Világ

Sokszor gondolkodtam

Tán el is játszottam

Hogy két világ közt

Az egyikhez pártoltam.

θ

Pártoltam én ide is, oda is

Volt a helyzet rossz is, jó is

Értelmetlen gondolkodás

Mind a kettő kibaszás.


Kiskapu elmélet

Ez a nap is ugyanolyan napos, álmos és unalmas, ahogyan a többi.

Nem is lenne különbség, ha nem bántaná fejemet pár apró gondolat.

Mondanom sem kell , inkább írom…

Sokat gondolkodok jelenről, jövőről,

de legfőképp a múltbeli események, hibák érdekelnek.

Csak kattog a fejemben lévő, s ez egy ördögi kör!

Hogy mért? Mert mindig ugyanoda jutok.

Mért nem tettem másképpen? Furcsa mód akárhányszor felteszem , nincs válasz.

S én nem is mástól várnám annyi életkép megoldatlan rejtvényének válaszát, hanem magamtól!

Tőlem. Tudom kissé elnagyolt kérdés,

s értelmetlen törni rajta akármit is.

Erre a problémára találtak elég “kiskaput”, hisz azt mindig lehet!

A sors, Isten, így volt megírva,

ez egy nagyobb célt szolgál stb,stb…

azonban rájön az ember arra is , hogy minden kiskapu , akár különböző színűek , formájúak , anyagúak

mindegyik ugyan oda vezet…

az ismeretlenbe,

oda hol emberi szem, fül még nem járt,

a tudatlanba, amit megint csak “kiskapukkal” magyarázunk.

Eljutottunk tehát oda , hogy a keresett hibák , események okozója a kiskapu.

Ha akkor nem találtam volna egy másik utat , egy meneküléshez segítő kiskaput,

most nem itt lennék, vagy azt tartanám hibának, hogy nem tettem.

Ördögi kör bizony, de ha belegondolunk, talán a legnagyobb hiba a “kiskapu” léte.


Csak én…

Mély csend,

Sehol a rend

Káoszba torkolt

Minden, ami szép volt.

Magam vagyok a semminek közepén

Egy ember az út végén

Senki a barátja,

Senki a vágya.

θ

Mert remélni

Elesett

Nem akart egyedül élni

Elveszett

Hazug a világ!

Ki vagy Istenem

Belül sírom neked el életem

Fájdalom gyötör, ha le hajtom fejem

Könnyekkel áztatott helyen.

Én vagyok csak ki megért

Én vagyok ki már nem vár reményt

Csak én..

Csak.. én.


Ha látnátok

A világ felvette szürke palástját,

Körös körül éreztette haragját.

Megmutatta igazi orcáját,

Végtelen hatalmát.

θ

Szürkék az emberek!

Kik nem értenek,

Rég elvesztek.

θ

Szürke a táj,vetíti haragját.

A szél süvít a pusztán át,

Az eső villámként zihál

Magával ránt, ordítsál!

Mint síró kisgyerek,

Sarokban pityeregjetek.

θ

De ha látnátok emberek !

A felhők közti kék eget!

Ha hallanátok a káoszban a rendet!

Összeszorulna érzéstelen kék szívetek.

θ

Ha látnátok az arcot a sötétben..

A felleget , mit az Úr teremtett!

Az életet , melyet nem csak elvett..

Fájna lelketek , csontig égne szégyenetek.


Sötét szoba

Ide senki nem jön be, és semmi

nem megy ki, még a cigaretta

hömpölygő szürke,

mocskos füstje sem. Örökre

itt marad! A dobok dördülése lágy

zongorazeneként árad, azt hiszem,

a temetést próbálja a víg zenész, az az a hozzávaló

zenét, had sírjanak, derüljön ki, ki is ég

el leghamarabb, ha megáll a zene.

Sosem akartam szobám falain kinézni!

Sosem akartam innen szemlélni a világot, innen!

De hisz még ablak sincsen, csak a karmoláshoz hasonló

méteres vágásokon jut ki szemem világa.

Én mondom ! Rácsok. S mégis, csak úgy fáj mindegyik.

Tán plafon sincsen. Emlékszem, még gyerek voltam,

eladtam darabjait, azt hittem, kijutok innen.

Tévedtem! Mostmár bele is fulladhatok,

saját hibáim fojtogatásaiba, becsapott.

Képes volt átverni! Pedig..

én mindent neki adtam volna, s bár tudtomon kívül esett,

de sejtettem, sejtettem, hogy romladék ki tornádóként jön.

Én persze, még mindig bolond vagyok, de már őrült is,

egyedül sínylődök, egyedül fájlalok,

nem látogat senki, csak a bánat kopogtat,

de o tudom, rosszat akar!

A minap is bájos mosolyával jött, és mikor megölelt, véreztem.

Fekete falamon, piros vonalak, rabként húzott éveket jeleznek ők véresen,

vérrel írtam életem, életem, élete… élet… él.


Én

Megszülettél cseperedtél,

Minden rosszat megtettél.

Fájdalmat okoztál bőven,

Boldogságot úgyis látnak tévében..

θ

Büszkék tudod ,csak néhányan rád!

Élők közül ,csak néha egy pár.

De te úgyse mások után mentél,

Más ösvényeket törtél!

Jól el is tévedtél.

θ

Önfejűség mi visz előre

S furcsamód sokszor győzelemre

Bár pórul járásból sincs hiány

De kinek kell unalmas árnyvilág?

θ

Az egyedüli örök szerelem

Az a versírás, óh édesem.

A többi múlandó

Hisz mindenki halandó

De ezt magammal vihetem

Már ha pokolba végzem

θ

Isten fele homály vagyon

Szemem nem lát nagyon

Nem láthatja o a ködtől ..

Vajon az milyen táj?

θ

De nem vak az én barna szemem

Hatalmas világ, mint a szívem.


Elmúltak

Elmúltak a szép évek, mikor szavaim gond nélkül célt értek

Semmi gond, én attól még tisztellek! Csak ilyet nem látok

Hisz más eszközzel, más emberrel eredményt ugyan úgy várok

S nem nehéz megtalálni, csak gyerek cipőben kell járni

Mert gyerek cipőben jár most már a világ,

Nem lát meg minden, ékes hangon szóló imát!

θ

Nem hallanak, nem látnak

Bevallom ettől én is félek

Hisz mindig van aki megért titeket

De egyre nehezebb megfogni szívetek!

Rabol, öl, lop, netán botrány hős, vagy “Jó polgár”

Nem látjátok hol turkál, a való élet fal mögött vár

θ

Szemem nem sok újat vár

Míg a média a király!

S nem szidni akarom a “hőseitek”

Csak kinyitni a szemetek

Hogy ott a sok bohóc

S túl messzire megy

Hisz te is csak tolódsz

Valahogy előbbre kell jutni

Magadat eladni, magasra jutni

De nem kéne, ilyen áron.


Emberutáló

Egy elcseszett világban,

elcseszett emberek,

hallgatják, mit mondanak

az elcseszett mesterek,

mit mondanak arról, milyen az elcseszett.

θ

Az elcseszés a világ öröme

Hallgatják, kiknek nincsen öröme

Utállak elcseszés teteje

Hajóznék, innen messze

De hol nem elcseszett a világ

Hol nem szúr hátba az elcseszett barát?

Hol érzem úgy, hogy itt a világ közepe

Nem csak elcseszett szenvedés létem értelme.

θ

De csak el van ez cseszve

Te meg mire rájössz a Föld alá temetve

S ha kérdenéd az Isten csak nevetne

Hogy lehettél te, így elcseszve?


Fekete fehér

Sötét a hajnal, a csillagok sem ragyognak

Ép a Hold süt le rám.


Halott

Minden nap meghalok, hogy újra születhessek reggel.., mert egy élettel, tudom nem bírnám ki.

Látom a nevet, látom az arcot és legszívesebben meghalnék. Most is!

Csak úgy kitépném a szívet mi akkorát dobban, többé nem keresném, akár hol is van.

Mindig ugyanott kötök ki. A sötét kis sarokba, hol ringatom magam,

ringatom az agyam hullámait, hogy ne sírjon, ne ordítson.

Talán ez a baj velem! Túl könnyen feladom, eldobom.

Az út végén soha nem látjuk a fényt, s a remény halovány vigasz.

De Te, ezt is elveszed tőlem, mikor padlóra küld a körülötted terjengő rém,

mivel a szívemet szúrod át, akár egy szakadt ruhát tűvel.

Nem, nem tudom! Nem, nem tudom ki vagyok!

Nem, nem tudom, ki vagyok, ha nem tudhatom, ki vagy!


Höh

Nem vagyok mesék szuperhőse

Erre már rájöhettél kezdetbe

S nem is az a mesebeli figura

Szívem néha sötét vagy tétova

θ

De egyet szíved sose feled!

Nem mindig az kell neked.

Én nem leszek a tapétád a falon

Kivel dicsekedhetsz néha napon

θ

Nem ülök fehér lovon

Királyságom egy kalapon

De van egy szívem

Mit sosem feledem.

θ

Vannak saját érzéseim

Mikért ha kell életem adom

Nem más szájáról pattant

Ez büszkén állíttatott

θ

Mindenki ha rám néz

Mást lát mert lángész

Kevesen húzzák el köpönyegem

S tudakolják ki a kilétem

θ

Jó ez így a sors iróniája

Nem is ismerhet minden gyáva

Megismer kinek tátva marad a szája

De én nem vagyok rostonsült madárka


Zivatar

Mint kivert kutya jéghideg hóban

Úgy csöppennek el, a száraz borban

Titokban köztetek járok majd, de felemelem fejem !

Nem hallom és nem haragszom, ha lecsukod majd szemem.

Szíved keresem Isten, de neked nincsen.

Tétova homályos képek, azt hiszem más világát élem.

θ

Ni-ni egy hópihe száll a szeplős sivatagra,

Ferde mosoly, a bajusz pödörve,

Sisteregve alszik ki a csonkig égett cigaretta.

Ordít egy veréb, “mennék én, de nincs hova…”

“Vajon miért zavarja, nincs jobb dolga!?”

θ

A padon fekszik az élet elhasznált rongya.

Kinek nevét suttogja majd, ha ott az óra ?

Ciprusi melegség veszi meg féláron,

Minden kincsem, majd nektek hagyom.

Egyedül a lelkem hagyd, hagyd …

Semmi sincs, semmi, más mi drágább e világon.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés