Amíg a fekete a vasedényben gőzölög, írok pár sort, hisz az mindig megnyugtat. Persze, megint bűntudatot okoz… mint ilyenkor máskor is tette, de mégis kisebb gyötrelem, mint ami ezután vár rám.

Ma olvastam egy újabb közhelyet a fészbukon, hol is máshol hisz közösségben a helye: “Minden vég egy újabb kezdet”. És igen, minden percünk, pillanatunk, mindkettő egyszerre, bár párhuzamosan is képesek működni a dolgok, fogalmak egymás mellett, pont mint a tanulás és a tudás. 
Az első kolozsvári évem végéhez értem lassan és egymás haját tépjük a jogtudománnyal (bár egyelőre csak az én frizurám bánta az esetet, ő kecsesen leporolta minden igyekezetem változatos, meg nemjegyezhető szókincsével). 
Nem tudom, hogy most kéne boldog legyek, hogy vége, vagy szesszió után, amikor már a pótszesszión fáj majd a fejem és azt számolom, hogy miről maradok le azok a tantárgyak miatt, amik sosem érdekeltek, jelenlétüket is csak furfangos kérdéseimmel tűrtem el (amik hozzám csatoltak némi részletet és fényt).

Tehát, hip-hip-hurrá. Egy évvel idősebb lettem, s tapasztalataim jól néznek ki majd a CV-ben. Taps-taps, majd elcsukló hangon lassú taps, rémület az arcon és kérdez: “Vajon tényleg csak ennyit jelentett volna?”. 
Őszintén, csalódott vagyok, s nem magamban, vagy a választásomban (sőt az éppen zajló választást is kizárom). Csalódásom oka, hogy bár sokat tanultam gyakorlatban és elméletet is tudtam hozzá mellékelni, nem vagyok boldog, vagy boldogabb, sőt egyre jobban vénemberes morccal nézek körül. – “Fáradtság, majd kialszod magad és minden helyrejön” -, mondogattam gyakran magamnak, mégis tudtam, hogy gyakori vágyakozásom mókuskerékből való kiszállásra utal, s csitítottam én ezerszer, de új élmények, s kapcsolatok se csitították halálos szomjúságom.

Titkon mindig arra vágytam, hogy ne legyek az aki vagyok, most meg, hogy ezt kielégítettem, s minőségien megkülönböztetem magam, magamtól minden oda és oda nem illő helyzetben… elkezdtem keresni azt a szókimondót, hangulatembert, szeszélyes szeretőt és szerelmet, vele minden jó tulajdonságával (amit azért nem fejtegetek, mert egyik rossz tul. az egó). Saját értelmezésemben amúgy az egó a létezés fölé helyezett önmagad. Mert a létezők (emberek és állatok), olyankor kevesebbnek, értéktelenebbnek tűntek, s e szubjektív valóság következménye, hogy ha a lipinka egyik fele lent van, a másik felfele csúszik.


Nemrég találkoztam egy hasonló példánnyal (az emberiség külön fajával – ironikusan utalva felsőbbrendű magatartására), ő nem tudta és kategorizálása, elhamarkodott véleménynyilvánításai hamarabb leberetválták a figyelem csápjait, így könnyedén megfigyelhettem tevékenységét. Általában az elfogadásról, a sztereotípiák lerombolásáról, máskor a politikai és muszlim tűzdelmekről – saját szó -, diskuráltunk paradoxonokban. Volt mikor elítélt, mert 3 hely megszerzéséért “gyönyörű hölgy mellett”-et súroltak ajkaim. A bélyeg ez esetben a feminizmus volt… bár az egyed férfi. A fogalmak és kijelentések kavarodása fejében, a mindenkinek is megfelelés elvét mutatta, amivel könnyedén visszajuthatnánk saját heroizálásához, de a látszat néha csal. Az egoizmus valódi oka szinte minden esetben a félelem és gyengeség, ami ellen nagy hangsúly van fektetve a látszatra. Tehát, mivel realizáltuk saját határainkat, magunkat mások fölé helyezzük, hogy rólunk aztán ne gondolják az ellenkezőjét. – vagy mégis?)

Egy biztos, a kávé kihűlt már, s iható. De az ego és a vágyak csak addig jók, amíg magunkévá nem tesszük. Mint szerelemre vágyni és szeretni… a dombok, s olykor hegyek szakadékok csak akkor látszanak, ha már benne vagy, de akkor már másra vágysz…

 

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Szabadgondolkodású költő vagyok, bár a szavaim többnyire öncélúan nekem sokat jelentenek. A költészet számomra olyan, mint amikor egyedül bandukolok a városban, beszívom a város zaját, agyam kattogása új értelmet ad a pillanatnak. Sosem voltam elég önző ahhoz, hogy ne foglalkozzam mások életével, "jólétével", érzelmeivel, pedig tudom, hogy a saját magamra fordított időmből vesz el.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés