Mint egy elkapart pattanás, úgy ömlik bennem végig az undor. Lassan folyik le a torkomon, még csiklintva a mandulám, dühösen ordibál.

 

Értéktelen értékeket hordoz a képzeletem. Foszló lábnyomok egy kor elsorvadt inain. Egykor még érzelem, majd csak vágy, a semmi. Kitárt karokkal részegen ordibált.

 

Kétségtelen, hogy az élet értelmetlen, de meghalni is pont olyan, sőt még képtelen is. Képtelen volnék valaha is. Meg okom sincs, csak okozat. De te állnál ott? Ordítanád, hogy ne csak jót igazat is…?

 

Hogy érdekellek, az nem vitás, de a létezésed mögött nincsen más. Hogy vagy, jó. Mellettem nem, s nem is vagy oda való. Az ember gondolata múlandó. Nagy tervek mögött a penész.

 

Utálnom kéne másokat, de én magamat se tudom igazán utálni. Pedig mindenért más helyett, magamat tudom hibáztatni. Lehetnék te is. De én vagyok, másra követ nem dobok.

 

Ki vagyok szerinted. sorok mögött az ihlet, vagy mosoly az arcnyomaton. Agyag vagyok, s formál engem a hangulatom. Add a ritmus, a realitással eljátszom minden egyes rítust.

 

Könyörtelen puszta képek, vetítővel falra égnek. Égnek és én mosolygok. A múlt táncára fütyülök egy dallamot. Köz oll of… de elmúlik. Semmik vagyunk. S így marad a mosoly, pörög a száj. Új a járvány.

 

Látsz, vagy látvány. Állj. Én vagyok. Nem vagyok. Ezek csak éjjeli gondolatok.

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés