Gondolkozok, tehát máshol vagyok és nem itt. A jelen mindig felejtős, a múlt mindig lényegtelenül fontos. A jövő meg, vár…
A dimenziók közötti kapu benned van, agyad rejtett féltekéje, a tudatosan tudatlan élet vezet a tudatalattidba.
Emlékszem hónapokkal ezelőtt ugyanitt voltam és ezt írtam. Már akkor tudtam, csak nem tudatosult… mint a halál.
Már most tudom, hogy meghalok, mégse fogom fel ép ésszel… mikor már nem leszek ép, és épp idő barát se lesz jelen, majd tudni fogom, hogy épp nem leszek jelen.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés