ELŐSZÓ
Nagyon sokáig gondolkoztam, hogy ezt le merjem-e írni. Tudjátok, miután valamit leírtál, olyan valóságosnak tűnik. Sőt az emberek utána már nem csak sejtik, hanem tudják. Tudják, hogy mekkora barom voltál, miket követtél el, s hogy mindaz, amit ők megismertek belőled, csak egy jól felépített hazugság volt. És én rengeteget hazudtam akkoriban. Gyerekként kezdődött, mint mindenki másnál is. Az ember, ahogy megtanul beszélni, egyből rájön a szavak hatalmára, s később ennek a veszélyeire is… de nem törődik vele. És egy idő után természetesnek tűnik. A napjaid része lesz, ahogy kinyitod a szemed, az első hazug szó már elhagyja szád. Ahogy nőttem, úgy hazudtam egyre nagyobbakat arról, hogy épp mi van velem, mit csináltam, majd, hogy ki vagyok. Később már nem csak magam szórakoztatása végett… hanem pénzért hazudtam. Nem voltam őszinte sem a családommal, sem a „barátaimmal”, s az én tetteimért, már nem egy hét szobafogság járt volna, hanem egy hűvös cella.
Igaz, okosabb volna, már most abbahagynom, és letöröljem ezt a dokumentumot a laptopról, a kukából… valóban jobb lenne. De, számomra most az kell, hogy ezt az egész szart most papírra vessem, és elfelejtsem. Persze előtte az emberek szemébe szeretnék nézni, úgy, hogy az emberek tudják miket követtem el velük, vagy ellenük (akkor is ha gyűlöljenek). Nem baj, már nem érdekel! Ezt a korszakot én le akarom zárni, és le is fogom.
Utólag az ember mindent másképp lát, mint mikor benne van a „helyzetben”, akkor azt hiszi így kell tennie „Ez a helyes”. Csak később szembesül hibáival. Már másképp gondolkodom, sokat filozofáltam arról, hogy mi lett volna, ha…, de így döntöttem akkor és utólag késő bánat. Miután talpra álltál, mindent másképp gondolsz.
Folyton rémálmok gyötörnek, miután tudatosul miket tettél, csak ezen tudsz kattogni… sokan bele őrülnek tetteik súlyába, mások vissza esnek a tű és az alkohol nyomorába. Vagy inkább gyomrába? És bekebelezi őket teljesen. Ez azért van, mert nehéz bíznod a tetteid után magadban, ráadásul másokban sem mersz, miután hazudtál nekik és megloptad őket.
I. FEJEZET
Kezdetek
Tehát, íme az életem. Egy teljesen átlagos élet lehetett volna. De ehhez, olyan szülőkre lett volna szükségem, akik néha figyelnek is rám, és nem csak a munkába temetkeznek. Vagy olyan bátyra, aki nem néz boxzsáknak, sőt ellenkezőleg, megvéd… saját magamtól is, ha kell. Szóval, ennyit a példaképek világáról, talán ezért is nem szerettem volna sem focista, sem szuperhős lenni, mint a többi „normális” gyerek. Én úgy véltem, hogy: „Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” úgy, hogy inkább próbáltam szürke maradni.
Persze, azokkal a kék-zöld foltokkal nem volt túl könnyű… hála tesómnak mindenki rajtam röhögött. A szüleimnek fel sem tűnt egészen addig, amíg Magdi tanci nem telefonált. Szegények, tisztán emlékszem, azt sem tudták mit hebegjenek-habogjanak a felháborodott nőszemélynek, aki azt hitte ők tették. Anyu beszélt, és apu asszisztált neki. A férfi. Aki miután anya letette a telefont, egyből letámadt. Én meg hazudtam neki. Egyszer, majd kétszer, aztán mindig csak hazudtam, hogy elkerüljem a még nagyobb bajt. Azt mondtam nekik, belekötöttem valakibe és erősebb volt, vagy valakik megtámadtak suli után az utcán, hogy elvegyék a csokimat. Egyre banálisabbakat hazudtam, mikor láttam, hogy bármit mondhatok. Ez is egy olyan volt… nem is szerettem a csokit, minek lett volna nálam. De ezt ők nem tudhatták…
Illetve, bármit mondhattam, csak az igazságot nem, azt nem hitték el. Hisz elvégre a bátyám volt a minta tanuló, a szófogadó, anyu és apu kicsi fia. A hazugság sokkal hihetőbb volt, mint az igazság. Vicces.
Így teltek gyermekkorom „legszebb” évei. Majd eljött a középiskola, és a vele járó ivászatok, csínytevések, a dohányzás és az első szerelem is…
Akkoriban ismertem meg Mátét. Ő volt az osztálytársam, padtársam és bűntársam is a csínyekben. Együtt kezdtünk el pöfékelni is, az iskola WC-jében. Ez a srác kapható volt mindenre. Azt hiszem még büszke is volt magára, hogy velem lógott, vagy, hogy ennyi hülyeséget elkövethetett. Furák ezek az elkényeztetett gazdag fiókák. Mikor ráéreznek a szabályszegés ízére, egyből vérszemet kapnak. Én sosem azért csináltam, mert büszkévé tett az a sok ökörség, hanem mert a legjobb öröm, a káröröm. Szerettem bántani másokat. Így egy kicsit visszaadtam, amit a bátyám nekem egykor. Bár ekkor már nem bántott. Már az egyetem padját nyomta, s ha néha haza jött, mindig okoskodott.
Mátéval egyébként, ahhoz képest, hogy nap, mint nap találkoztunk, össze gyűjtöttünk egy bandát. A spanságunkból, soha nem lett barátság. Egymás helyettesítő termékei voltunk. Hiányt pótoltunk, s ha ez meg volt, mindenki ment a maga dolgára. Ő gyakran beszélt a problémáiról, a családjáról, de valahogy nem tudtam sajnálni. Az apja valami nagy cég igazgatója volt. Tele voltak pénzel, egyke volt, így minden figyelmet megkapott. Mindenhová elvitték nyaralni. Érdekes az ember, ha mindene megvan, úgy se jó! Én ilyenkor bólogattam, majd úgy állítottam be a saját helyzetemet, mintha nálunk minden rendben lenne. Mintha szeretnének, sőt még a bátyám is oda lenne értem. Azt meséltem, hogy rengeteg tanácsot adott a csajok felől, de megígértette velem, hogy nem árulom el senkinek… Ismerőseim szemében tökéletes életem volt. Gazdagnak ugyan nem hazudhattam magunkat, mert az túl átlátszó, de Máté még így is el volt ámulva tőlünk (látszik, hogy ott erősítettem fel a családom, ahol az övé gyenge szerinte).
Másképp, ha hiánypótlásról beszélünk, akkor az én vágyaim kielégültek. Máté sosem sajnálta a pénzt finom kajákra, piákra, cigire, játékokra, és mindezt velem osztotta meg. Talán, ezért is volt olyan könnyű rászokni a fűre. Ha pénzed van, találsz olyat, amire szívesen költöd, és neki mindegy volt mire költi, csak élvezze. S tudom, hogy sokan most hőbörögtök, hogy mit mondtam: „Rászokni? Ugyan már, arra nem lehet…”. És valóban nem okoz olyan erős rászokást, mint a heroin. De egy idő után, már úgy kívánod, mint a cigit, a kávét, vagy a kólát. Kell? Igazából nem. De az agyadban kattog valami… És nekünk már tizenkettedikre nagyon kattogott, bár észre sem vettük. Pár haverom, akkoriban inkább a legóért volt oda, ha láttátok volna őket… kitorzultak, ordítottak, mint egy zombi úgy viselkedtek, majd elájultak. A vicc az egészben, hogy utána újra, meg újra rágyújtottak, amíg el nem fogyott a papír, a csiga, vagy az a biószar, ami acetonból, patkányméregből és petróleumból volt.
II. FEJEZET
Székely büszkeség
Tizenkettedikes diákként az élet egyébként egész jó, ti vagytok a legnagyobbak, és az általában előjogokkal jár… például a felsősökért oda vannak a lányok. Ismered a tanárokat, így tudod ki, mit vár el. Az egyedüli szar, hogy folyton azzal basztatnak a tanárok, a szülők, sőt még az ismerőseid is, hogy: „Ideje felnőni és tanulni, így nem lesz érettségid”. De ez még hagyján! Haza jön a seggfej bátyád is, és ő is kezdi: „Volt, ami volt, de ideje tanulni, mert ha nem, egy senki maradsz. Vegyél példát rólam. Még pár év és elvégzem az orvosit…”.
Még a csapból is ez folyik, de mindenki csak a lelátóról ordibál be. Úgy könnyű. Valaki segíteni is szeretne esetleg? Nem!? Akkor meg inkább hallgattak volna.
Emlékszem, épp matekról lógtunk, mert fogalmunk sem volt, hogy mi a fenéről beszélt, úgyhogy inkább kihagytuk. De most komolyan, mi a francnak tanul meg az ember betűket integrálni. Ahogy a Sapientiás videóban Viktor mondta… „Miért, te mit csinálsz, ha van 8 lejed… deriválod, vagy eliszod!?” – teljesen igazat adtam neki. Logikám meg volt elég.
Az élet nagy dolgairól filozofáltunk már eleget, tudtuk, hogy mi a „m1” – az amikor miután szarba markolsz, a kezed melyik oldalát nyalod meg. Na, az már mindegy. De logikánk minden egyes beszívásunkkor előjött, s olyan logikusan érveltünk, hogy a többiek dőltek a nevetéstől. Kivéve ezen a borús matekórai lógáson. Mátéval valamin úgy össze vesztünk. Bár semmi logika nem volt benne… ahogy a tettlegességben sem! De összeverekedtünk. A többiek persze szétszedtek, de ő hajthatatlan volt, igazi székely büszkeséggel állt ki véleménye mellett: „Nekem úgy is sikerülni fog az érettségi, maximum te vagy olyan marha, hogy még ezt is leszarod, és el se mész, vagy leszel olyan naiv, hogy bemész és azt várod el, hogy elég lesz a parasztlogikád egy átmenőhöz”. Erősek voltak a vádak, így bár tudtam, hogy igaza van, még sem törődtem bele. Mintha a férfi méltóságom múlt volna rajta. Igazából, csak annyira beálltunk, hogy nem gondolkoztunk már… Miután szétválasztottak, valahogy el kellett döntenünk, hogy kinek van igaza, így fogadtunk. Mind a ketten elmegyünk érettségizni, amelyikünk gyengébb eredményt ér el annak szereznie kell egy uncia kokót. Jó poénnak tűnt, úgy sem kokóztam még, de szívesen kipróbáltam volna, méghozzá ingyen. A fű, már nem tűnt túl érdekesnek, meg csak punnyadtunk tőle, vagy ahogy a példa is mutatja értelmetlen dolgokat csináltunk. Valami pörgésre vágytam, valami újra… Viszont mindenképp úgy akartam csinálni, hogy ő kelljen megvegye. neki meg se kottyant volna úgy sem. De én apám óráit tettem fel a fogadásra, mert pénzem az nem volt.
Még csak pár napja tartott a fogadás, de már bele sárgultam ebbe a sok szarba. Sőt tiszta is kellett maradnom, hisz úgy gondoltam, csak akkor van esély arra, hogy valami is megmaradjon. Persze, Máténak mást mondtam… ő úgy tudta beszívva megyek vizsgázni, mert: „ez a biztos recept”, hogy átmenj. Úgy tűnt még el is hitte. Kérdezősködött, hogy: „De biztos?”, „Honnan tudod?”, mondtam, hogy a Brith tudósok… ekkor megnyugodott. Hát, őt sem az eszéért szerették az emberek…
III. FEJEZET
Váratlan gondolatok…
A bátyám egyik nap haza jött az egyetemről, mikor meglátott tanulni, nagyot nézett: „Ez a látvány, te jó ég, soha nem láttalak még könyv közelében sem, háhá… téged meg mi szállt meg? Várj, valami okos csajt akarsz megkúrni mi!? Haha… Még a végén kiderül, hogy okosabb vagy, mint egy tyúk…”- nevetett közben gúnyosan. Mekkora egy nagy bunkó, gondoltam magamban miután tarkón vágott tiszta erejéből… de adott egy jó ötletet.
Másnap, felkerestem Szendét. Okos és szép volt, meg az osztálytársam is. Néha mikor órán idegesítettem a tanárokat rám szólt, hogy: „Mikor nősz már fel…”, így biztos voltam benne, hogy ha azzal elé állok, hogy: „át akarok menni érettségin, és tanulunk-e együtt…” bele megy. Így is történt. Mosolygott, mintha még én tennék neki szívességet ezzel. Végül annyira rápörgött a témára, hogy együtt tanultunk minden egyes nap, még hétvégén is. Kész szenvedés volt… ennek a lánynak élete sincs… bár most kapóra jött, legalább tiszta maradtam addig is, amíg vele voltam. Bár, amikor vele voltam, lehet, hogy nem kívántam a füvet, de keményebben állt, mint eddigi életemben bármikor. Párszor a farmer el is sértette szegényt, addig áldogált egy helybe, értelmetlenül. Egyik este aztán, végre jól teljesítettem szerinte. Ő örült, szorongatott, egy kibaszott matek másodfokú függvény helyes megoldása miatt, nekem meg a fejem úgy fájt a tanulástól, mintha kalapáccsal ütlegelték volna. Én meg azt hittem, hogy a másnaposságtól fájhat csak az ember feje… frászkarikát. Mikor eképp ráförmedtem, kinevetett. De megígérte fájdalmaim enyhítése végedt megmaszírozza a sajgó tarkóm. Így is tett, de mikor kezei lennebb csúsztak, elkaptam és magamra rántottam. Onnan nem volt menekvés, úgy megcsikiztem, ahogy csak bírtam. Már elengedtem volna, mikor kapott a játékon, és minden gyenge pontomat vékony ujjával tapintotta, csiklintotta. A játékból csók lett, s a ruhák csak fogytak, majd meztelen testünk egymást súrolta, végül egymásé lett legféltettebb testrészünk. Életem legszebb pillanata volt ez, sosem sóvárogtam ennyit egy lány után, noha eredetileg csak férfiasságom akarta úgy megkapni… nekem elég lett volna (most) a tudás is. Így mégis jobb volt. Minden tanulás előtt, közben, vagy utána motivált.
IV. FEJEZET
Új balhé
Az afférom közben csöngött a telefon, ám kinyomtam. Láttam, hogy ki az. Gondoltam, majd vissza hívom. Mikor mentem haza fele rácsörögtem. Téglás Gergő volt az, beszélni akart velem valamiről. Akkoriban ő volt az a személy, akitől mindenki vett valamit, attól függően mibe volt benne. Nem tudtuk, hogy honnan szerzi be azt a sok szart, de nem is érdekelt, a lényeg, hogy amit kértünk, hozta. Általában arrogáns volt, de mindig pontos és precíz. Sármos férfi és jól öltözött. Az üzleteiből jól megszedte magát pénzel. Rengeteg bomba nő „futott utána”, de ő csak dugni tartotta őket, vagy rosszabb esetben függővé tette őket, hogy kedvére használja őket, mint valami rabszolgákat. Sőt egyesek azt pletykálták a városban, hogy az egyik volt barátnőjét eladta jó pénzért az akkori Maffiának, „Ninja” Misinek, aki kurvákat futtatott. Állítólag abból vette a BMW X5-ösét. És mi vele üzleteltünk… szép. Még szerencse, hogy csak páran tudták.
Általában úgy bánt velünk, mint a kutyáival. Tudta, hogy úgy is visszajövünk, mert olcsón adta, jó minőségben. Most mégis amikor vissza hívtam barátságos volt. Ez meglepett. Meg egyáltalán mit akarhat? Nem veszek tőle most semmit, az biztos.
Találkoztunk, oda jött az autójával a sportcsarnok parkolójába. Vele mindent élőben kellett beszélni, félt, hogy lehallgatják… Intette, hogy szálljak be. Ilyet se csináltam még, hogy hozzá beszálljak… már azt hittem, hogy le akar szúrni, vagy mit tudom én, eladja a szerveim valami csempészeknek, mert régóta nem vettem semmit. Ki tudja, hogy az ilyen alakok mire képesek?
Amint beszálltam a lényegre tért és én megnyugodtam. Elmondta, hogy honnan ered ez a nagy változás. Lebonyolított egy nagyobb üzletet, de a terjesztéshez emberekre volt szüksége, méghozzá megbízhatókra, mert nagy a kockázat. Régóta tőle vettem a füvet, de akkor sem gondoltam volna, hogy pont rám gondol majd. Jött a nagy dumákkal, hogy meggyőzzön: „Rengeteg pénz van benne”, „Kapsz használatra is egy igen csak tetszetős mennyiséget”, „Senki sem fog gyanakodni”, „Cserébe csak annyi a dolgod, hogy szétosztod!”.
Eddig is én vettem a többieknek is, így nem tűnt nehéz feladatnak, meg a pénz, az ingyen fű is valóban meggyőző volt. De ez hülyének néz? Még, hogy nem fognak gyanakodni… Azzal a mennyiséggel egy város be tudna szívni. És pont egy ekkora pletykás kisvárosban, mint Szentgyörgy, ne tűnjön fel ez senkinek?
Tudva ezeket és rengeteg kétellyel, egy érettségivel a hátamon, túl hülye voltam kihagyni. Rábeszélt. Egyszerűen nem tudtam, vagy talán nem is akartam olyat mondani, amire ne mondott volna valami frappáns választ… nem ma kezdte. Elvállaltam tehát.
Az üzletelés jól ment, s még az övékből is félre tudtam rakni magamnak, Téglással ellentétben, én smucig voltam. Így még nagyobb volt a profitom, pláne, hogy nem szívtam el semmit belőle, mert Szendével tanultunk. Bár az is inkább már csak az élvezetekről szólt, noha én nem panaszkodhattam. Az apja és az anyja annál jobban…
V. FEJEZET
A róka is lerágja a lábát, hogy kiszabaduljon
Ez ment egészen addig, amíg egyre mohóbb, és egyre felelőtlenebb nem lettem. Túlságosan felbátorodtam és álnéven sms-t, hívásokat intéztem, de akár Zuckerberg bácsi találmányán is szívesen intéztem. A rendőrök persze, hogy észre vették… De vártak, megvárták, hogy nyakig benne legyek a saját szaromban. S aztán, mikor már hullámzott, épp amikor a negyedik kuncsaftot szolgáltam ki egy kis kokóval, na ekkor egy autó állt meg mellettem. Egy fekete Skoda Oktávia volt, benne két pasas civilben ugyan, de a frászt hozták rám. Oda szóltak románul, hogy beszélni akarnak velem. Nem voltam hülye, egyből tudtam, hogy ebből jó nem sül ki… elkezdtem rohanni, ahogy csak bírtam. Kerülőutakon jutottam el a Leninbe, ahol akkoriban laktam. Elfehéredtem, amikor az autó már ott várt engem. Egyből lekoppant, hogy ezek tudják, hogy hol lakom, s csak idő kérdése, hogy elkapjanak. Így, vagy úgy. Nem tudtam biztosra, hogy valami más terjesztő emberei, vagy valóban rendőrök, de egyik sem volt kedvező. Mégis oda mentem az autóhoz, hisz más választásom nem volt… megelőzve a még nagyobb bajt, reménykedve, hogy élve megúszom. Hihetetlenül féltem, izzadtam és szédültem. A két pasas, mikor látták, hogy közeledek és nem futok el, kiszállt az autóból és szembe jöttek. Keveset értettem belőle, mert a román tudásom elég székelyesre sikerült. Meg gyorsan is őrölték… Nem baj, újra és újra ismételték. Mikor látták így se teljesen értem, az egyik felháborodott. Nagyon dühös lett – de mit vártak tőlem, mikor így megijesztenek, nem elég, hogy amúgy se értettem volna kristály tisztán, de mikor be vagyok szarva…-, annyira felmérgelődött, hogy hirtelen magyar lett. Ezt utáltam mindig is, a magyar rendőr se beszél magyarul veled, csak ha muszáj. Micsoda idióta hozzáállás. Elmondta, tudják, hogy kapcsolatban állok Téglás Gergővel, felsorolta a bizonyítékokat ellenem… de mint valami rossz krimiben, nem engem akartak, inkább felajánlották, hogy ha köpök, azaz segítek nekik egy vallomással, ha besúgó leszek… békén hagynak cserébe. „Így mindenki jól jár”, mondta a borostás ro-magyar, persze vissza váltva, románra.
Még most sem tudom biztosan, hogy lett volna helyesebb, erkölcsileg, vagy emberileg, akárhogy… de inkább vállaltam a vallomástételt, hogy a bőrömet mentsem. Meg lehet kövezni érte, de vajon hányan mentek volna inkább sittre Téglás helyett… meg rengeteg lányt megszabadítottam ezáltal, vagy elégtételt adtam nekik. Legalábbis ezzel nyugtattam magam! Meg azzal, hogy ha lecsukják, akkor én tovább folytathatom a bizniszem nélküle, de ha engem zárnak el… Nem, az nem lehet. Én nem akartam 18 évesen a börtönt látni, noha jó úton haladtam afelé, pláne, hogy folytattam tovább ez után is…
Bevittek a rendőrségre, ahol elém raktak egy papírt. Orvoshoz hasonló írásommal, levéstem amit ro-magyar úr diktált. Nagyon koncentráltam, hogy megértsem, nehogy becsapjon… de nem tette. Kész is volt. Milyen olcsón, könnyedén, és egyben erkölcstelenül megúsztam a rendőröket. Legalábbis egy időre… ki tudja, mikor kopogtatnak újra, de alku nélkül. Vagy, mint szegény Téglásra reggel rárontott egy csapat maszkos házkutatási papírral és egyből vitték Bukarestre.
Hetekig ő volt a téma, minden polgár róla beszélt, az újságok, a tévé… eléggé bűntudatom volt. De a pénzt és a drogokat látva, amit a pincében rejtettem el… mindig elmúlt.
VI. FEJEZET
Az nevet igazán, aki utoljára nevet
Eljött az érettségi napja. Az elmúlt napok után, már azt hittem, meg se kottyan majd… mégis hihetetlen, de elkezdtem izgulni, ahogy leültem… sőt remegtem, mondjuk ez attól is lehetett, hogy egy ideje már nem szívtam, de minden vizsgán ez az érzés fogott el. Furcsa, mintha a rendőrautó újra és újra eljött volna értem. Mikor az ember tesz valamiért, már egyből fontosnak tűnik, s fél, hogy eddig hiába küzdött.
Az érettségin, néztek, mint a lőtt medvét… Mindenki furcsállta, hogy eljöttem, sőt még 10 perc után is, 20, 1 és fél óra, sőt 2 óra elteltével is csak írok. Amikor megkérdezték a végén, mi a frászkarikát írtam, elmondtam, hogy azt, amit megtanultam, (és tényleg, megérte a Szendével való tanulás tudtam a képleteket, megoldási módszereket stb.-t), kinevettek. Azt hitték, szivatom őket, hisz matek órára se jártam… Annyira biztosak voltak a bukásomban, és saját sikerükben, hogy inkább rájuk hagytam. Nem érdekelt, csak nagyobb eredményt akartam, mint amit Máté írt… Másnap is és 2 nap múlva is, ugyanazok a reakciók fogadtak, más és más emberektől. Nem vártam mást tőlük… hagytam. Én jól szerepeltem mindegyiken.
Az eredményhirdetés napján láttátok volna az emberek arcát! Az öröm, a bánat, és a meglepettség. A „barátaim” arcán az utóbbi volt. Megtudták ugyanis, hogy 6.90 lett az átlagom. Még én sem hittem el először nekik! A saját szememmel akartam látni. Csak ámultam és bámultam. Tényleg annyi volt… Már nem csak a fülemnek nem hittem el, a szememnek sem… Hosszú megdöbbenésemből épp, hogy helyre jöttem, ekkor pillantottam meg Mátét. Kérdeztem az ő eredményeiről, de egy szó sem jött ki a száján. Hozzám vágott egy tasakot. Fehér por volt benne… Majd, elrohant. Gyorsan zsebre vágtam, gondoltam, hogy mi lehet az… nem lett volna túl jó, ha valaki is meglátja.
Később elmondták, hogy a Brith tudósoknak és nekem elhitte, ezt az ökörséget… betépve ment el az érettségire. Ők, úgy fogalmaztak, hogy: „Hallotta valakitől, hogy ez a biztos módszer!” – na vajon kitől? Nem gondoltam volna, hogy tényleg megcsinálja, sőt már el is felejtettem, de már mindegy volt.
Nem tudott koncentrálni a matekra, pedig abból volt a legjobb, aztán a következőre már okos órával ment, biztos, ami biztos…. Pechjére az egyik felügyelő fiatalabb volt, és egyből kiszúrta, amikor hozzáért az órájához. Ki is pakolta a teremből… Azt hiszem 4 évig nem érettségizhet. Egyszerre sajnáltam, és nem tudtam hová tenni, kegyetlennek éreztem magam. Ő volt a második áldozatom, akit tönkre tettem, hogy én győzzek…
Azóta se beszéltem vele, később állítólag az apja cégénél érettségi nélkül is kisfőnök lett. Ez enyhítette bűntudatom, de kezdett sok lenni a bűntudatból, így elkezdtem az önpusztítást.
VII. FEJEZET
Minden jónak ára van
Az a nyár volt maga a paradicsomhoz hasonló élet, én voltam a világ ura, azt tehettem, és azzal, akivel csak akartam. Mintha ez a két hónapnyi tanulás két év lett volna, s láncaimat letépve, a szerektől magamat istennek hittem.
Apa és anya, annyira boldogak voltak az eredményem miatt, hogy mélyen a zsebükbe nyúltak. Betettem a többi pénz közé és elutaztam Párizsba, Prágába, voltam Jamaikában, Amszterdamban és még sorolhatnám, párra nem is emlékszem… Na de Amszterdamban… te jó ég, ott élveztem igazán… Rengeteg új ismerőst szereztem, főleg nőket, akiknek azt mondtam üzletember vagyok. Elvégre, az is voltam! Szabadúszó… Minden este hatalmas partik voltak, éjjeli fürdőzések, máshol tábortűz a parton. Mindenünket elittuk az új ismerőseimmel, még sokszor a ruhánkat is… Ilyenkor másnap nudistát játszottunk. Másnap egy kis biznisz, és máris pénztárca újra volt töltve, aztán utaztam tovább. Az ilyen útjaim során, kipróbáltam kicsit durvább szereket is, mint a fű, vagy a kokó, amire addigra eléggé rászoktam… Őszintén, nem repestem az örömtől, hogy mérges gombát egyek, ha szárítva, ha nem, de úgy döntöttem, semmire nem mondok nemet. Nem bántam meg, azaz ezer fajta szín, te jó ég.
Aztán egyik másnapos, tiszta reggelemen, felébredtem a város főterén, semmi nem volt nálam… még szerencse, hogy a ruhám meg volt. Azt sem tudtam, hogy mit csináljak, hol vagyok… de este megismertem egy lányt, lengyel volt. Nála aludtam napokig, bár elég nehezen értettük meg egymást. Göndör haja volt, imádott táncolni az esőben, ilyen alkalmakkor, néha én is beszálltam. Pár nap után már jobban ment az angol neki is, így már mélyebb témákról beszéltünk, elterveztük, hogy egyszer majd itt fogunk élni, a gyerekeink nevét… Na ekkor döntöttem el, hogy ideje haza mennem… Pár napig még nála vendégeskedtem, majd kikísért az állomásra és fizette az utamat hazáig, hogy aztán vissza menjek és megkérjem a kezét, csak egyszer kérjek engedélyt a szüleimtől. Nem gondoltam komolyan… Ahogy haza mentem, elfelejtettem minden hamis ábrándot és hetekig bújkáltam a takaróm alatt.
Miközben ott feküdtem olykor napokig étlen és szomjan, mert bármit megettem, vagy megittam, kihánytam… azon gondolkoztam, hogy mi lenne ha meghalnék… fel se tűnne senkinek sem, hisz mióta haza jöttem, el sem hagytam a szobám. Annyira szarul voltam, hogy mozdulni sem bírtam, bár nem is volt kedvem hozzájuk… olyan volt mintha haldokolnék… Néha rohamok törtek rám. Számítottam erre, de akkor ott, elviselhetetlen volt. A szerek utóhatásai, pár napig még ezután is kínoztak, de már enni és inni tudtam legalább. Viszont, utána jött az igazi pokol. Elkezdtem baromira kívánni a kokót, vagy a többit is egyben!? Az öklömmel ütöttem a földet, mintha belülről tépett volna szét az a belső szörnyeteg, amit én teremtettem.
Végül feladtam és felszippantottam pár csíkot, azután már azt se tudtam eddig miért nem akartam?
Órákkal később, mintha megérezte volna, a szobámba bejött a bátyám, Tom. Egy ideig szivatott, majd rátért a lényegre: „Húzz el egyetemre, mert apáéknak a töke tele van veled”, nem értettem miről beszél, de folytatta. „Egy naplopó vagy, kezdj már valamit az életeddel, húzz el egyetemre, ideje felnőni öcsisajt.” – hát igen, a szokásos okoskodása, meg bunkó hozzáállása.
VIII. FEJEZET
Szülői szeretet melengeti… a dühömet
Így jött a gondolat, hogy új életet kezdek, na meg úgy, hogy eszembe jutott Téglás. Ha kijön a sittről és megtudja, hogy én voltam, nekem végem. Jobb, ha elhúzok, itt úgy sem látnak szívesen. De hova? Megkérdeztem pár embert, azt mondták Romániában csak Kolozsváron van penge élet, így ott kiválasztottam három szakot ákkemből és jelentkeztem. A politológia, újságírás és a kommunikáció vonzott. Az első, mert hazudni, becsapni tudtam. A másodiknál úgy gondoltam sokat tudnék utazni, meg láttam egy füves filmet egy csávóval, aki újságíró volt, és valami autóversenyről kellett volna közvetítsen, de… (igaz történet alapján volt), a kommunikációt meg Szende ajánlotta még régen. Tényleg, meg se köszöntem neki. De már lényegtelen volt ekkor.
Végül bejutottam a kommunikációra, sőt ingyenes helyre. Jó volt az a 69-es, amit össze hoztunk a leányzóval anno. De mielőtt elmentem, szerettem volna beszélni a szüleimmel. Felkészültem a lelkizésre, már műkönnyeimet is előszedtem, de ahogy a lépcsőn mentem lefele anyám hűvös tekintete egyből szétzúzta az elképzelést.
– Szeretnék veletek beszélni. – mondtam remegő hanggal
– Az egyetemmel kapcsolatban? Mit szeretnél pénzt?
– Nem.
– Szóval nem kell?
– Nem azt mondtam, de…
– Akkor mégis csak az kell, sejtettem… erre jók vagyunk úgy-e?
– Nem, nem erről akarok… áhfffff…
– Eltűnsz hónapokig, nem szólsz, nem jelzel, hogy élsz, mi aggódunk érted!? Te mit képzelsz magadról? Mindig csak a baj van veled fiam, mikor nősz már fel, miért nem tudtál olyan lenni, mint a bátyád… – ordította anyám, s erre az ordításra apám is felfigyelt
– Mit veszekedsz anyáddal? Hát, nem volt elég, hogy érzelmileg tönkre tetted? – támadt le másik felőlről apám
Nem tudom, hogy a kokain hatása, mellékhatása képp-e, de hatalmas ordításba kezdtem, hogy én csak a jövőmről szerettem volna beszélni, a fejükhöz vágtam mindent, aztán össze pakoltam. Tomboltam, mint egy őrült, apám már a kezét emelte, de én elrohantam. Anyám utánam ordította:”Ez bolond, el kéne zárni…”
Így hagytam el a családi fészket, s költöztem fel Kolozsvárra. De mély sebeket hagyott bennem a szüleimmel való beszélgetés, de végre kimondtam, hogy mi nyomja a szívem, kitálaltam bátyámról is. Akkor is, ha hazugnak neveztek és legszívesebben bezáratták volna a saját fiukat. Valóban hazug voltam, hazudtam nekik nagyon sokáig, sok mindenről… Mégis, szerettem volna fiúkként távozni, nem, mint egy őrült… Nem volt mit velük beszélni, és ez fájt, mégiscsak a szüleim. Akármilyenek legyenek is.
IX. FEJEZET
Minden, ami kell, de tényleg?
A nyáron megkezdett életstílus Kolozsváron folytatódott, a „Hogy még vagy” emberek között, ahol még nagyobb üzleteket tudtam lebonyolítani, mint képzeltem azt valaha. Hamar kiépítettem a hálózatomat és kiköltöztem a fiú bentlakásból, kintlakásba. Nem bírtam a négyezer pasi között, meg 5-en egy szobába, 8 tusoló egy folyosó számára… Mint egy börtön. Ezért is voltam most kétszer olyan óvatos, az a három hónap, amit bentlakásba töltöttem, elég volt, hogy rájőjek, inkább a halál, mint a börtön. Drágább volt ugyan a kintlakás, a bér mellett a rezsit is kellett fizetnem, de a külön szoba sokkalta jobban megérte. Az üzleteimet is könnyebben tudtam intézni, és biztonságosabban, hisz a kapustól, vagy kameráktól nem kellett tartanom.
Kolozsváron minden nap party volt, minden nap százával vásároltak, s hívtak meg egy körre engem is. Ment a biznisz, de azon kaptam magam, hogy a hetek elsiklanak mellettem, párhuzamosan az egyetemmel…
Fél éve voltam már fenn, eljött a szesszió, de a tanárok nem engedtek vizsgázni, mert nem jártam órára… vagy volt olyan, aki engedte volna, de ott azt se tudtam, mi fán terem a tananyag… Ekkor jöttem rá, hogy az egyetemet, elbasztam.
Hiába kaptam egy lehetőséget az újrakezdésre, ugyanazt csinálom, mint Szentgyörgyön, sőt.
Én le akartam állni, esküszöm, de akárhányszor nekifutottam, egyszerűen, nem ment! És itt Romániában nincsenek se csoportok, se egy hely, ahová mehetnék…
Kétségbe voltam esve, de ez csak még tovább húzott lefele. Egészen a depresszióig eltolt. És egy depressziós, saját életét még kevesebbre tartja. Nem volt ott senki mellettem, egyedül voltam egy lakásban, aminek az ablakait bedeszkáztam. Se ki, se be. Volt élelmem és vizem, elzárkóztam az emberek elől… Egyedül akartam lenni.
Végül a drogok miatti leépülés addig fajult, hogy lebetegedtem. Nem hiába, elvégre immunrendszerem, a májam, a vesém, a belső szerveim… annyira tönkrebasztam, hogy a leggyengébb nátha is ágyhoz láncolhatott volna. Pár hétig leálltam, regenerálódni… Vagyis, megint megfogadtam, hogy leállok teljesen, megint… oh, hogy hányszor próbáltam meg Istenem… mindig ment is egy ideig, de valami mindig visszahúzott. Nem motivált semmi. S mikor a pénzem kezdett elfogyni, csak oda tudtam fordulni… és eladni úgy, hogy ne kóstold meg, mikor úgy kattogsz, hogy döglessz bele… nem bírtam sosem sokáig. Visszaestem.
Nyáron, miközben hallgattam a madarak ciripelését és már nagyon lefogytam a drogok mellékhatásaként, elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal, az életemmel. Egyszerű tervet eszeltem ki: becsajozok és szerzek egy munkát magamnak, mert valljuk be őszintén, nem sok díler öregszik meg (nem a rácsok mögött).
Miután egy kicsit felépültem, terveimet nem dobtam kukába. Most először megpróbáltam valóban talpra állni, és nem csak beszélni róla… Kedden elmentem egy állásinterjúra, majd szerdán, csütörtökön, pénteken is. Semmilyen szakmai tapasztalat nélkül senki sem akart felvenni. Ennyit a dumálási képességekről. Most bántam csak igazán, hogy abba hagytam az egyetemet. Még pár hétig próbálkoztam. Mérgemben alkoholba fojtottam a bánatomat, és ordibáltam magammal. Törtem zúztam: „Miért nem vagy egyetemista”, „Miért nem vagy tökösebb”, „Dániel egy roncshalmaz vagy!”. Másnaposan ébredve az asztalom tetején, rájöttem, mindig mindent úgy értem el, hogy hazudtam. Így kezdtem színészkedni a főnökjelöltjeim előtt. Hol lehazudtam az eget is, hol meg felvettem valaki más személyiségét, s az már színészet volt a javából… Főleg azért, mert még mindig függtem a drogoktól. Attól, hogy nem vittem túlzásba, hánytam, reszkettem, minden porcikám fájt, amúgy is meg kellett játszanom magam, én csak még kicsit ráerősítettem (kicsit nagyon). Tehát, már nem lehettem önmagam. Rájöttem egyébként, hogy egy állásinterjúra úgy mész el, mint egy randira. Ahhoz, hogy meg is kúrd, magadat kiválónak kell beállítanod, és az öltözetednek is alkalmazkodnia kell a szituációhoz. Ja, meg a legfontosabb, csak a lényeget kell hazudni, a többi értelmetlen. Illetve, mégjobb, ha nem hazudsz, csak eltitkolod a valóságot, mint egy politikus.
Így lettem végül pincér, majd eladási ügynök, aztán életmód tanácsadó, vicces mi? Azt gondolhatnád, hogy egy spanglit a szájukba nyomtam, azzal megváltozott az életük. De nem! Jól végeztem a munkám, s az állásinterjún a kulcsszó mindig a „Kommunikáció egyetemen vagyok” volt.
X. FEJEZET
A CÉG és az első barátom
Végül a sok megpróbáltatás után, egy céghez kerültem, ami teljesen bejött. Volt egy irodám, és adtak egy laptopot is. A baj csak az volt, hogy hiába csökkentettem egyre jobban a drogok mennyiségét, erejét, és milyenségét, valami mindig kellett. A leggyengébb, meg a fű volt… Minden nap el kellett mennem tehát ebédszünetkor valahova, hogy szívjak. A Cég egy emeletén levő budi pont alkalmas volt erre… Vagyis azt hittem, hogy az. Egyik nap a főnök elkapott a budiban. Megérezte hugyozás közben a szagot, hiába nyitottam ablakot, az egész budi bűzlött a fű szagától, amit tudtam, de kockáztattam.
Először jól lebaszott, majd elküldött minden hozzávalóért, és kipakoltatta az asztalára. Sokat gondolkoztam, hogy mielőtt elkobozza, gyorsan lelépek. De nem volt olyan sok nálam, meg megszerettem a munkát. Reménykedtem, hogy nem rúg ki…
A legnagyobb meglepetésemre viszont, tekert egy spanglit és rágyújtott. Szívott három slukkot, majd átpasszolta.
Azt mondta: „Amíg itt dolgozol, tiszteletben kell tartanod mások igényeit. Tehát, a Wc-t hanyagold, mert senki nem szereti ezt a szagot. Meg szerinted, hogy fognak rád nézni azután, hogy megtudják? Érdekes vagy, nem látszik rajtad, sőt ezek szerint kreatívabb vagy tőle, de csináld a saját irodádban, nyitott ablaknál. Ja, meg szólj néha napján nekem is. Jó néha lazítani a sok stressz közben.”. Hihetetlen volt számomra ez a 40 valahány éves szakállas ember, de mennyire jó fej volt, és én nagyon megszerettem. Tiszteltem ezt az embert, és ez a hozzáállás nagyon megtetszett benne. Sosem hazudtam neki. És megpróbáltam mindenkinél jobban teljesíteni…
Egyszer viszont az egyetemről faggatott, s bevallottam, hogy mi történt anno. A hátulütője az volt, hogy vissza kellett iratkoznom, és elvégeznem jó minősítéssel, mert: „Így leszünk csak egálban, s mindig fegyver a tudás, és ha tudod Kivel játszol és mivel játszol, ezt meg ott megtanulod” – ő is ott végzett kommunikáción.
Na igen, ő mindig tudta, hogy kivel játszik és mivel játszik, és vezetőként az alkalmazottainak a legjobb életszínvonalat akarta megteremteni. Ő értünk is dolgozott, nem csak a cégért, mi meg fordítva. Egyszerre motivált, dorgált, s irányított.
A meló során ismertem meg a legjobb barátomat Valentint, aki bár román ajkú volt, mégis tudott folyékonyan magyarul. Azért még románul beszéltünk, hogy tanuljak meg végre folyékonyan beszélni, mert elkezdett zavarni a tudás hiánya. Gyakran lett belőle fele magyar, fele román… De hónapok múlva véget ért a „tanfolyam” és én folyékonyan beszéltem románul is. Valentinnel jártam mindenhova, majd össze is költöztünk. Igazi aglegény lakást alakítottunk ki, s így a melóba is könnyebben be tudtunk menni (ha netán egyikünk kiütötte magát, a másik berugdosott – persze nem szó szerint).
XI. FEJEZET
Platon bekaphatja
Gyakran láttam egy lányt a bulikban barna haja volt és égszínkék szeme. Nem engedett magához közel senkit. Engem sem, de valami vonzott hozzá. Amikor táncolt maga volt a természetes gyönyör. Ő magának táncolt. A körülötte levők nem léteztek. Többször is próbáltam szóba elegyedni vele, sikertelenül. Mindig rágyújtott egy cigire, nézett azokkal a szemekkel, szemeit lecsukta és elmosolyodott. Ezután a fejét rázva intette illedelmesen, hogy nincs esélyem. Megőrjített.
Kimásztam a gödörből, de ehhez a csajhoz még az sem volt elég. Azt tettem tehát, amit a főnököm mondott. Felmértem Kivel és Mivel játszom. Így vártam. Vártam arra az adandó alkalomra, ami más volt. Amiben, ahogy kommunikáción tanultam, meg volt a Logos, Ethos és Páthosz is. – A helyszín, a képesség és az átérzés. Hosszú hónapok teltek el. Valentin már elégszer győzködött, hogy lépjek valamit, hiába. Itatott már le, vesztünk össze ezen, ment ő is oda bárhogy próbáltam leállítani. Igaz barát volt, de nem értette, hogy néha türelmesnek kell lenni. Utólag belegondolva, ez lett a veszte is, még most is fáj.
Aztán egy szerdai nap a buli megállás nélkül folyt, Valentin nem volt velem, mert épp egy konferenciára utazott. Esett az eső, majd viharrá duzzadt. Eljött az én időm! Kivártam, hogy szembesüljön a helyzetével (a finom öltözet, esernyő nélkül, ilyen viharban… nem a legnyerőbb szituáció egy hölgy számára). Indult volna, aztán idegesen visszajött, ledobta a hajszálvékony kabátját egy kanapéra. Gyorsan elmentem a kabátomért, az esernyőért, majd oda mentem hozzá:
– Mit akarsz? – kérdezte gorombán
– Csak gondoltam segítek rajtad.
– Te, mégis hogyan?
– Szívesen elkísérlek a taxiig, van ernyőm, és egy meleg kabátom is.
– Nem megyek taxival.
– Ilyen viharban? Akkor az autódhoz.
– Ittam, és amúgy sincs autóm.
– Gyalog?
– Pontosan. Figyelj, a város másik végén lakom, a taxi méregdrága odáig. Úgy, hogy köszönöm szépen, kedves vagy, de inkább várok.
– Ez esetben elviszlek én! – régóta dolgoztam már ekkor, és mindig félre raktam a fizetésem, hogy vegyek egy Golf 4-est, hitelre sikerült is. Voltak előnyei, de nem gyakran használtam, csak munkába, meg bulizni jártam vele (ha épp nem ittam, ritka is volt az ilyen), de tudtam, hogy ma esni fog.
– Nem szállok be idegenek autójába, honnan tudjam, hogy nem vagy valami pszichopata, meg amúgy is, gondolom ittál.
– Nem ittam – felmutatom a barackos Cappyt -, és szívesen mesélek magamról. Ha eldöntötted, hogy nem vagyok pszichopata, akkor te mesélsz.
– Rendben van.
És végre elkezdtünk beszélni, most először. Elmeséltem, hogy lett érettségim, hogy elbuliztam egy évet, majd még egyet, aztán dolgoztam pincérként, eladási ügynökként, végül a mostani cégnél, hogy mivel foglalkozom, és hogy újra kezdtem az egyetemet (na jó, nem voltam teljesen őszinte, a drogokat kihagytam, de első beszélgetéskor oda állni, hogy: „ja amúgy drogfüggő vagyok”, nem túl fontos volt ahhoz, hogy ezt is elcsesszem). Mosolygott, aztán azt mondta, elhiszi, hogy nem vagyok pszichopata. Most mondjam, hogy meglepődtem? Ő jött, magáról keveset beszélt, de kérdéseimre már szívesen válaszolt. Mikor nevetett két gödröcske alakult ki az arcán… Teljesen elbambultam ilyenkor, persze nem mutathattam, hogy mennyire elkápráztat…
Lassan elindultunk. Az ernyőt én fogtam. Megöleltem, amikor mentünk, talán attól féltem, hogy elfújja a szél ezt a gyönyörű álomszép hölgyet mellőlem. Az út során tovább faggattam, néha ő is kérdezett általánosabb dolgokat. Mikor megérkeztünk rám nézett azokkal a szemekkel… és megkérdezte: „Hogyan tovább?”. Nem akartam félre érteni a szituációt, így azt mondtam, rá bízom. Hiba volt. Azt mondta, hogy: „Te tudod…”. Persze ezek szerint, pont, hogy nem tudtam. Megadta a számát, és felém hajolt. Azt hittem megcsókol, de nem, az ajkait arcomra tette, s lassan forrón adott rá csókot. Nem tudom, talán ez még többet is ért…
Annyira boldog voltam, azt hiszem életembe nem örültem ilyen őszintén valaminek. Mint karácsonykor, még mikor hittem az angyalban, és nem láttam a képmutatásnak. Bár rossz érzés volt, hogy most én is képmutató voltam.
XII. FEJEZET
Valentin
Életem legszebb napja volt Anna miatt, de egyben a legszörnyűbb is. Másnap bementem a munkába, a főnök mindenkivel ordított, vérmes szemei voltak. Mindenkit lebaszott, mintha egyenként meggyűlölte volna őket. Egyedül engem kímélt meg, csak később tudtam meg, hogy miért… Behívott az irodájába. Kitett két poharat az asztalra, elővett egy whiskyt. Na, gondoltam, ez a rituáléja a kirúgásának. Megpuhít, majd kitessékel, mint macskát szarni. Gondolkoztam, mit rontottam el. Nem jöttem rá. Az utolsó projektem szinte tökéletes volt! Leültem, hátra dőltem, egyre feszültebb és idegesebb voltam. Rajta is látszott, hogy nem szereti ezt a helyzetet. Nem tudott egy helyben ülni, felállt, sétált egyet, sokszor neki kezdett a mondandójának, de hangtalanul tátogott a szája. Ezután mindig a szakállát simogatta. Végül, mikor már tűkön ültem, töltött az asztalon levő két pohárba, és egyet elém tett, egyet lenyakalt, majd újra töltötte, aztán lassan- lassan elkezdte:
– Nos Dániel. – így hívott, mikor nyájas volt velem. Ezután a másik poharat is mind kiitta, majd újra töltötte
– Nagy a baj főnök, valamit nagyon rosszul csináltam?
– Hátööö, nem. Nem, meg vagyunk elégedve a munkáddal, sokat fejlődtél, te vagy az egyik legjobb emberem, és szólíthatlak barátomnak is?
– Igen.
– Szóval te vagy az egyik legjobb emberem és barátom is! – a hangja elcsuklott, és a szemei könnyesek lettek
– Értem, de akkor mi a baj?
– Te vagy az egyik legjobb barátom innen, meg Valentin…- meg se hallva az előző kérdést-, de…
– De? – kérdeztem elsápadva
– De, sajnos… – elkezdtem szédülni -, sajnos Valentin…
– Igen, az este a konferenciára igyekezett, nem is tudtam ma elérni, gondolom, a konferencián van, és mindent megtesz a cég érdekében, pont ahogy tanította főnök.
– Igen, az a rohadt konferencia, mi a faszért küldtem én oda, minden az én hibám, a rohadt életbe – egy percig lefagytam, soha nem hallottam még káromkodni ezt az embert, biztosra vettem, hogy nagy a baj, de nem értettem, hogy én, hogy jövök a képbe -, sajnos az éjjel Valentin balesetet szenvedett – elkezdett sírni
– Te jó ég, és lett valami baja? – kimeredt szemekkel néztem a főnökre, válaszok után kapdosva
– Frontálisan ütközött egy másik autóval, én hajszoltam, bele, én mondtam neki, hogy minél hamarabb érjen oda, hogy legyen még ideje pihenni is, az utolsó percben tudtam meg a konferenciát…
– Főnök, lett valami baja? Nagyon súlyos? Nem hívhatom fel, beszélek vele! Muszáj felhívnom! – vágtam szavába türelmetlenül
– Meghalt Dániel, Valentin meghalt.
Még sokáig beszélt, de a fülemben csak egy sípoló hang volt, a hátamon felállt a szőr. Bámultam egy pontban, majd kiittam a poharat. Szótlanul hagytam el a szobát, levettem a nyakkendőmet, mert úgy éreztem megfulladok. Bementem az irodámba, magamra zártam az ajtót. Akartam tekerni egy spanglit, de annyira remegett a kezem, hogy nem voltam képes rá. „Valentin meghalt” ismétlődött a fejemben többmilliószor, elkezdtem bőgni, patakzott a könnyem, először halkan, majd a számat befogva sem bírtam tovább, hangosan elkezdtem zokogni, mint egy gyerek, mint aki megfeledkezett térről és időről. Azt éreztem, hogy Valentin halálával bennem is meghalt valami, valami emberi. Ő volt az egyetlen, aki el tudott fogadni minden nyavajámmal, minden reggeli gyűlöletemmel, haragommal, tettemmel. S aki mindig ott volt nekem. Mosolygott bármi volt, aztán megölelt. Gyakran mondta az ő buta nyelvezetével magyarul: „Elmilik”(elmúlik). S hiába jutott eszembe ez, az ő elmúlását nem voltam képes feldolgozni.
Otthon, minden szerem elnyomtam, hetekig nem mentem be dolgozni. A zárt koporsós temetés is csak még nagyobb teher volt számomra, igazolás az eddig is szörnyű tudatra. A halál bekopogtatott, s két lelket vitt magával.
XIII. FEJEZET
A nem döntés is egy döntés
Két hónap telt el azt hiszem, hogy az iroda fele sem néztem. Csörgött a telefon, amit már többször is tiszta erőmből részegen a falhoz vágtam. Betört képernyőjéből áradt a zaj, amit még Valentin mutatott. Hát még nem döglöttél meg te szar, hát még mindig élsz, te rohadt telefon, na nem baj, mert most az ablak ad majd menedéket tőled. S kiástam a fal és ágy közül. A telefon képernyője ripityára tört, de a hívót még láttam. Anna volt az. A lány, aki után hónapokig epekedtem, aztán mikor már karnyújtásnyira volt, fel sem hívtam. Nem is gondoltam rá, egyszerűen elfelejtettem, ahogy minden mást. Annak az embernek a halála, akinek végre nem kellett hazudjak, aki végig mellettem állt. S aki mellett végre először magam lehettem… Nem bírtam, meg akartam halni.
Annának feltűnt, hogy eltűntem. Utánam érdeklődött az ismerőseimnél, ők elmondták, hogy bezárkóztam az otthonomban, mert elvesztettem a legjobb barátomat. Anna tudta kiről van szó és folyton együtt látott, egyszer még be is szeretett volna ajánlani. Ráérzett, hogy segítenie kell, komoly a baj, így olyant tett, ami így ismeretlenként, még engem is nagyon meglepett. Felhívott és kiszedte belőlem hol lakom. Nem érdekelte, hogy bunkó voltam, hogy le akartam koptatni (nem akartam, hogy így lásson, akármilyen kedves gesztusnak tűnt. Csak arra emlékszem, hogy kopogtat valaki, ajtót nyitok, erre ott áll előttem. Zavart volt, én nem voltam magamnál. Bár, azt hittem, hogy csak álom. Mégis fura volt, olyan valóságosnak tűnő álom volt. Ő belépett az ajtón és megölelt. Az a szeretet, amit ez az ölelés adott, felidézte bennem édesanyám ölelését, mikor még gyerekként elestem, majd ő vigasztalóan megölelt, ettől mindig megnyugodtam akkoriban, de már régóta nem éreztem még csak hasonlót sem. Elkezdtem könnyezni. Furcsálta, de megértette. Tovább ölet most még szorosabban. Egy kis idő telt el így, aztán feleszméltünk. Leültünk a nappaliba, főztem egy kávét, bár közben egy poharat is elejtettem. Próbáltam feltakarítani, nem ment. Alig láttam, csak homályos képek sorozata jelent meg előttem, és az is csak fázis kieséssel. Mire a seprűvel becentiztem, már máshol volt a pohár egy nagyobb szilánkja. Többször is rákérdezett, hogy segítsen-e. Büszkeségből nem hagytam neki, de végül rá kellett jönnöm, hogy Székely büszkeség ide, vagy oda, így is magamat alázom. Megcsinálta. Beszélgettünk valamiről, de nem tudtam figyelni, még arra se, amit én mondtam. Csak azon kattogott az agyam, hogy elmegy én meg mit igyak, mit szívjak, mi van még. Egy idő után szóvá is tette. „Untatlak”, megráztam a fejem, hogy jelezzem a nem-et, s hogy kissé jöjjek helyre. De nem hitte el. Bevallottam hát, hogy a szerek hatása alatt vagyok. Ez annyira hiteles volt, hogy nem is kételkedett benne… Bekísért a szobába és lefektetett aludni. Ott virrasztott mellettem egész este, néha kinyitottam a szemem és néztem, ő ilyenkor megsimogatta az arcom, majd hosszú idő óta a rémálmok szerte foszlottak, és mély álomba zuhantam.
Másnap délután ébredtem meg. Fejfájással, a józanság rideg gondolatával. Szép álom volt, gondoltam, aztán elkezdtem keresni valami innivalót kezdésnek, tarthatatlan állapot volt ez. Mikor józan voltam egyrészt a szerek és az alkohol fizikai és lelki hiányérzetét éltem át, másrészt újra, és újra lepörgettem annak a napnak az eseményeit, élethűbb volt, mint egy tripp. Ahogy így kutattam, egyszer csak a túlsó szobában megláttam őt. Nem hittem a szememnek, nem értettem, az agyam milyen buta tréfát játszik velem? Hát mégsem álom volt!? Te jó ég!
Egész este a gondomat viselte, majd már nem volt ereje elmenni, így lefeküdt a másik szobában levő kanapéra. Csináltam reggelit mire felébredt és kitakarítottam, gondolataim már azon jártak, hogy mivel magyarázom ki a tegnap esti esendőségem. Eldugtam minden rám nézve befeketítő dolgot. 11 fele járhatott, mikor felébredt. Kijött, megdörzsölte a szemeit. Az egyik ingem volt rajta, amiben dolgozni szoktam.
– Nem bánod?
– Hogy tegnap olyan állapotban láttál, azt igen.
– Nem, nem, az ingedre gondoltam…
– Rajtad úgy is jobban áll, meg nekem már nincs rá szükségem.
– Miért?
– Ebben szoktam dolgozni, de már hetek óta az iroda felé se néztem.
– Értem.
– Valóban? – kérdeztem hitetlenül, mégis honnan tudná, hogy mit érzek, vagy, hogy mennyi ideje teszem magam tönkre, azon kívül, amit elmondtam neki aznap este, nem tud semmit rólam…
– Jobban vagy?
– Már nem vagyok ittas. Sajnálom, hogy így kellett látnod, szégyellem magamat.
– Dániel. Nem kell megjátszanod magad, el sem tudom képzelni, én hogy érezném magam a te helyzetedben. DE ezt így nem folytathatod tovább. Okos, humoros és szerintem aranyos srác vagy. De így tönkre teszed magad. A drogok és a pia, nem megoldás. Akármi is volt, elmúlik, érted?
– Tudsz a drogokról? – jobban felébresztett ez a mondat, mint a legerősebb kávé, pedig eléggé durván ittam mindig is, hisz ezek szerint tudja, meg Valentin „Elmilik”-je jutott eszembe hirtelen
– Nem emlékszel, tegnap elmeséltél mindent… – lehajtottam a fejem szégyenemben, és magamba zuhantam
– Valami rosszat mondtam?
– Semmi, csak…
– Csak?
– Csak, sosem meséltem el eddig senkinek ezt, kivéve Valentinnek. Meg ez elég fura, most mit gondolhatsz rólam… Csodálom, hogy ezek után vigyáztál rám, meg itt maradtál. Egy drogfüggő, alkoholista társaságában… Pedig azt hittem nem bírod a pszichopatákat…
– Ne butáskodj már, nem vagy pszichopata. Az az ember, akit ott megismertem aznap este, tudom, hogy nem ilyen, s az, hogy most már mindent tudok, nem jelenti azt, hogy kevesebb vagy a szememben… Sőt, örülök, hogy őszinte voltál velem.
– És téged ez nem zavar?
– Csak az, hogy tönkre teszed az életed, pedig már majdnem talpra álltál. Az, hogy depressziós vagy, nem ettől fog elmúlni. A struccpolitikát egy ideig lehet csinálni, de a felejtés addig tart, amíg a szerek hatása alatt vagy. A tested hamarabb tönkre megy így, mintsem valamit is megoldanál vele
– De legalább addig sem arra gondolok…
– Pontosan mire?
– Csak a napra tudok gondolni, pont miután találkoztunk. Másnap közölte a hírt a főnököm.
– Hallottam róla.
– Mégis kitől?
– A klubban, az ismerőseidtől.
– Ők küldtek ide?
– Dehogy, én faggattam ki őket rólad, mert csak úgy eltűntél, és saját akaratomból jöttem ide is, mert aggódni kezdtem érted.
– Ne haragudj, te rendes vagy, én meg itt gyanúsítgatlak, köszönöm, hogy eljöttél és vigyáztál rám az este.
– Szóval emlékszel rá… – mosolygott
– Igen, emlékszem rá. Azt hittem, hogy álmodlak… Olyan irreálisnak tűnt. Ilyen csak a mesékben, vagy a filmekben van, vagy egy romantikus regényben – nevettem el magam
– Igen, én egy irreális karakter vagyok, csupa jó, és maga a tökéletesség. Valóban ezt gondolod rólam? Hát ne tedd.
– Ne haragudj.
– Nem haragszom. De meg kell ígérned, hogy leállsz.
– Az nem olyan könnyű. Nem megy egyik napról a másikra…
– Nem is várom el, de most kell döntened! – ez a sarokba szorítás, valamiért nagyon feldühített. Jó persze igaza volt, de hogy jön ő ahhoz, hogy világmegváltót játsszon
– Most komolyan? Én nem értelek, ki vagy te, hogy át akarsz formálni? De hisz alig ismerlek… Fasza, hogy te már a legsötétebb titkaimat is tudod, de én mit tudok rólad, semmit! Semmit sem! Hogy jössz te ahhoz, hogy megváltoztass!?
XIV. FEJEZET
Felismerés
Utólag persze, nem ezt mondtam volna neki, de egyik szó után jött a másik… Gyerekes viselkedésemmel csak azt értem el, hogy felállt, felöltözött, aztán könnyezve elviharzott. Próbáltam megállítani, de hasztalan. Ellöktem az egyetlen embert magamtól, aki Isten tudja miért, de törődött velem, aki segíteni akart annak ellenére, hogy tudja, milyen vagyok. Azt a lányt, aki olyannyira tetszett, hogy igazából képes lettem volna érte megváltozni, de akkor ott, abban a helyzetben, egyszerűen elbasztam. Erre nincs szebb kifejezés… néha az emberek rosszul döntenek, hagyják, hogy hangulatuk, kételyük irányítsa őket. Szerintem ilyenekből lesznek a hatalmas veszekedések. A felek nem képesek észre venni, hogy a semmi miatt ordibálnak. Esendők vagyunk. S én, mint az esendőség mintaképe, mit tettem ezután? Gondolható. Mindent elkövettem, hogy visszaessekk abba az állapotba, amiből rövid időre felébresztettek. Ültem a kanapén, ahol még az illatát még mindig érezni lehetett. Az a finom, magával ragadó illat, ami mintha szólt volna hozzám: „Hülye”. Vagy ez a belső gondolatom volt? Nem tudom, kissé össze folyt. Azt tudom, hogy nem tudtam tétlenül ott ülni és punnyadni, mint eddig. „Vége a remete életnek” határoztam el magam, s elterveztem, hogy holnapután elmegyek a bulizóhelyre, ahova mindig jártunk Valentinnal, s ő ott volt, most is ott kell lennie, muszáj!
Aznap úgy véltem, hogy még jobban nézek ki, mint a hetek óta tartó önsanyargatás előtt. Persze be voltam állva ugyan, de ebből merítettem bátorságot elé állni, és eldönteni, hogy véget vetek a hülyeségeimnek.
A szórakozó hely, semmit sem változott, mintha az emberek azóta ott lennének, ugyan az a Dj, ugyanazok az arcok, haverok. Csak én voltam új jelenség ott. Körülvettek, a hölgyek megöleltek, összepusziltak. A haverok közül sokan mélyen a szemembe néztek, s megszorították a kezem, mások azonnal fizettek egy kört. „Itt van Dániel” ma ünnepelünk! Egy ideig meg is feledkeztem magamról, a második körnél jutott eszembe, hogy miért is jöttem valójában… s, hogy ezek az emberek közül mikor bajban voltam egy sem kérdezte meg: „Mi van veled, jól vagy?”. Ott hagytam őket, elrohantam. Izzadtam, mint egy ló, bármelyik terembe is rohantam, ő nem volt ott. A tömegben, a tánctéren, még a női mosdóban is megnéztem. Szóvá is tették, hogy nem jó helyen vagyok, ha csak a farkamat időközbe nem cseréltem le… Nem jött el.
Leültem egy terem magányosabb sarkába, kezembe helyeztem a fejem. Sírógörcs támadt rám, és nem tudtam irányítani a bennem dúló fájdalmat. „Mekkora egy barom vagyok” – gondoltam magamban. Végül kétségbeesésem odáig fajult, hogy át kóvályogtam a pulthoz inni. Ironikus, hogy mellettem egy pár enyelgett. Nem bírtam…
Gonosz tervet eszeltem ki! Megkértem a srácot, hogy fogja meg a sörömet, amíg pár percig nem figyelt lenyaltam a barátnőjét. A gyerekesség legmélyebbje volt ez: „Ha én nem lehetek boldog, más se legyen az!”. A csávó persze, pont ahogy gondoltam úgy felhúzta magát (jogosan), hogy tiszta erejéből a képembe nyomta öklét, hogy annak helye tanítson jómodorra. Erejétől a földre zuhantam. S valamelyest helyre is hozott. Szerencsémre utána kézen ragadta a csajt, és elviharzottak.
Felkeltem, és a kabátomért indultam. Ekkor vettem észre, hogy Anna egyik barátnője ott ül az egyik asztalnál. Mintha semmi sem történt volna, oda mentem hozzá. Rövid faggatás után kiszedtem belőle hol lakik Anna, mert már nem emlékeztem pontosan. Az utolsó pénzemmel kitaxiztam hozzá. Nem volt kapucsengő, így könnyedén feljutottam az ajtóig… de ott, lefagytam. Egyrészről mert a név az ajtón Téglás Anna volt, a vezetéknév megegyezett Téglás Gerivel, akit anno én buktattam le… másrészről amúgy sem tudtam volna, hogy mit mondjak. Végül úgy döntöttem, hogy ebben az állapotban csak elrontanám az utolsó esélyem is. Viszont, nem akartam csak úgy elmenni. A zsebemben találtam egy papírzsebkendőt és egy golyóstollat. Arra írtam neki egy verset… tudom nyálas… de ez tűnt a legjobb ötletnek:
Az éjszaka csendjében világokon át lopóztam hozzád,
hogy szívem melegét, s a felismerést elhozzam.
Álmodból felzavarni ám mégsem akartalak,
helyette ezt hagytam neked. Hisz elfelejteni már nem tudlak…
s nem is akarlak!
Viselkedésemre kifogás nincs, de gyermeteg létem befejeztem.
Ha balga lelkem még mindig védenéd,
Ha csókoddal ajkam édesítenéd,
Írj nekem. S a múltat feledve, minden rosszát feledem.
Írj, s bármit megteszek, hogy egyszer majd, kiengeszteljelek!
XV. FEJEZET
Tiszta pillanatok
Ez után, haza mentem gyalog. A lábam fájt mire végre haza értem. Úgy éreztem, nem tettem eleget, de mégis aznap éjjel, egy halovány mosollyal kapott el az álom. Másnap fájó fejjel ébredtem, rám tört a múlt, de én most először ajtót engedtem neki, s befogattam ezt a napot, s minden mást amit Valentinnal éltem át. Nem nyúltam semmihez, inkább kitakarítottam a lakást. Az üvegcsék, vodkás és whiskys üvegek tartalmát a wc-be öntöttem. Lehúztam, aztán a füvet, kokót, s a mániám is. Életemben nem kívántam még ennyire ezeket a szarokat. De én tűrtem, napokig tűrtem, és türelmesen vártam Anna válaszát. Talán egy hét is el telt már… rendesen étkeztem, éreztem a húsok ízét… csodálatos volt. Mintha egy régi barátot ölelnék meg. A régi barátról persze, mindig a szerek jutottak eszembe, így nagy vitába estem magammal. A kis ördög az agyam legmélyebb szegletét vette célba, az mellett érvelt, hogy nem éri meg magamat tűrtőztetnem.
Úgysem ír vissza Anna, s hogy Gerivel fut össze, bár mindegy, hisz ennek az elcseszettnek nincs nála esélye. Ilyenkor mindig Valentint képzeltem el magam előtt, aki az ellenkezőjét mondta, s mindig meggyőzött. De ma. Ma Valentin nem jelent meg, s én nem bírtam tovább.
XVI. FEJEZET
Ha iszom az nem ugyanaz, nem?
„Beszéltem ma Istennel, és azt mondta, szégyelli magát.
Mi lett belőlem, mit tettem?
Beszéltem ma az ördöggel, azt mondta, érti más baját,
de most nem ő a hunyó, s én elhittem szavát.
Szélesre tárt karokkal állok egymagamban.
Nem születtem hősnek, s nem vagyok halhatatlan.
Nem tudom már, mi a helyes, mi a helytelen.
A mennyet nem találom, de a pokol itt van velem, a pokol itt van velem.
Hallottam Isten hangját, és olyan volt, mint az enyém.
Mit tettem, és mi lett belőlem?
Megjelent nekem az ördög, és olyan volt, mint én.
Átnéztem rajta, elfordultam.
Szélesre tárt karokkal állok egymagamban.
Nem születtem hősnek, s nem vagyok halhatatlan.
Nem tudom már, mi a helyes, mi a helytelen.
A mennyet nem találom, de a pokol itt van velem, a pokol itt van velem.
Nem védekezek, a mélybe süllyedek,
zuhanok egyre lejjebb,
minden nap közelebb
Egyre közelebb a véghez,
a véghez, a véghez, a véghez,
minden nap közelebb.”
Felkaptam a kabátom, és a lakás melletti ABC-ből akartam egy rakat piát venni. Épp a kasszánál álltam. Amikor megjött azaz sms. Felette az a gyönyörű név. Félve nyitottam meg az üzenetet. Érdekesmód, ez is egy vers volt… ez felettébb meglepett. Mosolyogva olvastam végig, majd szépen mindent visszapakoltam a polcokra, s vettem egy üveg tejet!
A ma éjszakát is fájó szívvel aludtam át,
Nem tudtam versedet, nem érezni át.
Szívem dobbant minden során…
De mitévő ily szavakra most az elme
Nem tudom, nem tudom, hogy féljem,
Vagy teljesen fogadjam magamba léted,
ez az én dilemmám…
De, hogy kiderítsem kíváncsiságom legjavát,
S tárgyát… Jöjj át.
XVII. FEJEZET
Valóban erre vártam?
Erre vártam. Ez az sms, számomra mindent megért! Mintha ez jelentette volna a kiutat a fűből, a depresszióból, és a hazugságokból. Pedig már kezdtem elfogadni a sorsomat, hogy ebből már nem tudok kimászni. Egyre többet gondoltam az öngyilkosságra, s ez most vissza adta az élet utáni vágyamat.
A tejet otthon benyakaltam, és utána elgyalogoltam Anita otthonához. A járást már megjegyeztem, az elágazó utcák sem jelentettek problémát. A lépcsőház fénye bizalommal töltött el, ahogy mentem fel a lépcsőkön még egy mosoly is megjelent az arcomra. Az ajtónál viszont az arcomra fagyott az a bizonyos mosoly. Hirtelen rémület fogott el. A névtáblán ez állt: „Téglás Anita”. A múlt mintha egy hatalmas pofont adott volna. 5-10 percet álltam ott és az arcomat súroltam. Aztán össze szedtem minden bátorságomat, bemeséltem magamnak, hogy a vezetéknév megegyezése semmit sem jelent, Attól még nem biztos, hogy nem rokonok…
A kopogtatásra Anna szinte azonnal ajtót nyitott. Bekísért a konyhába és oda rakott egy kávét főni. Kérte, hogy ne haragudjak, de még el kell készüljön (otthoni ruhában volt), nem bántam volna ugyan ezt az öltözetet sem, hisz nem voltam valami „díszvendég”, ő mégis úgy bánt velem. Jó, végülis értékeltem az igyekezetét, jól esett. Amíg vártam körbenéztem a konyhában, modern kialakítású volt, a régi ezerszer használt kotyogóssal ellentétben, ami a villanytűzhelyen ontotta magából a fekete energiabombát. Hasonlított arra a képre, amit otthon gyakran éreztem… teljesen együtt tudtam érezni azzal a kávéfőzővel, hisz hasonlóan kitűntem a családi fészekből, de azért egy jóideig elviseltek, megszokásból.
Anna, a nőkre vonatkozó sztereotípiákkal ellentétben, hamar elkészült. Kényelmes, de mégis „emberek szeme el való” öltözetben jelent meg újra. Levette az akkor már csendben sistergő kávéfőzőt és két poharat vett elő. Leült szembe velem szemben, beszélgetésbe elegyedtünk a mindennapokról. Én kérdeztem tőle főleg, ebben a témában, mert érezhető volt a feszültség, szerettem volna egy kicsit oldani. De, nem ezért voltam én ott. Egy kis idő elteltével neki kezdtünk a nehezebb témának. Elmondtam, hogy elutasításom nem a személye miatt volt, hanem mert nem hittem magamban. Viszont már bebizonyítottam magamnak, hogy mire vagyok képes (jó, a megingásomat nem említettem érthető módon)! Boldog volt, hogy végre elkezdtem normálisan gondolkozni, és az a férfi ül előtte, aki egykor haza kísérte. Ezt onnan tudtam, hogy mesélésem közben mosolygott, a szeme meg csillogott.
– És hogyan tovább Dániel? Mit szeretnél kezdeni most már az életeddel? – szegezte nekem végül ezt az egyszerűnek tűnő, mégis elég mély kérdést
– Szeretnék boldog lenni. – vágtam vissza egy burkolt frappáns válasszal, amibe minden benne volt ugyan, de nem volt túl kielégítő számára
– És ez mit takar? Sok féleképpen lehet az ember boldog…
– Valóban. A boldogságot számomra régen a munkám jelentette, valószínűleg vissza megyek hamarosan a céghez.
– Ennek nagyon örülök! – helyeselt Anna
– Aztán, szeretném elnyerni egy gyönyörű hölgy bizalmát is, aki vissza adta számomra a reményt…
– Miben reménykedsz? – egy kissé elpirultan, de annál kíváncsiabban folytatta a faggatást
– Abban, hogy teljesen le tudom zárni a múltam és a jövőmet egy olyan ember mellett élhetem le, aki hogyha bajban vagyok képes átjönni és helyre rázni…
Ekkor felállt, oda jött hozzám és megölelt. S annyira magához szorított, amennyire csak tudott. A fülembe súgta: „Mindig ott leszek neked, ha kellek, csak ne bánts…”. Sosem bántottam volna, de ha netán valaha mégis megbántanám, már most előre bántam.
Így öleltük egymás nagyon sokáig, aztán egymás szemébe néztünk, olyan mélyen, hogy már lelkünket csiklandozta, de mégis ajkunkat vonta össze.
Az éjszakát együtt töltöttük, mintha újjá születtem volna tőle. Sokáig néztem reggel ezt a gyönyörű teremtést… de egy idő után elszólított a természet. Ahogy épp kerestem a WC-t, megláttam egy képet a falon. Majd szívrohamot kaptam, mert azon a képen bizony egy családi kép volt, s egymás mellett ült a múltam, s a jövőm. Hát, mégis csak igaz volt. Téglás Gergő árnya csak utol ért.
Mikor Anna felkelt, már alig tudtam tűkön ülni. Bár még neki ehhez túl reggel volt, így főztem egy kávét. Letettem az asztalra, de őt ez nem érdekelte. Behúzott oda inkább magához, és jól megszorongatott. Nem bírtam tovább… nem akartam egy pillanatig se tovább hazudni neki. Elmondtam, Gergőtől vettem a füvet régen, hogy még 12.-esen felhívott, hogy elfogadtam az ajánlatát, és hogy a rendőrökkel, hogyan egyeztem meg.
Sokáig nézett ezután azokkal a nagy, kék szemeivel. Már egyáltalán nem volt álmos, ez a hír valószínűleg jobban felébresztette, mint a kávé, amit előzőleg lefőztem erre a célra. Megköszörülte a torkát, aztán csak ennyit mondott: „Jól tetted.”. Én értetlenül feküdtem mellette, nem jutott egy szó sem eszembe, mit mondhatnék… Így inkább elmondtam, hogy nem erre a reakcióra számítottam.
– Figyelj Dániel, örülök, hogy elmondtad ezt. De azaz ember egy szívtelen, erkölcstelen bűnöző, aki mások árán gazdagodott meg. A képet meg csak azért raktam fel a falra, mert akkor még egy boldog család voltunk. Ő amúgy az unokatestvérem. Idővel minden megváltozott, és nem csak ő… a családom… hogy is mondjam, más lett. Mindent irányítani akartak, engem is. Ezért is jöttem el onnan…
– Mintha magamat hallanám, bár az én családom mindig is ilyen volt…
– Valóban? Sajnálom… de akkor tudod, hogy miről beszélek. Nem érdemli meg, hogy akármikor is kiszabaduljon, te meg nem érdemelnéd meg, hogy a múltad miatt haragudjak rád.
XIII. FEJEZET
Jövő
A közös reggelünk után, felkerestem a főnököt. Ő úgy fogadott, mintha el sem mentem volna, vagy mint a tékozló fiút abban a bibliai példázatban. Vissza vett, s évekkel később a Cég résztulajdonosává tett. Ehhez rengeteg munka, és egy olyan társ kellett, aki képes volt meglátni bennem a jót, s életem eddigi és ezt követő szakaszán, támogatott.
Tehát, így ért véget kudarcsorozatom, s egy páratlan embert tudhattam az oldalamon. Persze, soha nem felejtettem el Valentin emlékét, ahogy a Cég sem. Ő mindig köztünk élt, mert akkora hatással volt ránk, amit senki más nem pótolhatott.
A tetteim szükségesek voltak ahhoz, hogy eljussak erre a pontra. Az ember hibázik, de kell, hogy tanuljon belőle. S én már rengeteget tanultam, s még fogok… büszkén nézek ezek után is majd, az emberek szemébe.
12324937_1012403235491590_306411788_n
Tőkés Hunor
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés