Egymás árnyékában az a pontosság. Elrugaszkodás, füst, esti csend. Ha mást nem, legalább az apró dolgok dicséretét szerettük mindketten. Már akkor el kellett volna mondanom, legalábbis végig úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit. De nem volt hiányérzet, persze lassan tizenkilenc éve már.. Kicsit olyan, mintha mégis veled nőttem volna fel. Gyerekkori élményeid törnek ketté alattam, recsegő hangon olvadnak bele lábnyomomba, mintha egy egész erdőnyi száraz levelen taposnék. Egyre tompább már a csend. Vannak emlékeim. Érzésekről. Érzésekről, miszerint fontos voltál. Egyáltalán maga a tény, hogy Voltál. Nem tudtam, hogy visszajöttél addig a pillanatig, amíg meg nem éreztem, hogy nekem el kell oda a valahová mennem, lennem, tennem…mert előtte két hónapja már, hogy női megérzés szerűen lüktetett bennem a vágy, hogy megérkezem és megtalállak.

Tudtalak és tudtál, legalábbis reméltem, hogy érzed amit akkor érezni lehetett, habár a mai napig nem vagyok biztos benne, hogy tényleg jelen voltál. Akkor, a mélybe nyúló szemkontaktusok után, amikor ismertük, mégis nem tudtuk hová tenni egymást, egy másik pillanatba mentünk át, amikor is idegen voltam és voltál. Akkor, abban a bizonyos mélyben yúló szemkontaktus és a láthatatlan egyesülés közepette megértettem – Te nálad voltam valaha is otthon, amit őszinte leszek… mind a mai napig nem értek, mégis úgy teszek mintha menne, mintha képes lettem volna feldolgozni, élni vele. Pedig nem tudok, de mostmár nélküle sem. Csak azt tudom, hogy akkor ott, az erdővel körülölelt megmásíthatatlanul zöld lélekvesztőn … megérkeztem és megtaláltalak. Tegnap elcsodálkozol, ma megérted, holnap elengeded… hisz olyan mulandó e földi élet, és annyi előzőéletekből újjáéledt fantomképpel kell még egyesíteni a létet, hogy igazán nem éri meg, te pedig időpazarlásként éled meg. Míg én, teljes, mulandó emberi mivoltommal együtt, megosztottam veled az időmet, idővel az időt, magam veled, egy percig se volt bennem az, hogy most kicsit félremegyek, helyet keresni a polcon, ezeknek a fülledt érzelmeknek, amiket bizonytalanságomban sokszor én is korainak érzek, ameddig újra be látom, hogy miért is csöppentél ide. Hiányod azóta van, de csak egy jelentéktelennek tűnő pillanat, amikor akarattal elbizonytalanítom ma14315636_1750535038568484_1257263136_ogam.

Nem tud más kép élni bennem erről, mint az, hogy megszelíditettél. Mindennap nap közelebb és közelebb ültél. Kicsit mindig többet adtál, és örültem, hogy sosem próbáltál többet adni annál, mint amit valójában adni tudtál. Nekem meg nem lát más képet a lelkem, csak azt az egyetlenegy napot, amikor teljességében megpihenhettem, akárcsak ha több év után, az ember hazamegy szenteste napján, és felfekszik a díványra. Fahéjillat, melegség, el nem mondható békesség, amit bárhol kereshetsz kerek-e világon, mégis csak ott találod meg. Elmondom Neked, hogy azóta teljesen más érzés tőr elő belőlem, ha csak annyit mondok, hogy ‘szeretet’. Néha súlyos, nem akarom vinni. Néha meg olyan könnyed, hogy azt hiszem elhagytam valamelyik kereszteződésben. Így voltam. Azt a napot tulajdonítom életem egyik elindulási és megérkezik bázisának is egyben.

Feküdtünk egymás mellett, de egymáshoz nem túl közel. Szótlanul, érintkezések nélkül. Akkor még nem éreztünk késztetést a nemiség kiteljesedésére, és úgy gondoltunk egymásra, mint önmagunkra, s nem valakire, akit magunkévá kell tennünk.

 

free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés