5 vers

Szeretném, ha így tennétek:

Te csak menj, élj és szeress!

Mint a vándor, ki haza talál…

Mint űzött rab a pusztán, hol már szabad…

Mint ki anyját rég nem látta, de most öleli…

Mint ki szerelme csókját, most ajkán érzi…

Légy az aki, vagy még több!

Szeretném ha így lenne…

Írok mert…

 

Írok, mert írnom muszáj,

ha elmondani mindenkinek külön-külön

nem is tudnám… legalább levésem, hogy ők tudják.

Tudják, mi az a gondolat, szófoszlány, anyag,

mi a szíveden, s elméden egyszerre fenn akad!

Én mondani akarom, csak hagyják,

csak olvassák, értsék, fogadják!

Ez vagyok én, tőlem az egy év alatt csak ezt kapják…

Tisztán és őszintén.

Fejemben színdarab

Bort tégy az asztalra kedves, had pirosodjék a képem,

had legyen minden olyan jó, mint régen,

mint mikor nem láttam, s nem értettem,

akkor mindenki jó, s mindenki szabad volt…

még Ők is…

iszok rátok ismeretlen barátok, koccintok az üveggel!

Ordítani is fogok, szidni a Vazul féléket…

Elvégre, megtehetem, magam vagyok.

Magam vagyok nem fenyeget az állam igazsága,

mitől gyufáért mehetek a bíróságra…

(mert volt nálam, mától terror a nevem).
A börtön dugig lesz lassan dohányzókkal,

disznót perzselőkkel, születésnaposokkal…

már megint meg fog történni, újra, meg újra…

S te iszod a bort, szítod magányodban a port,

s fészbukon is megosztod, lájkolod,

ne mondják barátaid az ablakon, hogy te vagy a folt.

Te taníts!

Nem lennék jó király, mert nem érdekelne a korona, vagy a rang,

s ki nem félti hatalma eredetét, annak fejét, vagy jogát veszik.

Bolondnak se lennék jó, az minimum szórakoztató-bosszantó.

Talán semminek se lennék jó, amit más adna nekem,

ami kell azt elveszem, vagy ha mégsem, hát legyen…

Nekem a nyelvem, s népem mindenem.

Sok az ismeretem, de még több, amijét a világnak,

soha meg nem ismerhetem.

Vicces is, hogy minél több a tudás, annál több a buta hibám, mert látom. Másét is, ne nézz csak rám, magamban sokszor nevetem.

El is mondom, ha figyeled!

S hogy fejlődöm, még magamat sem kímélem,

én mondtam… lehetnék király, de nem féltem.

Pedig hát, rengetegszer féltem, görcsöltem,

sokat dobogtam, levegő után kapdostam,

össze szorult a gyomrom… szaladtam volna… de maradtam.

Most itt vagyok, s nem hiszem már, hogy fontos vagyok,

tudom. De nem másnak… Értékelem, hogy vagyok,

ennél több mi legyen, mi megadatott?

Nem más kegyére szomjazom. Noha, jól esik…

Mondtam, bolondnak se lennék jó… megesik.

Hogy ki, vagy mi vagyok!?

Az előbb senkinek neveztem magam…

Most legyek csak Valaki… Bárki… Mindegy.

Mert nem az a valódi lényeg, hogy mi vagy, s mi nem,

hanem, hogy észre veszed.

Ébredj!

Meg van a képességed…

Az élet ott áll előtted, éljed!

Ne azt nézd, mit adott neked,

mert semmid sincsen ha van…

és mindened meg van, ha nincs.

Engedd el…

Te taníts!

Címtelen, Senki

Mozgó talaj, talán ingovány,

Éhezik a mező rám.

Húsom bőrt szakít,

körmök mögül, ömlik.

Jéghideg patak íze szédít,

lehajtom fejem, vajon józanít?

Gyökerem, mint gaz,

gyönge virág,

maradi.

El lehetne tiporni, de minek

– s ezt a verset ki érti meg-?,

ez a táj oly elhagyott, mint én.

Önmagamat hagyom el itt, én.

Útban van már, elmúlik a rideg.

Csak törékeny agyag, az élet.

Gyökerem a Földbe szakad,

új világ nő, alattad…

Minden porcicám a plafonon,

szeges drótokból fényfoltom.

Nem kúszni-mászni,

megélni és megérteni

akarom!

De nem tudom.

Túl gyenge vagyok hozzá,

vagy túl erős.

A pókháló szorít.

Anya, Istenem, adj erőt!

Hagyom.

Múlik a hajnal, szárad a

boldogság utolsó gecifoltja,

ébren jártam át az éjszakát.

Álmok, léptek, ki bírja ki?

Miért nem lehet csak lenni,

létezni, érteni, átélni, élni.

Lent a porban, én sem tudok létezni,

pedig nem vagyok Karinthy,

vagy költő, vagy író,

sőt, még ember sem.

Homályban létezni,

mint hulló hópihe, olyan könnyű,

rideg, gyönyörű, de főleg halott.

Az vagyok.

Az vagyok, ami akarok.

Vagy soha nem akartam lenni.

 

free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés