Gondolat vagy csupán, egy árnyalt karakter,
kiről értelmetlen beszélnem, hisz úgy sem létezel,
de kell… mégis kell, mert képzeleted agyam önti el…
Tehát… ilyen lennél, ha lennél e világnak ékessége,
s én így látnálak, s viselnélek, mint érdemrendet,
mit sok csata, s élet, hőstett, tett oda balra.

Szemeidet, mint Naplementét, úgy tudnám nézni,
s elmélázni benne… sosem telnék be vele,
vagy ha mégis… minden pillantás emlékeztetne,
hogy ki vagy, s én ki vagyok mellette.

Ha szél fújná barna, szőke, vagy épp vörös fürtjeid,
azt képzelném, hogy az égszínkék beborít.
És ahogy épp beterít, meleg öleléssel kábít,
ez az élet. Nem több, vagy kevesebb,
nem létezik az idő, nincs zaj vagy csend,
csak a hangodra figyelek ott bent.
Nincs jelen, és nincs múlt, ami volt eddig, mind elmúlt,
a jövőbe tekint a lény, ki e síkon jár, s ő áld és remél.

Elképzelnénk nagy álmokat, tán lakodalmakat,
a gyerekek nevét, amit még ma sem tudom…
s féltve ejtem ki a számon. Oly nagy dolog,
én nem is beszélnék erről mással…

Gyakran tele vagyok elvárással, dühvel és a munkával,
te ilyenkor mindig karba tett kézzel nézel, s mosolyogsz,
olyan bájosan, ahogy csak te tudsz…
Ilyenkor észre veszem magam, hogy a létezésben semmit sem ér, amin nem változtathatunk.
Hogy a pillanatot megélni, s nincs számadás…
Fontos magunkhoz térni, mert két helyen egyszerre lehetünk, de igazából sehol nem vagyunk.

A tűrt ágyon fekve nézlek, s ujjam lassan simítom át,
bizalom, önfeledtség, boldogság, otthon mi benned rám talál.
Én így képzelem a betonlakást, mit megtölt az élet.
Nem sok, de kevesebb nem kéne.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés