Márton Kinga: Csak addig szeress, amíg el nem tudlak feledni!

Minden szavad bántó, s mégis, még most is…
… még ezzel is, a kábulatba tudsz ejteni.
Túl hosszú ideje tart, testemben, mint a rák,
úgy terjedt szét a méreg…
Bármit teszek marad és nem ereszt a kéjed.

Hogy feledjelek így, hogy fogadnám el, hogy sose légy enyém,
hogy meg se próbáltuk…
Ne mond nekem, hogy képtelen vagy rá,
Szerintem, nem is akarod!

Szívesebben múlnék el tüzében…
Terhem húzzon le az óceán mélyére…
Inkább lennék más szerelme, s sose szeressem őt igazán,
mintsem égjen a szívem, s gyötörjön a mihaszna vágy.

A fejéhez vágnám a fájó szavakat,
amik elhagyván a szám, húsát cibálnák szét.
De egy ártó szó, egy rossz gondolat se múlik el úgy,
hogy ne szívnám mélyen magamba vissza…
Nem tudnék ártani annak,
aki a szívem nem adta, s nem adja vissza…

Lennék az ő kedvese, ki oly áhítattal és védelemmel szeret!
Ki nem hagyná el, nem használná ki egyszer sem!
Végső elmúlásában, szíve hasadásában, múlnék én is vele.
Csak bár, ő is… csak egy kicsit… szeretne.

Míg ki nem alszik a láng, ami oly régóta bánt,
Addig kérlek hangtalan szavakkal,
Addig még könyörögve nézek rád!
Addig még álmomban megfogod a kezem,
és úgy ölelsz át!

Addig, míg a láng nem adja fel, és tovább nem áll…
Csak addig szeress!
S érezd te is át…

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés