késő

késő lett ezen a hajnalon,

már késő, – elfutott valami előlem.

nem akarom többé hogy bántson,

ez a gondolat többé ne fájjon.

ez mi te vagy

széttépett sorokban, –

megszűnt bennem az álom.

miből tudd sosem

ébredtem fel.

bántottuk egymást,

szíved lett a hajthatatlan.

halld hát imám

szél viszi hozzád:

ha ajkam egy utolsó szót

suttog, te leszel,

te leszel örök szerelem.

várlak akkor is, ha már nem lehet,

mint utolsó bizonyosság,

mit csak te olthatsz el:

bennem és benned –

otthon és lélek összeforrt.

félek késő lett ezen a hajnalon

elvesztettelek, – kereslek

mindenben te

—————————————–

te és én vagyunk valahol.

Vissza a lap tetejére

part

merre indultál mikor létedet

kerested?

oly bizonytalanul, – akartad, raktad

fel-fel a szeretetet; parázs volt?

hitted azt. hited? semmi voltál, magadat kereső.

éppúgy nyugtalan vágy – a megtalálás

mi önmagad. a tested csak egy váz.

a mosoly benned, ajkadon nyugszik már.

szemed néha csillog, néha csillag.

utad sáros és pipacs.

ruhátlan és jól öltözött,

fegyelmezett. mint az ég

kora nyári napokon.

mind a tiéd, ezt jól tudod.

árnyékban állsz a lombok között.

hivatásos álmodó lettél

kit utolért valami.

véred adod érte.

melléd ér?

valahol partot érsz.

Vissza a lap tetejére

 

folyondár

még néhány lélegzetvétel,

létünk már a “túlon” átjutott

és vagyunk, töredék-másodpercek között

szeretünk és tévedünk.

eltévedünk – mert a szív ilyen,

nem gondolkodó.

erre képtelen szerv, inkább riadó’, dobbanni tudó,

meg hasadó, – sokfelé, sokszor.

hatványra emeli a lehetetlent,

osztódik. – de: nem szaporítható.

szertelen, – szerves része magunknak.

—————————————————

grammatikai hiba van benne:

zajos és idő-mértéke sincsen.

érzék-értékrendszerei között

való.

lüktető, színei egyre vörösebben

vágynak, várnak az értelmetlenségekre;

a soha el nem jövőkre.

rendszertelenül hal meg és

éled fel.

fel, egyre magasabbra,

hogy aláhullva folyondárként létezzen tovább,

talán mindenkiben.

még néhány lélegzetvétel…

Vissza a lap tetejére

 

ha már

ha már nem leszek – gondolsz rám?

hajunkban szél zúgott

reménytelenül.

te visszafojtottan álltál az ajtóban,

csak a hátad árulta el,

végleg indulsz –

kezem elengeded.

pedig

univerzum-létünket csodálta

még a halott folyó is.

előtte: hallgató dobókocka voltál,

titoknak öltöztettük egymást.

ha dobtál könnyű, vagy fáradt mozdulattal – néha kettővel

néha többel

találtál el. többnyire meghasadtam.

beléd

és a semmibe’

jutottam.

így képzeltelek magamban és

magamon.

voltál a mindenem, belül remegtél

nekem.

nekem te – és neked,

neked én?

Vissza a lap tetejére

 

valahol

valahol a kilencezer-huszonharmadik

percben lesz,

meg fog állni az idő,

melléd szegődik szende tekintetével –

valaki ismeretlen. totál’

nem várod, érkezése majd

hirtelen lesz.

lehet

megéget, vagy hidegen hagy.

akkor észre’ veszed: vagy.

vagy valaki lát,

olyannak, ahogy te is látod

magad.

rémülő szemekkel bámulod

beléd-látásait.

boldogan

magadhoz öleled

a fákkal együtt,

az örömöket,

valahol a kilencezer-huszonharmadik

percben lesz, teszel,

teszel rá, a befutó a tét.

 

tévedhetetlenül

valamikor, mikor élő lett,

addig persze halottan kóborolt,

volt, volt valahol,

megszépítette az idő közben,

már-már

magának látta így.

főleg sötétben érkezett,

az utca és a házszám is éppen idegen,

mint minden mozzanat,

amiben résztvevő, színházterem csendesen nyíló ajtaja,

olyan porszem állapot. hiszen senki. senki és valaki.

mit keres itt? meg kérdésként felmerül: a hol?

ez a darab nehéz, de könnyen érthető,

csak a főszereplő nem sejti, hogy ő. mikor ő.

rendszerei a szívből indulók,

rögtön tudta, – most máshol volt.

dimenzió-ugrás a semmibe.

magabiztosan és

tévedhetetlenül tette, mit nem.

mit igen. többnyire a semmibe.

sorokat sorolni, olyan ábrándos lett

mint szalmabálák mértani rendszere a mezőn.

közöttük – látásuk üdítően megnyerő,

illatosan az.

az még viharban. még ott is szerethető.

otthona volt a csillag, a tó tükrében

arcát is látta a nap:

mint nap. mely világít.

világít neki a sötétben.

fénycsíkot hagyott – ez maradt

maga.

és mögött.

Vissza a lap tetejére

 

kék hold

még ne, még ne, van idő,

holtan hever, de van valami –

benned és bennem.

hát nem látod?

és Isten sírni akart ma is a szememben,

mellém zuhanva ült a rettegés tavában a fájdalom

fekete fátyollal lebegve;

és húzott, taszított le a mély-sötétbe.

még ne, még ne, van idő,

várni ránk, – bár nem lehet semmi már.

mi legyen?

hallgatom a végzetem,

nem vagy itt és nem is leszel.

akartalak, mindenben, – földeken és tengereken,

mindenhol csak te.

te vagy és leszel nekem.

ha meghaltam benned, akkor

végtelen tájakon születek meg.

ott végleg – oldódó kék hold színekkel

takarlak be.

még ne, még ne, van idő.

ölj már meg. végleg, – vagy emelj fel egészben.

szívedig akarj. egészen.

—————————————————–

talán nem is létezel.

Vissza a lap tetejére

 

a lélek súlya /21 gramm/

végül már csak a kócos mosolya

terült szét. ez volt mindene.

ez éppen elég.

nem tudni mire. mert ő nem jó semmire – semmije sem volt.

se másnak. se önmagának.

úszó hal. partra vetve, – csak tátog

hangtalanul.

haldokló kérdések – labirintusok között.

alábbhagy már felgyorsult lélegzete és

valamit maga mögött hagyott:

nem tudta mégsem hogy mit. ez előtte vagy utána volt?

napjaiban egyszer – meglepte őt

a néma kagyló hangja. tizenöt másodpercre. ránézett és

nem változott semmi akkor.

tévedett.

ahogy most is.

————————————-

mindene maradt a lélek,

széppé látott bármit –

szélfútta öreg fellegekben.

talán utolsó; lassított mozdulatban

kezet nyújtott a mindenségnek, a parttalannak.

Vissza a lap tetejére

 

amiért

amiért a lét peremére kerül valami – való

az lehet a saját igazságod,

érvényes lesz. érinthetetlen.

mint te magad és mindenki más.

egyedi, utánozhatatlan lenyomatok

vagyunk

valamennyien.

talán ébredünk, talán megszökünk

———————————–

mi elől?

vagy: mi után futunk?

megleljük előbb-utóbb,

saját magunk.

ismeretlenekből – ismerőssé leszünk.

felfedezők, bátor elsők, megszokások.

látjuk tükrünkben a valót.

szemünkben az álmodót.

a rossz széppé folyik szét: szavakban vesztünk, (nyerünk)

többé nem másban keressük zsibbadó ujjainkat – sajátunkba tesszük. bizalommal.

hiszünk saját fegyvertelenségünkben,

erőben és gyengeségben.

lüktető reggeli fényben

és megszületünk egy egészben.

Vissza a lap tetejére

 

szenzibilis

szenzibilis napfoltok szemem előtt,

nem kértem őket, mégis itt táncolnak

szüntelenül.

mintha elérhetném –

két kézzel kapok utánuk,

én kergetem őket: fénnyel, vagy fénytelenül.

tüzeik csak látomások már,

már ruhátlanok az álmok is talán.

egypercesek lassítva úsznak el,

mintha lennének valahol – valakinek.

forróságtól olvadó aszfalton

a talpak nyoma maradt,

elmaradt szavak halmaza

illan elő, – tűnik el nyomtalan.

—————————-

semmi mi van, (négyszemközt);

ahogy az órák telnek,

a hold világít és felröhögve piheg.

nyugodt minden a párna illatos

puha sarkai között, – ahogy

egy új reggel ismét velem költözött.

Vissza a lap tetejére

 

tűnődés /leszel/

nem akarni semmit,

semmit, pedig lettél volna,

köztereken, széksorokban, ágyban,

de szívben mindenképp.

önfeledten, kedvesen – ami vagy. önnön lényeged

benned és benne.

mint álmodó lennél,

mindig az voltál, –

ha voltál. s nem csak egy képzelt rajz,

ki nem is létező.

mindenki tagadja életed.

élted talán,

voltál, – lenyomatokat hagysz

magad mögött.

de már vagy, magadnak – és újjá szépül

neked az idő, miben körvonalakat kapsz, hol

nem értenek, –

köztereken, széksorokban, ágyban,

szívben. – bár feledve,

de újra létezel.

álmodó vagy, hát álmodj nekik

és mindig leszel.

Vissza a lap tetejére

 

Ha volna

Ha volna út, mint valami kút,

beleesnék.

Talán víz is lenne – a legalján,

mire megérkeznék.

Mutatom mi van benne:

kövek, – nehezek, ábrándok – merészek,

akadályok – nehezéknek. Járdák egyfelé.

Meg párhuzamosan. Töménytelen tömjén. Fullasztóan.

Törvény. Bíró. Ítélet.

Lélek – ének. Szépek. Igazak mindenek-felett.

Ég. Felhőtlen. Kéken-rózsaszínben.

Zene-végtelen. Hangok-féktelen.

Érzem-ÉLET.

Miértek. Hogyanok. Megértem.

Édesvíz-csókok.

Hajat simogató kezek.

Ez mind lenne,

ha volna hajó, mi oda’ vinne.

Vissza a lap tetejére

 

pár soros

itt a csend. hallgat már a szó,

a hiány többé nem béklyó.

ébredő, de szárnya nincsen,

árnyak között álma sincsen.

minden színes, ami virág,

köztük pipacs, – hamvadó láng.

minden világ, kinyílt lassan,

bennük finom nyár-illattal.

itt a csend a nappalokban,

éjjel-kéken már’ aludna.

minden van, meg semmi sincsen.

elment lassan, szépen, csendben.

ahogy jött, úgy ment az álom,

dallamokban; észrevétlen.

Vissza a lap tetejére

 

Esszencia

Ma is eldobtam a papírfecnit magamban: ugyanazt írva rá, – és mint eddig minden éjjel, – mikor már elhallgattak körülöttem a zajok, kisurranok az ajtón. Könnyedén és nesztelenül, a lépcsők vezetnek kifelé hogy lélegzethez jussak. A tó partján állok már, ahol vízillat keveredik az éjszaka esszenciájával; nézem felszínét a sötétben, – még mindig látom a vörös napot; ahogy aludni tér. A holnapban is így lesz ez – addig, míg el nem tűnik korongja a lágy hullámok között, s többé nem megyek a tó vizéhez, mert elveszett, nem látom már. Vágyom és félem is ezt a pillanatot, mert maradhatna – akár örökre is velem a vörös nap – izzó fényeivel.

Vissza a lap tetejére

 

érkezések

 

csak földet kell

lágyan

simítani, ennyi elég lesz.

még a mohák között

is tegnap volt

gyűrötten ékes.

és lila nefelejcs illatokon

se keress –

semmit.

alattunk az ég kékjében

felettünk a fű nő zölden.

betakarózzuk a tél illatát

magunkba kábán,

mint

meg nem érkezést a

rét virágán.

elmosódó szürkületben

a fények,

árnyékban hálva

többé nem remélnek.

csak földet kell

lágyan

simítani, ennyi elég lesz.

Vissza a lap tetejére

 

oxi-gén

mit tartok meg:

ablakot, széket; a lámpa elmosódott körvonalait?

mit ami bennem van?

nem körülöttem.

valóságos és élő,

nem holt eszmélések zubogásai

között.

valahogy magam vagyok,

lehetek – széles spektrumú gondolat-tereken.

kitárva tudatom fények felé;

vibrálóan köszönt, éget. hogy aztán

összefonódjon ujjaimmal,

mint valami lágy selyem,

jéghidegen.

hallom, – csendjeimben hogyan fogy a levegő

szűkülő hörgőkön át.

a sürgönyt mégis feladom,

postaládában landol:

a címzett én leszek.

értelmezem a morze jeleket,

súlyozott

mondanivalók között

nem téved el az értelem.

szívem kapuja nyitva,

katarzisok labirintusában ténfereg.

Vissza a lap tetejére
Az indulásokhoz

Az indulásokhoz hova-tovább

és nem utolsósorban szükségeltetik

hogy álmokban találkozzál

magaddal. Mintegy véletlenül éppen ott leszel,

egy stáción éppen. A sokadik; ez most ismeretlen.

Kívülről szemléled: gyermeki könnyedséggel, szinte mosolyogva már, –

már nem érted.

Régi kútnál állsz, nyikorogva húzza fel

a lényedet: meglepetésként tartogatva;

hogy rácsodálkozhass – mi van.

Törvényszerű a csomag, kibontogatod,

dezertál belőle valami, – utánakapsz,

mert pont az kell neked. Csak ez az egy kéne, – a többi persze marad,

melyeket mind lomtalanítanál.

Ugyanazok még mindig,

mik eddig is voltak.

Pipacs-tengerek, naív fűszálak, fészer-tetők,

kert-végi málnabokor is játszik. /te a földön jársz mégis/

Meg homályosan a lakkozott labda is feldereng,

de megtörte az idő,

az érdes érzésre is emlékszel, ahogy megfogtad. –

Megfoghatatlan haladnak melletted

szép ívekben amiket keresel. Meg is találnak,

az azon’ túliak is. Amazonként szeled ezt, mint aki érti – érted is.

Megszólalsz, – próbálod a hangvillán behangolni: milyen lesz.

Amikor az leszel, aki. Aki mindig is voltál.

Vissza a lap tetejére

 

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.