(A kvártély, az ideiglenes olcsó szállás) Sepsiszentgyörgyről kétszer indultunk el. No, nem mintha eltévedtünk volna, vagy ilyesmi, csak visszamentünk Csíksomlyóra. Csíksomlyó térkép szerint Csíkszereda része, és ezért sokáig nem tudtuk megtalálni. Végül sikerült megtalálnunk. Annyit tudtunk, hogy van egy Máriaoltár, ahol a kívánságok valóra válnak. És volt a fejünkben egy kép a csíksomlyói búcsúról. Azt hittük ez egy és ugyanaz, de súlyosan tévedtünk. Elmentünk az út legvégére, és ott bíztató jelként hasonló táj fogadott minket, mint a képeken. Egy kis faépület alatt forrás zubogott három csövön át, a Hűség forrása. Egy vasas forrásvíz, aminek a vizét a helyiek literszámra hordták haza. Nem túl finom, megkóstoltam, de a hűség sem mindig az. Nem sokkal messzebb egy félkör alakú faépítmény közepén megpillantottunk egy sárga zavaros vizet, ami középen buborékozva tört fel. A partján két magyar fiú és egy román néni az unokájával hűsölt. Itt volt talán a leginkább szembetűnő a viszonya a két népcsoportnak. A két fiú gondtalanul játszott, és mártózott az egyébként nagyjából 10 fokos vízben, és a néni is zavartalanul beszélgetett az unokájával. Mi beszédbe elegyedtünk a fiúkkal, akik nagyon aranyosan segítettek nekünk a helyes út megtalálásában. Aztán a néni beszélni kezdett a fiúkhoz. A hangsúlyából ítélve csak beszélgetni akart, amolyan öregesen. A két fiú nem vágott közbe, csak a végén a kisebbik megkérdezte a nagyobbiktól, „Mit mondott? Mit akar tőlünk?” A nagyobbik talán próbálta az elején megfejteni mit akar a néni, de aztán letett róla. „Nem tudom, de nem is érdekel!” Onnantól nem próbált meg sem a néni beszélni a gyerekekhez, sem őket nem izgatta igazán, hogy mit akart tőlük a néni.

A csíksomlyói hármas oltárhoz, attól félve, hogy nincs hely az autónak, gyalog tettük meg. Igazából nem volt rossz az a kilométeres meredek séta, mert szép volt, az tagadhatatlan. Felérve azonban semmilyen kívánásra alkalmas helyet nem találtunk. A látvány azonban tényleg nagyon megéri. Az a kis oltár is megérdemli, hogy megnézze az, aki arra jár, de a szembe lévő táj, a dombok, még a magamfajta nem túl természetbarát egyéneket is lázba hozta. Nem sokkal feljebb még egy kis romfalu szerűséget is találtunk, bár valójában szerintem az a zarándokút része. Lefelé pedig már mi is a zarándokemlékművekkel közrefogott rendkívül meredek hegyoldalt választottuk, ahol csak cikk-cakkban lehetett lefelé haladni. Az út közben mozgást hallottunk a mellettünk lévő erdőből, és mivel nem akarunk egy medvével sem pacsizni, ezért nem apróztuk el a lejutást. Én még fenékre is ültem egy nagyon omlós szakaszon, és fenéken csúszva is tettem meg azt a pár métert, ahol nem találtunk biztonságos talajt.

Mikor végre lejutottunk, találtunk egy nagyon szimpatikus, de mint kiderült annál pajzánabb bácsit, akivel hosszas (természetesen magyar) körmondatok végén megtudtuk, hogy valójában, amit mi keresünk, az egy templom. A csíksomlyói kegytemplom. Onnan nem messze volt, sőt végig ráláttunk a templomra, ezért nem volt veszíteni valónk, meg a bácsikának humora is épp eléggé letaglózott minket, így gyorsan továbbálltunk. A templom előtt hatalmas parkoló fogadott minket, ezért nem volt gondunk erre sem. A templomon magyarul volt feltűntetve minden, körülötte mindenféle sátrakban kegytárgyakat árultak. Itt hatalmas számú zarándokra fel vannak készülve. Egy teljesen átlagos hétköznapon voltunk ott, mégis belépve a templomba döbbentünk rá, hogy itt bizony nem átlagos templommustra fogad bennünket, ugyanis hosszú sor állt az oltár mögötti emelvénnyel megemelt szűz Máriához, ahol végül imádkozni, kívánni lehetett. A sorban mindenki magyar volt, valahogy már ki volt hegyezve a fülünk és a figyelmünk a magyar szóra, és mindenhonnan azt hallottunk csak. Amikor rájöttünk, hogy a szobor cipőjének a hegyét kell megsimogatni a kívánságod közben, és hogy a többség ezt zsebkendővel teszi, nyílván, hogy ne tegyen kárt magában a szoborban. Egyesek még valahonnan direkt erre készített zsebkendőket is vettek, de mi a sátrakhoz nem mentünk el. De zsebkendőnk nem volt, így a mögöttünk lévőhöz fordultunk segítségért, akik nagyon szívesen adtak nekünk egy- egy zsebkendőt, és beszélgetésbe is elegyedtünk, amely során kiderült, hogy egy néni közülük a helyi, és hozzá jöttek vendégségbe magyarországi ismerősök. Nem csak mi vagyunk ilyen elvetemültek, jó érzés volt tudni. Az szobor előtt ki volt téve egy nagyon hosszú imádság, és nekem volt olyan szerencsém, hogy az előttem lévők sem siették el a dolgot, ezért én is végigolvashattam. Sosem hittem volna, de abba a percben, hogy odaálltam a szobor elé, izgulni kezdtem, ilyen lámpalázhoz hasonlóan, aminek az okát a mai napig nem értem, bár alapvetően szkeptikus hívő vagyok, ilyen buzgalom nem jellemző rám. A kívánságomat igyekeztem pontosan, érthetően mondani neki, félve attól, hogyha tényleg valóra válik, akkor nehogy szívás legyen a vége. És őszintén szólva, én most próbára bőven teszem a hely és csíksomlyói Szűz Mária erejét, ugyanis olyan lehetetlent kívántam, hogy ha az egyszer valóra válik, az teljes bizonyossággal ennek a helynek és ennek a szobornak lesz köszönhető, mert sem véletlen, sem akarat nem képes úgy alakítani a dolgokat, hogy az sikerüljön, csak a csoda segíthet hozzá. Ha sikerült, mindenképpen szólni fogok róla.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Azután visszatértünk újra Sepsiszentgyörgyre, és miután megállapítottuk, hogy erre a városra is kevés volt a két nap, már haladtunk is tovább a Kastély túránkra, elsőként Vlad Tepeshez, a hírhedt Dakulához. Itt már kísérőre nem számíthattunk, csak ketten voltunk lányok, kezdetleges romántudással, és nem túl fejlett egyéb nyelvismerettel, így kicsit megszeppenve róttuk a kilométereket, és reméltük a legjobbakat. Viszont elhagytuk Székelyföld magyarlakta biztonságát, ami miatt a magyar tudásunkat félre is tehettük a hátra lévő napokra.

Az út szélén rengeteg árus volt, nagyjából kilométerenként egy, akik többnyire a hegyi erdőkben talált különböző érdekes színű és formájú gombákat árulták hatalmas mennyiségben. Ezen az úton találkoztam a híres utakkal, amiknek a közepén betonfal van, hogy a kanyarokban ne menjenek egymásnak az autósok. Nekem ezt azért mondták, hogy féljek tőle, mert nyilván nem lenne jó nekikoccanni, de engem biztonsággal töltött el. Annyian elhagyták a sávjukat az úton azért, hogy nagyobb sebességgel, kisebb ívben tudjanak haladni, hogy kifejezetten megnyugtatott a tudat, hogy emiatt nem kell most aggódnom. Nekem szimpatikus volt ez a válaszfal, az én életemet óvta. Viszont ettől előzni sem lehet. Tekintve, hogy az én minimális sebességátlépésem még mindig kevés volt a helyi erőknek, és bizonyos időnként úgyis kellett pihenőt tartanom, ezért félreálltam néha. Azt imádtam, hogy ilyenkor nekiálltak dudálni… Hát nagyon szívesen ti b…. f…. g…. sz….ok…. Na mindegy is…  Azért be kell vallanom, hogy nem igazán mentünk messzire ilyenkor az autótól. Azért ha megjelenik egy medve mégis jobb, ha az ember egy kocsiban ül…

Majd elfelejtettem, hogy valahol útközben megálltunk, és rájöttünk, hogy a ki kirándulásunk után nem fogunk odaérni időben a szállásra. Betértünk egy székely fogadóba, ahol az elköltött fagylaltos (igazi) palacsinta közben segítséget kértünk az ott dolgozó magyaroktól, hogy valaki esetleg nem segítene beszélni a szállásadó nénivel. Igazából nem sokan beszéltek románul. Egy hölgy volt, aki segített nekünk, és végül elmondta a szállásadónak, hogy késni fogunk a megbeszélt időponthoz képest. Nagyon nagy szerencsénk volt, és nagyon hálásak lehettünk a segítségért.

Még odafelé megálltunk Brassóban, és az óriási pozitív csalódás volt. A város hatalmas, de mégsem volt olyan vad, mint Kolozsvár. Sikerült találnunk egy megfelelő parkolót, a parkoló őr bácsi magyarul segített nekünk és még aprót is váltott, és megtaláltunk mindent, amit kerestünk. A várttal ellentétben itt angolul csak egy helyen, többségben németül tudtak nekünk segíteni. A legszebb hely a Hollywood szerű Brasov felirat volt, ami állítólag a legmagasabb csúcson van, és nagyon messzire ellátni onnan. Hát időhiány miatt ez nekünk kimaradt. Helyette viszont megcsodálhattuk a gyönyörű belvárost, felfedezhettük az egyetlen magyar szót, ami egy fából készült kocsi oldalán díszelgett (kürtöskalács), és megcsodálhattuk 9 lei-ért cserébe a Fekete templomot, ami egy gigantikus és nem hétköznapi templom, tele magyar vonatkozásokkal. Ott nem lehetett fényképezni és kamerázni, pedig érdemes lett volna a hatalmas, díszes teret, a kétoldalra fordítható padokat, amik egyik állásban az oltár felé, a másik állásban az orgona felé néznek, mivel a gigantikus méretű orgonán rendszeresen koncerteket adnak, a perzsaszőnyegeket a falon, a „nemesi páholyt” és mindez nagyon világos és ünnepi. A templomban egyébként egy magyar csoportra lettünk figyelmesek, aminek a vezetője egy nagyon fiatal lány volt, mint kiderült gyakorlatát tölti. Először rajta lehetett hallani némi tájszólást, de ő is teljesen érthetően beszélt, és nagyon ügyesen mutatta be a templomot. Kiderült, hogy itt csak gyakornokok az idegenvezetők, és a névtáblákból az is kiderült, hogy mindegyik lány magyar.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A főtér óriási, közbe veszik a múltszázadból maradt, de szépen felújított épületek, és mögöttük mindenhol sötétzöldben pompáztak a hegyek. Borzalmasan szép volt. A főtéren álló szökőkút Erdély látványosságainak listája élén áll, és megtudtuk érteni, hogy miért. Nem is maga a kút a hatalmas méretével a lenyűgöző, hanem az, ahogy uralja a hatalmas teret és amilyen érzés volt, hogy a megfelelő oldalról egyszerre lehetett látni a kutat, az embereket, az épületeket, és a hegyet, tetején a Brassó felirattal. Ez így egybe felejthetetlen volt. Ja, és a legjobb az egészben, hogy felfedeztük a „brékelő” gyalogosátkelőt. Az utunk során feltűnt, hogy Nyíregyházán beszélnek a gyalogosátkelők, Kolozsváron semmi hangot nem adnak ki, és a érzésre gyorsabban váltanak, itt Brassóban pedig nem adnak ki ugyanhangot, de a zöld emberkének két állása van, ami váltakozik, az egyik a sima állás, a másik, hogy az egyik lába felhúzott. Azt szerette volna ábrázolni, hogy az emberke megy, de mi beleláttuk, hogy „brékel”, ezért az úgy is van. Hehe…

Amikor megérkeztünk Törcsvárra, először is elájultunk a hegyek béklyójának látványától. Baromi szép… tényleg… Egyszerűen nem lehet vele betelni. Nagyon nehezen találtuk meg az eldugott szállásunkat, ami tényleg egy világvégi helyen volt. A szállásadó néni csak románul beszélt, semmi más nyelv, legfeljebb a nemzetközi szavak. Mégis valahogy megértettük egymást. Még jó, hogy jók voltunk mindketten Activityben, és pár román szó az előző napokból ragadt ránk. Viszont a néni meglepetésünkre nagyon imádott minket. Két perc ismeretség után roppant furcsa volt, hogy minden kimondott román szó után kaptunk egy nagy ölelést. Jól neveltek minket, és nem akartunk udvariatlanok lenni, úgyhogy tűrtük.

Még aznap este meggondolatlanul kimentünk vacsorázni. Csakhogy annyira kint voltunk a világ végén, hogy a vacsorázó helyek is mind kilométerekre voltak. Mi elindultunk a nap utolsó sugaraival megkeresni egy éttermet. Rájöttünk, hogy a helyi beszélt nyelv az angol. Arra is, hogy a hegyekben este k’’’’a hideg van. Arra is, hogy a helyi infrastruktúra a turizmusra épül, és olyan villákat húznak fel szálloda gyanánt, hogy az valami elképesztő. Arra is, hogy a szabadtéri vacsora, nem mindig jó ötlet, be nem engedtek minket, ezért olyan gyorsan még az életben nem ettünk, mint akkor. Arra is, hogy sötétben félünk, és a gyéren megvilágított kristálytiszta hegyi patak felett még átimbolyog az ember, na de mihez kezdünk majd a totál sötétségbe bújt szállásunkkal. És persze itt volt legnagyobb esélye egy esetleges medvetámadásnak is. Mindeközben nagyon fáztunk. És a sok- sok bajunk közepette olyan dolog történt, amire nem számítottunk. Az út mellett haladtunk, mivel járda nem volt, és megállt mögöttünk egy fehér furgon. Hátra sem mertünk nézni, de éreztük, hogy valami nincs rendben. Aztán egy pár méter erejéig követett minket lépés tempóban, ami alatt igyekeztünk nem tudomást venni róla, végül gyorsítva megelőzött minket, és eközben egy kifröcskölt az ablakon egy nagy adag vizet. Én pont megtorpantam, amikor megindult a kocsi, úgyhogy én nagyon keveset kaptam belőle, de a barátnőmet telibe találta. Én nincs jobb érzés este, amikor fázol, a sötétben, ahol talán egy medve vár rád, vizesen bandukolni tovább. Persze az elképedés óriási volt. Mindenhol vannak bunkók, és mindenhol vannak idióták is, és nem akartuk, hogy ilyesmi kedvünket szegje, sőt beláttuk, hogy az, hogy ennyivel megúsztuk ezt a vacsorát, és medvetalálkozás nélkül hazataláltunk, viszonylag jó kör volt, de akkor is furcsa volt. Megkérdeztem később korábbi vendéglátóinkat, hogy mi lehetett szerintük, ez valami helyi szokás, hogy éjjel az utcán lévő lányokat le lehet locsolni, vagy mi. Igazából túl sok kérdés nélkül rávágták, hogy ilyen itt magyarnak lenni. De kérdezhetnénk, hogy honnan tudták, hogy magyarok vagyunk? Beszéltünk magyarul, bár akkor épp megfagyó üzemmódban voltunk, ezért nem sokat. Aztán rájöttem, hogy az ajándékot, amit előző házigazdánk adott, egy székely kitűzőt, amin olvasható volt a sic felirat (latin siculitas- székelység), akkora becsben tartottam, hogy a táskámra tűztem. Ez akkor épp a hátam mögött volt, tehát tökéletesen lehetett látni, akár egy fehér furgonból is. Szívás, de végülis erre voltunk kíváncsiak: Mit tesznek az emberrel erre felé, csak azért, mert magyar. Ebből ízelítőt kaptunk és talán nem is a legdurvább módon. Mondom ezt úgy, hogy itt gyakorlatilag a világ minden népcsoportja megfordul. A kínai, a muzulmán, az amerikai, a francia, a német… csak néhány náció, aminek több tagját láttuk másnap a várban. Tehát elméletben itt mindenkit szívesen látnak, egyedül a magyarokat nem? Jó, ez sem igaz, mert a néni még másnap is össze vissza ölelgetett minket. Igaz, éjjel azért megfordult a fejemben, hogy azért ilyen kedves, mert valójában baltás gyilkos, nehezen is aludtam el, és az is igaz, hogy egy zuhany ránk fért volna, de a kád pont ott volt elhelyezve, ahol a tető ereszkedni kezd, vagyis guggolva sem nagyon fértünk volna oda a kádhoz, ezért inkább kihagytuk az élményt, de végülis életben maradtunk, és meg lettünk szeretgetve.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A vár körül szinte üdülőövezet van, játékok, kirakodóvásár, a vár előtt rengeteg Drakulás cucc, meg mindenféle szokásos bazári portéka, ajándéktárgyak… mind- mind román. A várban volt lehetőségünk magyar audioguide-t kérni, vagyis magyar fülhallgatós idegenvezetést. Azt hiszem 26 állomás volt. De irdatlan nagy tömeg mindenhol, ami nekik jó, és úgy sok szempontból jó, de nézelődés közben eléggé zavaró. És mennyire volt kihegyezve Drakulára? Semennyire. A várban egyelten szoba szólt róla, legalábbis a történet alapjául szolgáló Vladról, akinek a családfája és némi semmitmondó információ volt minden, amit megtudhattunk róla. Meg egy szoba, ahol a kínzó berendezések voltak bemutatva. Az egész a legutolsó lakókra volt kihegyezve, az utolsó román tulajdonosokra, az uralkodócsaládra. Ezzel semmi gond, szépen megtudtunk mindent a királyi párról, és a két gyerekükről, akik közül a lány volt a legeslegutolsó tulajdonos, ő élt a legtovább. A vár nagyon érdekes, rendkívül gazdagon, korhűen berendezett, a mindennapi életet és a várélet szépségeit felsorakoztató látványosság megérte azt az időt és pénzt, amivel ide eljutottunk. Pár magyar név is felbukkant a mesteremberek között, vagyis erősen sejthető, hogy a vár lakói, szolgái és mesterei is számláltak több magyart is. A vár mellett egyébként közvetlenül egy román néprajzi múzeum található, és román népviseleti ruhákat is árultak a bódékban.

Még a vizes eset sem tudta elvenni tőlünk az élményt, és az örömöt, hogy ott lehetünk, és minden egy életre szóló pozitív élmény volt itt is.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés