A következő utunk volt a leghosszabb, ami Törcsvárról Vajdahunyadra vitt minket. Egyrészt elfelejtettük a jégakkuinkat kivenni a hűtőből, ezért vissza kellett mennünk, itt eleve vesztettünk egy jó fél órát. Aztán már 4 óra vezetés után derült ki, hogy az autópálya, amire tartottunk le van zárva, vagyis újabb két és fél óra zötykölődés várt ránk a falukon keresztül. Ez az út eléggé megviselte a tűréshatáromat, mint sofőr, pokoli hosszúnak, már-már kibírhatatlannak tűnt, de végül eljutottunk Vajdahunyadra. A szálláson sem volt túl nagy szerencsénk, mert bár a foglalásnál egyértelműen jeleztük egymás felé, hogy bankkártyával lehet fizetni, mire odaértünk már nem lehetett. Így utólag belegondolva lehettem volna erélyesebb is velük, hátha előkerült volna mégis egy terminál, de akkor csak arra vágytam, hogy lepakolhassak, így odaadtam nekik az utolsó készpénzünket. Ekkor kellett készpénzt levennem, ami nem olcsó mulatság. És volt olyan is, hogy pénzváltó automata, ahol egy 5000-est és egy 2000- est is át tudtam váltani, bár kiírtam, hogy hány ban a veszteségem, azért ott annyit nem buktam összességében.

A tudat, hogy mostmár hazafelé tartunk, hogy több van a hátunk mögött, mint előttünk nekem eléggé furcsa hangulatot adott. Ott és akkor szerettem volna mindent újra elölről átélni, és nem akartam elfogadni, hogy hamarosan vége. Még a rossz dolgokat is igen. A mögöttünk lévő napok fárasztóak voltak, ami ekkor már látszott és érződött rajtunk, és talán eddig is fáradt voltam már, csak nem éreztem, mert hajtott a lendület. Egyértelműen itt volt a holtpont, amin túl kellett esni. A hosszú nap fárasztó éjszakáját azonban nem sikerült pihenéssel tölteni, ugyanis a mellettünk lévő épületben éppen egy esküvő zajlott. Ha nem fogadtam volna meg, hogy semmin nem fogok kiakadni, itt biztosan elszakadt volna a cérnám – az utolsó pénzemen kifizetett szálláson még aludni sem tudok, sőt, még egy kávét sem inni, mert pont akkor zárt a szálloda étterme. És először a nyaralás alatt, még egy nyolclábú is meg akart enni. Még jó, hogy voltam annyira mérges, hogy én nyerjem a csatát.

Viszont másnap megint úgy tűnt, hogy van még itt számunkra látni való élmény. Mivel kávét a szálláshelyen nem kaptunk, keresnünk kellett egy helyet, ahol ihatunk. Sikerült is egy huszadrangú helyen innom egy porkávét, amiben a por nem oldott állapotban, hanem csomókban úszkált. Ám ekkor furcsa dolog történt. A kocsma tele volt, pedig reggel 9 lehetett, idősek és középkorúak voltak főként. Odalépett hozzánk egy középkorú harci és tört magyarsággal elmondta, hogy kicsit beszél magyarul és hogy milyen szépek vagyunk. Ugyan ezen csak mosolyogtunk, de kíváncsi voltam, hogy honnan tud magyarul, ezért szóba elegyedtem vele. Kiderült, hogy egész jól beszél magyarul, nem csak az alapszavakat, hanem szinte mindent megértett és mindenre tudott válaszolni. Magyar tudásának gyökere pedig, hogy sokáig dolgozott Magyarországon a vendéglátásban. És itt elgondolkodtam azon, hogy mit is értünk mi „román vendégmunkás” alatt. Hiszen erről a pasiról sem tudná senki megmondani azt 100%- osan, hogy román vagy magyar, amíg rá nem kérdez… Ja, és nem mellesleg hozzátette, hogy imádja Magyarországot. Ezek után legyen okos az ember a román magyar kérdéskörben.

A Hunyadi vár megérte a hosszú strapát, annyira gyönyörű és hangulatos. A törcsvári helyzettel szemben, itt nem volt magyar nyelvű “hangidegenvezetés”, miért is lenne, hiszen a vár még nyomokban sem tartalmazna román gyökereket, hacsak nem akarjuk elhitetni a világgal, hogy Johannes de Hunyad, és Elisabeta Szilágyi román volt valaha. Mi tudjuk, hogy nem volt, de itt igyekeznek maximálisan ezt az információt elhallgatni. Pár helységbe belépve adatott csak meg az, hogy a táblán magyarul is ki legyen írva, hogy éppen milyen jellegű helyiségbe lépünk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Maga a várudvar gyalázatos módon van átépítve. A nagy udvart bedeszkázták, hogy nézőtérré lehessen alakítani, és szerintem az idelátogatók egybehangzóan arra szavaznának, hogy lehetett volna ezt szebben is. A kedvenc helységem a lovagok csarnoka volt, ami bennem tiszta Trónok harcás érzést keltett. A hunyadiak szövetségeseinek zászlói és címerei díszítették a termet. A csarnok oszlopait egy lány megérintette, és becsukott szemmel állt előtte jó pár percig. Ezt nekünk is ki kellett próbálni. Bár a terem nyugalmán kívül mást nem éreztünk, azért jó móka volt ezt is kipróbálni. A teremben továbbá volt egy sárkányszobor is, hozzá egy idegen nyelvű leírás a sárkányokról. Sajnos sosem tudom meg, hogy mi volt rajta, mert a fényviszonyok miatt nem tudtam lefényképezni, de biztos érdekes lett volna. A teremben továbbá állt egy Hunyadi János szobor- lábak nélkül- amit úgy világítottak meg, hogy pont egy szigorú vérszomjas hadvezérnek látszódjon.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A kastély olyan kacifántos a sok kis járatával, tornyával, és beugrójával, hogy alig győztük megjegyezni hol voltunk már, és hová nem jutottunk még el, na és persze merről érkeztünk és hová haladunk. A sok kis szoba, terem és loggia korhű képet adott a kastélynak nevezett labirintusról. A felszerelés minimális volt, de az elég, hogy lássuk és érezzük a vári életét. Ami különleges volt még, hogy több terem is foglalkozott a paraszti élettel, tárgyakkal, a kovácsmesternek és a lovásznak épp úgy megjelentek a szerszámai, mint az uralkodói ágy és ruhák, ebből arra következtetek, hogy a várat meglehetősen nagy lélekszámban, sok társadalmi réteg lakta. A legmeglepőbb az volt, hogy két szoba is volt, a háló és a vadásztrófea szoba, ahol egy- egy ember élőzenével tette hangulatosabbá a nézelődést. Meglepődtünk rajta, de tényleg remek ötlet. A várhoz több pince is tartozott. Az egyik a borospince, ami nagyon ötletesen pecséttel volt lezárva, aztán több semmibe vezető sötét, és lerácsozott helyiség is volt, ami elég félelmetes, aztán volt egy börtön, ahol viaszbabával szemléltették, hogyan kötöttek valakit oda a nyakánál és a kezénél fogva a ketrechez, és húzták fel olyan magara, hogy ne tudjon megszökni sehogy, végül egy kínzókamra, ahol az egyéb kínzásokat szemléltették viaszbabákkal. Itt a beszélgetésünkbe váratlanul belekapcsolódott egy szimpatikus magyar fiatalember, és szerettem volna tőle megtudni, hogy honnan érkezett és miért tud a kínzásokról ennyi mindent, de aztán átgondoltam, hogy nem biztos, hogy tudni akarom, és inamba is szállt a bátorságom. Egyébként itt minden ablak és díszelem annyira ismerősen és tipikusan Hunyadis volt, az ablakmintától az oszlopdíszekig, amit nem tudok mással magyarázni, csak úgy, hogy a környékünkön is sok minden maradt fenn a Hunyadiaktól, így elképzelhető, hogy ezért ismertem fel. A roppant mély természetes várárkot átívelő híd szintén páratlan hangulatú. Pláne a látóhatárban feltűnő magas, rácsaljú gyaloghíd, amin a világ minden kincséért sem mentem volna át.

Az érezhetően mindig sok magyar turistának köszönhetően a helyi erők is próbáltak ennek kedveskedni. Egy bizsuárus magyarul árulta nekünk hűtő mágnes gyűjteményét, de mást nem tudott már magyarul. A közelben egy szórólapos hívta fel a figyelmünket a korhű hunyadi étteremre, amire mi kíváncsiak lettünk, ám a magyaroknak kedveskedés kimerült abban, hogy magyar étlapot kaptunk, egyébként meg egy szót sem beszéltek semmilyen idegen nyelven, úgyhogy úgy rendeltünk, hogy magyar étlapon szereplő menüsort a román étlapon lévővel összehasonlították. Pechemre a pincérlány valamit nagyon félreszámolt, ezért krumplisaláta helyett céklasalátát kaptam, de annyi baj legyen.

Vajdahunyad után már csak az utolsó nagy állomásunk volt vissza, Arad. Déva vára mellett elhaladtunk út közben, de féltünk, hogy megint elcsúszunk az idővel, ezért inkább nem álltunk meg. Azért elmondhatjuk, hogy itt is voltunk már, és a távolból láttuk is. Aradon sikerült viszont a szállást egy kicsit távolabbra lőni a belvárostól, mint hittem. Végülis a főúton volt, csak a főút 10 km hosszú, így honnan tudhattam volna, hogy egy laza két kilométerre lesz a szállásunk? Az itteni nyelv leginkább a német volt, sőt az egyik portás is csak németül szólalt meg, és az utcán megállított néni is szinte tökéletes németséggel segített nekünk. Igaz előtte egy román nénit állítottunk meg, és valahogy pantomimezve őt is megértettük.

Egyébként az itteni román nyelvű „sikerek” után elmeséltem a korábbi vendéglátómnak, hogy milyen ügyesen elboldogultam, erre ő kifejezetten negatívan reagált. Ezen, bevallom meglepődtem. Rájöttem, hogy rosszul eshet egy itt élőnek, hogy románul kell megtanulni a boldoguláshoz, és talán nem véletlen a tudatos ellenállás is. A román nyelv nem olyan nehéz alap szinten, az olaszhoz hasonló latinos nyelv, amit a Római gyökerekkel lehet magyarázni. A nyelvtana sem túl nehéz. Az olvasása okoz némi fejtörést, de pár nap alatt az is elsajátítható. Arról már lehet persze vitázni, hogy mennyire csúnya nyelv, de az biztos, hogy megtanulható. A tudatos ellenállás az, ami miatt a magyarok nem akarnak megtanulni ezen a nyelven. Az iskolában idegen nyelvként tanulják, így egy alap szinten muszáj nekik megtanulni, főleg, ha nem akarnak rossz osztályzatot, vagy bukást pont ebből a tárgyból, de ettől függetlenül tudatosan kerülik és érezhetően utálják. Aki megteheti. Persze van olyan, akinek jobban megy, mert például a munkájához kell, vagy mert nem magyar iskolába jár, ezért használnia kell, sőt olyat is láttam, aki második nyelvként nem szégyelli a romántudását, hiszen ezzel is több lett, nem pedig kevesebb, de az érezhető többség utálja, hogy tudnia kell románul. Ennyit arról, hogy mennyire „románosodtak el” az itteni magyarjaink. Ha mi is Romániában élnénk kényszerből, nekünk is kellene tudni az életben maradáshoz és a boldoguláshoz.

Szóval Arad is nagy város. A görögkeleti temploma óriási, a legnagyobb talán, amit láttunk. Furcsa, hogy ennyi görögkeleti templom van, de ez is régre nyúlik vissza, a vallásos megosztottság nem a határzárral kezdődött, és nem is zavaró, legalábbis nekem egyáltalán nem. Persze Kolozsváron megtanultam, hogy véletlenül se kérdezzek rá, hol van a zsinagóga… hosszú történet… 😀

Aradon villamos jár és igazából a történelmi belvárost nem találtuk meg, csak egy roppant hosszú utcát, aminek a közepén egy parkos rész volt, így nem tudunk róla érdemben nyilatkozni. Nem akartunk sötétedés után visszamenni a szállásra, mert mégiscsak két lány volt egyedül az ismeretlenben, kísérő nélkül, ezért könnyen céltáblává válhattunk volna, így a belvárosi élményről lemondtunk. Helyette viszont másnap gazdagabbak lettünk egy magyar taxisorfőrrel, akit teljesen véletlenül találtunk a térkép által jelölt aradi vértanúk emlékhelyét kutatva. Kiderült, hogy amit a térképek mutatnak, az kamu, csak egy emléktábla egy csomó teniszpálya között, ami csúnya és kietlen helyen van. A kedves taxisbácsi viszont elmondta, hogy van olyan negyed Aradon, függetlenül attól, hogy egy magyar szót nem találtunk nyomokban sem, ahol csak magyarok élnek és magyarok is dolgoznak a vendéglátó helyeken. Ezt sajnos nem találtuk meg, a gps-be nem lehetett csak úgy beírni, hogy magyar negyed, de helyette megtaláltuk az igazi Aradi emlékművet, ami gyönyörű, monumentális és lélegzetelállító. Persze az eredeti központi helyéről eltávolították, hiszen bármilyen szép, nem román, de a park, ahova helyezték sem kevésbé méltó a szobornak. A szobron temérdek magyar koszorú és szalag díszelgett, és a tér sarkában három zászlót lobogtatott a szél, az Eus lobogót, a román zászlót, és legnagyobb meglepetésünkre a magyart. Nem is emlékszünk olyan helyre, ahol a zászlónkat hivatalosan kitűzve láttuk volna. Még Törcsvárnál sem, pedig a Castul Bran olyan nemzetközi volt, hogy vagy 40 ország zászlaja díszelgett a bejáratnál, csak a magyar nem. És szemben a térrel megtaláltuk a helyi legnagyobb magyar lap, a Nyugati Jelen szerkesztőségét is.

20160711_111611

Jó volt így befejezni a kirándulást, hogy még azon a területen keresve találtunk magyar életet, ahol elvileg már „hivatalos források szerint” nem kéne lennie. Törcsvár, Vajdahunyad és Arad mára a statisztikák szerint a magyarok által legritkábban lakott települések. A román dominancia egyértelműen érezhető mindenütt, de azért örültünk neki, hogy mindenhol magyar szóra, magyar vonatkozásra, és magyar emberekre bukkantunk itt is. Talán itt a döntő többség már nem magyar, de a magyar kisebbséget nem tudják elkergetni innen sem, ami azért megnyugtató érzés nekünk, magyaroknak.

Összességében a véleményem az utazás alatt az itteni életről és emberekről nem változott, inkább színesedett. Megismertem és tapasztaltam, ami sokat segített, hogy megpróbáljam megérteni a dolgokat. Márpedig a megértés nélküli beavatkozás az inkább szül ellenszenvet és elutasítást, mint eredményeket. Egy kolozsvári politikai párt oldalán például azt olvastam, hogy a politikai „lelkesítő beszéd”, amit a narancssárga csapat a helyieknek szánt, inkább volt visszatetszést keltő, mint segítő szándékú. Sokáig gondolkodtam, hogy ennek mi lehet az oka, de nyilván, leginkább az ismerethiány. És a sokféle ember és a sokféle elnyomási szinten élő emberek máshogy alkalmazkodtak a rendszerhez. Egy székely talán bátrabban száll szembe a rendszerrel, mint egy Kolozsvári vagy egy Aradi, aki pontosan tudja, hogy az egyetlen, aminek az ott tartózkodását köszönheti, az az együttműködési hajlandóság. Nehéz úgy nyíltan lázadni, hogy utána bemész a munkahelyedre, ahol a román munkatársaid kiközösítenek, vagy a román szomszédaid ellened fordulnak, és mivel sehol a hír, hogy lázadni érdemes lenne, ezért tűrni és alkalmazkodni kell, ez nem kívánságműsor. És a dolgot megnehezíti, ha az ember kedves románokkal is összefut, a hétköznapi emberekkel, akik ölelgetnek, meg készségesen segítenek, meg megtanulnak a nyelveden a kedvedért. Szóval bármennyire is utálatos ezt kimondani, és fájó, végül igazad kell adnom Tamási Áronnak. A nép bölcsessége mégiscsak felülírja a hatalmi zsarnokságot. Csak az a véres időszak ne lett volna…

Mihez kezdenének, ha egyszer valamilyen csoda folytán valaki azt kérné a Csíksomlyói Szűz Máriától, hogy Erdély legyen magyar terület, vagy autonóm, és ő teljesítené a kérésünket. Igen, csoda lenne, de mégis… Akkor bizony az itt élő rengeteg román lenne kisebbségben ellenünk. Mit tennénk velük? Elkergetnénk őket? Mi alapján? Akik békében szeretnének köztünk élni, az maradhatna? Hogyan kezelnénk az ő kisebbségüket? Engednénk, hogy kitűzzék a zászlóikat? Engednénk, hogy Román napot tartsanak? Beleférne nekünk három megyényi szinte színtiszta román terület? Elvárnánk tőlük, hogy ne románul beszéljenek az utcán, hanem magyarul? Meddig élne bennünk az ellenül táplált gyűlölet, és mire lenne képes? Gyűlölet- e ez egyáltalán, vagy szertefoszlana minden haragunk, ha helyre állna az igazságtalanság? Eltörölhető-e az a sok szenvedés, amit el kellett tűrni az elmúlt száz évben, és lemosható- e az emiatt kiontott vér? Én azt mondom, és tudom, hogy már megint idealista és naiv vagyok szokás szerint, hogy van jogunk és alapunk megtámadni a Trianoni szerződést, és talán eltelt annyi idő, hogy ne politikai alapon szülessen ítélet, de ha csak a gyűlölet és a harag zubog bennünk, és csak a bosszú munkálkodik bennünk, akkor egyáltalán nem érdemeljük meg azt a csodát, hogy ez valaha megtörténjen. Viszont ha képesek vagyunk érdemben, példamutatóan a kérdéshez állni, a fejünkben a toleranciával a szívünkben a könyörülettel ezekhez az emberekhez állni, akkor méltóvá válhatunk erre a csodára is. Idealista és naiv vagyok, mint mondtam, és még nekem is nehezemre esik, pedig sok jól tapasztaltam még a románoktól is az ott töltött 10 napom alatt, és nem ebben éltem le az életem. Ehhez erőn felül fel kell emelkednünk és erkölcsi tartással, tudatosan kell legyőznünk a bennünk munkálkodó érzelmeket, és ez roppant nehéz. Viszont elődeink képesen voltak a történelemkönyvek szerint erre az erkölcsi nagyságra, így talán mi is azok lehetünk. Egy azonban biztos. Nem járható út a románokkal szembeni gyűlöletbeszédeken és a haragon alapuló indulatpolitika. A tiszta, logikus, törvényes ösvényt kell megtalálni. Mert, mint Zilahon a bíróság épületén olvasható volt román nyelven: „A törvény felett nem áll senki.”

Talán kevésbé politikai és az érzelmektől mentes úti beszámolómnak osztatlanabb lenne a sikere, mint ennek a szubjektivitástól fröcsögő írásnak. De én nem azért mentem, hogy csak a táj szépségeiről és a csivitelő madarak énekéről zengjek dicshimnuszt, én ezért mentem, hogy lássak és értsek és másokkal is megértessek. Ha nem így csináltam volna, felesleg lett volna minden szó, pedig biztosan volt, akit megbántottam, és aki nem ért velem egyet. Természetesen az ezzel kapcsolatos vitáknak helye van, és állok elébe, még úgyis, hogy lehet, hogy elvesztem. De azt hiszem magyarnak lenni leginkább azt jelenti, hogy szolgáljam a hazámat, és a magyarokat, bárhol éljenek is, és én igyekszem ezt tenné, még akkor is, ha jelenleg ennyi telik csak tőlem. Talán majd egyszer többet is tehetek, és kívánom is, hogy egyszer többet tehessek.

Köszönöm Erdély a csodálatos utazás és a felejthetetlen élményeket. Remélem, egyszer viszonozni tudom valahogy.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés