Kerítés nyúlik messze ablakom alatt,
nyikorog. Azt hallgatom, s nézem ahogy elmész,
a beton fák között, újra szabad vagy, s én vagyok
ugyanaz. Saját kertembe zárt remete…

Elásott hullákat, gyakran kimos a Szamos,
ők rám néznek, mosolyognak,
olyankor én leszek egy kicsit halott.

Négy falnyi repedt emberek,
szakállamat növeszti a hanyag ideg,
de roppanásától lépés lesz a világ.

Légy aki vagy,
s úgy érezd jól magad,
légy csak tőlem szabad,
én nem bánom, ha vagy.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés