Már nem tudom, hogy hányan hagyták el a szobát miattad,
de azt sem, hogy hányadik életed éled épp…
Nem, mert bár a viasz ujjadra ég, nem veszed észre, hogy ez a vég, s nem az új kezdet pillanata.
De filozofáljunk még, a változásról, s hogy túl sokat gondolkozunk, cselekvés helyett.
Voltál már alkimista, designer, dj, pincér, kommunikációs, barát, Székely, alkoholista, író, slamer, tiszta, s olyanok bőrébe is bújtál, bár még ma is, kiket inkább nem sorolok, magam miatt, önző módon.
Nem az én feladatom, hogy tanítsalak az életről, vagy másról…
(mást se, ha nem akarja igazából)
De főzni sem, helyetted takarítani, vagy ruhát, eszközt, bármit adni.
Idegenek vagyunk, más helyről, s bár egy ideig, óráig, próbáltalak megmenteni, rá kellett jöjjek, hogy nem vagyok hős, s mint az emberi kapcsolataim legtöbbjében, ideje elfogadni, hogy nincs mit tenni.
Csináltam egy videót, tudod Hiperkarma: Lidocain, amolyan hozzád szól, figyeld a szövegét, rólad szól… enyhén céloz, gyöngéden közli veled módon, persze: “de te észre sem veszed, s lassan itt a nyár”.
Ezt is csak azért írom már, mert nem talállak tiszta, éber, vagy racionális formádban, elszálltál… s bár lassan egy éve, hogy egy a szoba, más a világ, s más szó is.
Beszéltük egyszer, hogy meglátjuk utunk végén, ki, hová jut, de ha így folytatod, csak én fogom látni… illetve olvasni:”in memora S.D.”.

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés