagy csak írj, hagyd az olyat, még várhat.
Biztatom s visszafogom lovaimat,
nem ostromlok velük légvárat.
Farigcsálom már hús-vér kopjafámat,
magam mérem titokban máshoz
szégyen nélkül, hogy értsék, amit mondok,
akkor is, ha más elvarázsol.
Olyat írj, vagy hallgass, semmit ne írjál
önmagadért, hogy még vagy, de teremts
újat, ha a szavak kiüresedtek
s fejszényi a csend, hogy életre keltsd.
Egyetlen nap se lehet csak a tiéd,
mit is érnél vele, ha elejted
s falra szegezed kapitális vadként,
ha az se lesz, aki elfelejthet.
/Seres László/
*tartalom*


 

2.

 

Azt hiszitek el akarom pusztítani?

Azt akarjátok bántsam ezt az angyalt?
Azt akarjátok tépjem ki minden tollát?
Azt hiszitek olyan könnyű ölni?
Azt hiszitek el akarom pusztítani?
(Elpusztítani)

Egy pillanatig voltál a kliensem
Majd a szíved bedobtam cementbe
Szörnyű érzés de tudsz zokogni
Én nem így akarlak elpusztítani
(Elpusztítani)

A szív, vágyat ébreszt
A szex, tűzet lobbant

Azt akarjátok bántsam ezt az angyalt?
Azt akarjátok tépjem ki minden tollát?
Azt hiszitek olyan könnyű ölni?
Azt hiszitek el akarom pusztítani?
Én nem így akarom elpusztítani
(Elpusztítani)

/Molnár Krisztián/

*tartalom*


3.

 

Toporog az idő

Toporog az idő, siet a lét, megváltóra vár,

Átlátszó trükköktől megriad a felbőszült vágy.

Leomlott a díszlet, betemetett a kilátástalanság.

Kimászok a romok alól, mert az élet vidám.

/Németh Nyiba Sándor/

*tartalom*


4.

 

Elcseppent sivatag

Cserben hagyott vacak álmok
melyben semmi nem volt valós a fákon,
csak víziós bevackolt vakolat egy házon
s némi merengő,keretbe festett, valaha élt,mesék a valóságon.

Hittem,de mára csak kis buta lázálom
mily ideget borzoló,hitvány semmibe vesző zápor,
mossa ablakon meredő, pornyi magányom
mintha könnyeit szállná,falakon vijjogó sétányon.

Vad keserűség tombol,elveszett idők kongó porai közt…Búcsúzik, a véremben csordogáló remény,-s elcseppenti fáradt mosolyát a csillagokkal gyöngyözött kövön…

/”Babi” Folinek Magdolna/

*tartalom*


5.

 

Mementó

-via crucis-

Kék szemed mély, mint a tenger,
Századok viharát rejti el,
Magányosan hánykódsz az élet-vízen.
Repeszek ezrei gyilkolták hited,
Szelíd ha voltál, mindenki rászedett.
Polipkarok húznak a mélybe,
Húsod eszik otromba férgek,
Életed Valami és Semmi közt lebeg.
Időtlen időbe zárva várod a Fényt,
Szívedben űzött vad, lelkedben öröklét.
A múlt gyehenna tüze lassan emészt.
Erőtlenül menekülsz a fájó gondolat elől
Megértést nem vársz, tudod, a szó is öl.
Rohansz, és közben észre sem veszed:
A csillagközi járattal lekésed életed.
Önmagad rabja vagy. Magadnak élsz!
Maró kínoktól lelked üszkösödve ég
A szerelmet a végén kezded, nem az elején.
Emberek törölték beléd mocskos lábaik,
Fonnyadt remények sem táplálják álmaid.
Látomás gyötör: emberfejet kiköpő ordasok
Csonthalom ravatalon, hol nincs irgalom.
Felriadsz, a rideg-hideg marón húsodba váj.
Megfosztva álmaidtól az éj kies, puszta táj.
Páncélodból ha éjbefúlva kitörnek vágyaid,
Megsebzetten téped rozsdás láncaid.
Örömet ha lelsz a Józan Ész fegyvert ragad,
Úgy érzed mindenkitől meg kell védeni magad
Mégis magadtól óvod, kit szeretsz…
Isten már nincs… az ember nem érti ezt!

/Hatos Márta/ 

*tartalom*


6.

 

Homályos sziluett 

Nézem a fényt, ami
a minutumban kialszik…
Érzem a lényt, aki
bennem lakik…

Vége a gondolatnak…
Elmúlt.
Az elsüllyedt világnak
képzek keretet…

Sűrített oxigént nyelek,
míg véget nem érek…
Az illúzió remek, s
örökre beleveszek…

/Dobos Tamás/

*tartalom*


7.

 

Napjaim

Vágyaim mind-mind földhöz ragadt álmok,
növelik egyre éveim hadát.
Minden MÁRA csupán HOLNAPOT várok,
s minden HOLNAPRA a HOLNAPUTÁNT.
Mégis vonz a MA rejtélyes varázsa.
Bekopog hozzám ismeretlenül,
s mint aki siet, nincsen maradása.
Ahogy megjött, úgy el is menekül.
Rég nem számoltam soha az éveket.
Ma meg fukarrá tesz gyérülő sorsom,
hogy tengődjek egy fél- életnyi torzson.
Mert az úton előre menni nehéz,
hogyha az ember csak visszafele néz.
Észre se veszi már, hogy megérkezett.
/Seres László/
*tartalom*


 8.

 

BÁNKÓDÁS

Mint szántott földet
A hajnali fagy
Felőröli magát az agy
Nyugodni már sosem hagy
Gondolatom csak Te vagy!

/”Csak” Tomi/

*tartalom*


9.

 

ÉDES HAZÁMÉRT

Verhetetlen ki hazájáért él,
erőt merít a sóhajtó fáktól,
kezét őszintén szívére tevé’,
mégis virul fájó gondolattól.

Nincs ereje a Hazáját hagyva,
bolyongani kétes nagyvilágban.
Ott maradni hol bölcsője ringott,
mert csak ott boldog az otthonában.

Miért volna jó a száműzetés,
mikor itt nyílik minden virága,
nem sokat ér a kínzó törtetés,
ha lelkében fájdul sóvárgása .

Meglehet, hogy néha száraz kenyér
kerül az asztalra, vidámságban,
az édes családunk közösségén ,
együtt örvendezve boldogságban.

Ó Hazám: boldogítsad lelkemet,
tenéked született fiad vagyok,
tőled kérem a meleg fészkemet,
asztalunkra a finom kalácsot.

/Nagy Károly/
*tartalom*


 

10.

Reggelente…

 

Nézem a keleti eget,
Élvezem a hűvös szelet.
Várom a Nap felkeltét,
Meg a forró feketét.

Keleten kelt fel a napom,
Ott ragyog az én Csillagom!
Onnan árad rám a fény,
Minden éltető remény!

/Miklóssy Bulcsú/
*tartalom*


 

11.

Szomorú idő

Szomorú idő néz velem farkas szemet

szürkeségében elrejti a fájdalmas félelmemet.

Úgy érzem, mintha mindenki engem bámulna

de mégsem lát senki, mert elrejtőztem.

A vívódásaim csapkodják lelkemet.

Szeretnék szeretni, de a vak látomás

nem engedelmeskedik a zord lelkemnek.

Engedem magamat sodorni az eseményeknek.

Végül is tudok úszni.

Így jártam!       Vizes lettem.

/Németh Nyiba Sándor/

*tartalom*


12.

 

Színjáték

Mocskos, sértő a szó, beszéd,
megint felül a söpredék.
Folyik a komédia.

Lelkem darabja egy cafat,
vele a kutyák játszanak.
Isten, ha hallasz, segíts!

Gyanúsan hitvány a szerep,
ha még ma fel nem ébredek,
tán örökre így marad.

A díszlet ütött és kopott,
s méltatlan minden álmotok
a fénynek emberéhez.

Hazug csibészek, féljetek!
A színpad forog, fészketek
a süllyesztő elnyeli.

S a jók, miként a búzamag,
termő talajba bújjanak,
mielőtt végleg késő!

/Mihály Csilla/

*tartalom*


13.

 

Férfiének!

I.
Én nem láthatom, amit te a tükörben…
Vak képzeteim fognak rövid féken, hogy üvöltsem: szeretnék!
A boldog, ősi, mélyet,
hol anyám vagy, szeretőm
és minden, mit a képzet rád ruházott egyszer…
Semmi más már nem kell!

Harcolok én érted!
Harcolok és létem nem láthatja fényed…
A fényed semmiképpen,
csak vágyaim tartom a reménység kezében,
míg bárgyúan mosolygok,
hisz érted hullni érdem!

Kit érdekel veled, ha csata dúl a réten?
Ha nem vagy itt, úgyis giccs a férfiérdem!
Ha nem vagy, én akkor is látlak minden képben,
mert veled és általad
férfi lettem, érzem!

Illatod,
mint rózsák feszítik érzékem
minden orrcimpáját
míg beszívlak egészen!
Lásd, nincs több utam hideg, rideg őszi fényben,
mely nem köt ki a mélyben,
mely nem köthet ki tested bársonyos ölében…

II.
Férfi vagyok!
Így lett!
De tükörbe nem nézek, mert nem láthatlak úgy már…
Csak egyben az egészet!
A csillogást, a kéjt, ahogy ragyogva jössz felém
és szemedben szememből szikrázik kósza fény…
Csak babonázz meg újra,
míg érzékeim ujja remegő táncra vár!
Babonázz meg újra!

Férfi vagyok!
Így lett!
És annyira reméltem!
De nélküled már nem több csak nyüszítő az érdem…
Nélküled csak kietlen utcákon zenéltem
és nem volt válasz, cél…
Sem szűzies, tiszta hó,
sem jövő,
sem erény…
Sem tested,
a bíztató!

Most nem nézek tükörbe!
Most az élet jó!
Nem álmodok, álmom elnyomná a szó
és nem volna már hangod, mely mindig izgató…
Már nem volna a hangod,
mely jó útra terelt,
mely lázongó senkiből
férfivá nevelt!

III.
Most erős vagyok!
Erős, ahogy a csillagok,
ha érzik, hogy csókolják a reggeli langy napot,
majd csendesen kihunynak,
hisz fényük tőled van…
S csak egy éjszakánk ez,
mely oly gyorsan elrohan!

De a reggel, a reggel!
A reggelben ott vagyok,
hogy meleget szórhassál, és párologj harmatot,
hogy csillagporban sétálj és álmod is szép legyen,
mint álmaim rólad,
gyönyörű kedvesem…

/Kovács László/
*tartalom*


 

14.

Esti köszöntő

Hunyd le szemed, s lásd az édent,
áldott, meleg hóesésben.
Táncoljanak hegyek, völgyek, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.

S ha már lengedezik az álom,
nyújtozz végig a pihe-puha ágyon,
hagyd, hogy csodáljanak az éjben,
lángoló csillagok az égen.

S akkor én is becsukom szemem,
arcodat csillagként lesem,
táncolnak álmok, vágyak, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.

/Thándor Márk/
*tartalom*


 

15.

URAM

Uram, vesd rám tekinteted!
Égnek meredő kezem
észre miért nem veszed?
Uram, hallgasd meg szavaimat,
ne a semmibe szálljanak!
Én itt a porban könyörgésre fogom
a szót
és várok tőled biztatót.
Fölényesen elnézel a fejem fölött,
mintha hozzám és a többiekhez
nem volna közöd.
Magunkra hagytál. Mondtad:
Boldoguljatok nélkülem!
Lett közöttünk csúszó-mászó
számtalan és meztelen,
és lett közöttünk számtalan cédrus,
idegen,
és lett közöttünk számtalan bűnös
és embertelen,
és mi, akik – azt hisszük –
jó úton járunk,
őrlődünk és morzsolódunk,
lassú haladásunk
és már örömünk sincs benne,
de próbálkozunk, mert hajt
az ember ösztöne.

Uram, vesd rám tekinteted!
Égnek meredő kezem
észre miért nem veszed?
Fogadj szívedbe engem,
a száműzöttet,
és fogadd szívedbe társaim,
a száműzötteket!
Elhagyhat a kedves, a szerető és a barát,
csak mellettem tudjalak.

Uram, süket vagy,
hogy nem érted szavam?!
Vagy nem is akarod érteni,
mert már nem emberi?
Előtted – csak előtted –
megalázkodhatok,
szavaim némaságodban
tovább nem adod.
Tisztellek, mint egy ismeretlen
barátot,
akit érzek és akit szemem még
nem látott.
És lássatok csodát emberek!
Mire idáig értem szavaimban,
megérintett a szeretet.

/Urbán- Szabó Béla/

*tartalom*


16.

 

“Lángot ki lehel?…” 

Ki dönti el a színpaláston,
hogy feketébe, vagy narancsba
mártson-e festő éledő ihletet,
és ki feszít majd műtermében
hótiszta vásznat, gyolcsára vágyat
ki kínál pőrén, és keze ügyébe
ki rejt lágyan simító ecsetet?
Ki bújik szívedhez, melegre vágyva,
„Lángot ki lehel deres ágra,”
ha egyszer mind megfagyunk?

Ki mondja meg – ha meg lehet –
hogy miről írjanak verseket
lángszívű költők, és könyörgő
imát szenvedőkért, hálaéneket
kegyelemért, és altatódalt majd
ki dalol? Esténként ki lesz, ki átkarol
szelíden szendergő gyermeket?
Mondd, ki? – ha anyaként
te már soha nem teszed?

Talán a színes álmokon
minden vajúdó hajnalon
halál születik, amikor
először felsír egy kisgyerek?
Nem, nem, az nem lehet!
Meghalni, eltűnni nyomtalan
a földi sorsból, haszontalan’
már soha, soha nem lehet
annak, ki élt, és adott is életet!

A halál talán csak állomás
létünkben, misztikus, nagy változás,
örök életünk nyomában nyíló
végtelen,
mindenség-adta szerelem.

(Az idézett sor és a cím Nagy László: Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra c. verséből való.)

/Gősi Vali/

*tartalom*


17.

 

Másképpen álmodom

Mától másképpen álmodom.
Nem adok helyet a kósza vágynak,
bizonyosságomban két lábon élem,
lekopott máz alól,
meztelen valómból szétfolyó szürkeségem.

Szép, ifjú vágták,
sorompó alatti átbújások,
esztelen vétkezések,
régi cimborák, lány barátok,
megkaptátok-e ideátok?

Engem átvertek akkor is az álmok.

Az erőtől duzzadó késztetések
már csak pillangó szárny-legyezések.
Magamat vetem meg érte…
Elhitették velem,
az egyszeriben,
utánozhatatlanban,
a megismételhetetlenben,
a világmegváltást sürgető
csatakiáltást.

Öleltem nyakát a nekem született mindenségnek,
felébredtem,
– s nem maradt semmim sem.

De megtanultam.

Nem illik rügy a száraz fának,
és mára már elég,
ha az a pillangó szárny-legyezés enyhet hoz tűző délben,
mert taposom hátát míg bírja földem.
Világmegváltás…álmomban sem kísért.

/Paszternák Éva/

*tartalom*


18.

 

PORSZEM

Egy porszem vagyok,
mi szikláiból fogant.
Kis cseppje a tengernek,
mely elmoshat partokat!
Egy villanón gyúlt fény,
ki nap tüzére mutat…
És lélegzetnyi élt,
mely halál árnyán mulat.
Egy égzendítős csend,
mely szavak után kutat.
Fentre hivó szent,
ha földre áldást juttat.
Egy igaz vágyas béke,
mi szeretetet onthat!
Létűnk édeni képe,
káprázó reményre vontan.
Egy őrületes mérc,
egységesűlt csókban.
Láthatatlan képz,
ölelvén át gondban…
szép ámulatos tér,
teljesedvén jókban.
Mennyeknek kegyén,
esküdtető szólam.
Bocsájtó nagy üdvösség,
térítgetős módban…
Gyógyulón lett emberség,
magasztja, mindenhatólag…

/Papp János/

*tartalom*


19.

 

Mikor Isten elfordítja orcáját

Mikor a Föld elveszti a csatát
Az égből halott angyalok hullanak alá
Vörösre festik a vizeket
S bűzös áradat önti el a földet.

A habokban elhullt halak lebegnek
A partokon döglött állatok hevernek
Dögszag és Halál terjengnek
A Föld egy szikes szikla lett.

Az emberek odébb állnak
A parton csak néhányan várnak
A víz színén, megfagy a csoda
Mikor csillogó fehér tollakat sodor tova, a Duna.

A partról az ég felé néznek
Tekintetük kollektív, egy pontra merednek
Az arcokon torzulást szül a félelem
Mikor önmagába roskad össze, a Menny.

Az égbolt elsötétül
Halk suhanás észlelhető
Fekete szárnyú démonok szálnak alá
S marcangolják elhullott társaik maradványát.

Az emberek dermedten lézengnek
A veszett lelkű angyalok pedig irtják, kit érnek
A bolygó felszíne sivár dögtemető
A vizek halottak, vértöl bűzlök.

Mikor Isten elfordítja orcáját
S tekintete többé nem vetül ránk
A sötétség elnyeli a fényt
És a Földön nem él meg többé, tiszta szívű lény.

/Molnár Krisztián /

*tartalom*


20.

 

Vége

Élek, igaz mások nem veszik

észre.

Halnék, de tudom, nem merek, tehát

félek.

Reménykedek, de a pusztulás jön

velem szembe.

Nem adom fel, pedig tudom, egyszer

vége.

/Németh Nyiba Sándor/

*tartalom*

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés