Hagyom

Mozgó talaj, talán ingovány,
Éhezik a mező rám.
Húsom bőrt szakít,
körmök mögül, ömlik.
Jéghideg patak íze szédít,
lehajtom fejem, vajon józanít?
Gyökerem, mint gaz,
gyönge virág,
maradi.
El lehetne tiporni,
de minek
– s ezt a verset ki érti meg!?-,
ez a táj oly elhagyott, mint én.
Önmagamat hagyom, el itt én.

Útban van már, elmúlik a rideg.
Csak törékeny agyag, az élet.
Gyökerem a Földbe szakad,
új világ nő, alattad…
Minden porcicám a plafonon,
szeges drótokból fényfoltom.
Nem kúszni-mászni,
megélni és megérteni
akarom!
De nem tudom.
Túl gyenge vagyok hozzá,
vagy túl erős.

A pókháló szorít.
Anya, Istenem, adj erőt!

Hagyom.

Múlik a hajnal, szárad a
boldogság utolsó gecifoltja,
ébren jártam át az éjszakát.

Álmok, léptek, ki bírja ki?
Miért nem lehet csak lenni,
létezni, érteni, átélni, élni.
Lent a porban, én sem tudok létezni,
pedig nem vagyok Karinthy,
vagy költő, vagy író,
sőt, még ember sem.

Homályban létezni,
mint hulló hópihe, olyan könnyű,
rideg, gyönyörű, de főleg halott.

Az vagyok.
Az vagyok, ami akarok.
Vagy soha nem akartam lenni.

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés