A mai napon emlékeztünk meg a Trianoni “vereségünkről”. Városszerte mindenféle program volt. Az egyik központi helyen a jobbik tartott “szeánszot”, amiben fennen daloltak és hirdették,  hogy legyünk igazából magyarok, hogy ne hagyjuk magunkat eltaposni, mert hogy a nemzeti egység számít, nem az országhatár. Különös gondolatom támadt ezzel kapcsolatban.

Egyrészt maga a jobbik létezése alapszik Trianon fájdalmán. Az emberek szimpátiáját is így nyerték el, én azt gondolom, hogy ettől a nézettől nő egyre a népszerűségük. Hogy fekete egyenruhába öltözött emberkék sorfalat álltak a népnek és árpádsávos zászlókat lengettek, az persze egy kicsit sem groteszk. Nem titok, hogy nyíltan kérik ki maguknak az elcsatolt terültekhez tartozó politikai állásfoglalást, és egy határozott fellépést képzelnek el, amivel újra “egységessé” tennék a magyar nemzetet. Elvileg. De mégis egy szélsőjobboldali nacionalista párt ideái, egy nemzet fájdalmaira épült egyfajta bosszúhadjárat hova sodorhatna minket. Egy beszélgetés kapcsán találkoztam jobbikos szavazótáborát erősítő emberkékkel, akiken nem lehet látni eme szélsőségüket. Ők teljesen reális lépésnek tartják egy esetleges katonai megmozdulás lehetőségét, egy erőszakos érdekérvényesítést, amivel újraegyesítik az egykori Nagy Magyarországot. Ebben látják a jövőt. Reális cél egy katonai hadakozás két olyan ország között, akik az Európai Unio tagállamai? Nehéz kérdés. Szóval jogos kérdés az, hogy mi lenne a menete az ő kormányzásuknak, ha egyszer szavazást nyernének? Valóban hátat fordítanának az Eu-nak? Valóban erőteljesen nekimennének az összes szomszédos országnak körülöttünk? Tűrnék ezt a környező országok, Európa, vagy akár a Nato? És hogy reagálna erre egyáltalán a Nato, hiszen majdnem minden ország körülöttünk tagja a Natonak, és még Ukrajnának is felajánlották a békepartnerséget? Ez olyan végeláthatatlan káoszhoz vezethetne, amiben szerintem egyértelműen mi húznánk a rövidebbet.

Aztán ott van a nacionalitás nézete. Megint a kérdés, ki számít magyarnak. A beszélgetés alkalmával elhangzott valami olyasmi, hogy “takarítsák el itthonról a külföldieket, és csak költöztessenek ide magyarokat”. De kik is a külföldiek? A migránsok? Hiszen akkor még nem jelentett fenyegetést a bevándorlók tömege, amikor a párt megalakult. Akkor kiket űznének el? Bőrszín, szemszín, vagy idegennyelv tudás alapján “szelektálnának”? Hol lenne a határvonal? Ki az, akit megtűrnének, ki az, akit magyarnak elfogadnának. És itt most beszélhetnék a rengeteg svábról, akik a mai napig őrzik hagyományaikat  és nyelvüket is, miközben mégiscsak generációk óta magyarok. Érintené-e azt a rengeteg kínai, vietnámi, koreai embert, akik utóbbi években jelentős számban telepedtek le nálunk? Érintené e az olyan településeket, mint például a görög falunk, Beloiannisz? És talán estig sorolhatnám a szélsőséges eseteket, a szeparált részeinket, amiket kukába dobhatnának, az asszimilálódott, vagy teljesen beolvadt rétegeket nem.

Ha már minden “idegentől” megszabadultunk, mégis hogyan tervezték a kiüresedett százezreket? Hogy döntenék el, hogy ki a magyar a határokon kívül? Akik beszélik a nyelvet, és megtartották magyar hagyományaikat, kultúrájukat? És őket mégis mivel tudnák rávenni arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, őseik földjét? Bármikor elmehettek volna onnan, bárhova, de nem véletlen, hogy ennyire ragaszkodnak ahhoz a földhöz, amit felmenőik hagyományoztak rájuk, amiért vérüket ontották, amit utolsó leheletig építgetnek? És ha mégis megtennék, mégis mire számíthatnak nálunk?

Ez az egész egy agyrém.  Egy megoldhatatlan konfliktus. Végigjártuk már a Jobbik által preferált utat, ami végül a 2. világháború borzalmaihoz vezetett minket egy hasonló “tisztogatási” rendszerrel. Kell lennie valami más megoldásnak.

A másik megoldás, hogy túllépünk azon, hogy a magyar nemzet tagjai vagyunk, jótékonyan elengedjük, és egy másik identitást, egy nagyobb csoport tagjaiként tekintünk magunkra, ami lehet európai, kelet európai, Kárpát medencei népek. Hányan tudnák elengedni a magyarságukat? Hányan tudnák valóban eldobni a szívükben lobogó hazaszeretetet? A nemzettudatot ki lehet-e egyáltalán? És a helyette kínált tudat kielégítené az erős gyökerek utáni vágyunkat? Biztosan van olyan, aki ezt könnyen elengedné, de szerintem a többség erre nem lenne képes. Azok, akik belátják, hogy a magyarság, csak kínt és elnyomást jelent, azok talán támogatnának egy ilyen elképzelést. Akik viszont Emese álmát álmodják és hisznek a Csodaszarvas legendájában, azok inkább meghalnának, mintsem eldobnák maguktól ezt az álmot.

Én azok közé tartozom, akik szeretnek magyarnak lenni, akik büszkén kiállnak nemzetükért, akinek a lelkének fáj Trianon, és mégsem vagyok jobbikos. Hiszek a nemzeti sorszírűségben, az Európai olvasztótégelyben, abban, hogy egy ország attól lesz igazán pezsgő, érdekes, és fejlődőképes, ha befogadja azt, aki ide akar tartozni. Lemondani a magyarságomról elképzelhetetlen opció. Nációktól mentes területen élni pedig épp oly fájdalmas gondolat. És mégis, talán az elsők közt sütnék rám, hogy nem tartozom a magyar nemzethez. Német területről érkeztek felmenőim, talán még a zsidó vért sem tudnám megcáfolni, apai szépapám talán még magyarul sem tudott, de dédapám is bizonyítottan inkább németnek tekintette magát, ráadásul nem vagyok tipikus “barna magyar lány” sem. De 50%-ban mégis egy olyan egykor nemesi magyar család leszármazottja is vagyok, aminek a családfája messzire visszanyúlik. Hol dől ez el? Ki dönti el, hogy mi ő? Hogy érezhetem én magam teljes jogú magyarnak, amikor nem is ismerem a családom történetét, amikor az ereimben lehet, hogy “idegen nációk” tömege lelhető fel. Szóval ki mondja meg, hogy mennyire vagyok magyar? Lehetek-e 90- 60 vagy akár csak 40%-ban magyar. És ha így van, akkor egy vérvizsgálat alkalmával el kéne hagynom az otthonomat? És ha elhagyom, mégis hova mehetnék? Szóval én inkább magyar lennék. Magyarnak születtem, magyar a lelkem, a szívem, a vérem, az elmém. Nem hagynám, hogy más azt mondja nekem, hogy ezért vagy azért nem vagyok az!

A magyarság egy olyan szerteágazó fogalom, amit nem lehet definiálni.Legalábbis jól definiálni biztosan nem. Akárhova megy az ember, ott találkozik magyarokkal, és ez azt hiszem, amilyen szomorúnak hangzik, annál inkább az erősségünk. Amikor Olaszországban magyarul vásárolhattam fagylaltot, amikor Londonban magyar eladó szolgál ki magyarul mosolyogva, amikor Amerikában magyar város létezik, amikor a rokonomnak karácsonyra Kanadába küldök képeslapot, amikor a nagyapám barátja Ausztráliában élt, és ott temették el,  amikor a barátnőm Ausztriában él a családjával, hogy a gyerekeinek ne kelljen annyit nélkülözniük, mint neki, akkor csak arra tudok gondolni, hogy mi mind egy nemzet vagyunk, egy olyan nemzet részei, akit nem állítanak meg a határok. Mindenhol ott vagyunk, és mindenhol jelen vagyunk. De vajon mit jelentene nekünk magyarnak lenni, akkor, ha nem lenne egy “Anyaországunk”, egy olyan föld, ahova hazamehetünk bárhonnan, egy olyan hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk? Hiszen vannak olyan nemzetek, amiknek nincs anyaországuk, csak a kultúrájuk egyezik, esetleg a nyelvük és a hitviláguk… Nem lenne jó, ha a magyarság is gyökereit vesztené.

Szóval Trianon többet jelent egy egyszerű megemlékezésnél. Trianon él bennünk, pofon vágott minket, és mi térdre rogytunk a pofon súlya alatt. Úgy teszünk, mintha nem is történet volna meg, úgy kezeljük a sebet, hogy nem foglalkozunk vele, és amivel nem foglalkozunk valamivel, akkor az nem is létezik. Elfogadtuk és úgy teszünk, mint akik túlléptek rajta. Trianon elmúlt. Nem lehet rajta változtatni. Nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehet visszacsinálni. El kell fogadni, és élni kell vele.

Hogy milyen módon lépünk túl rajta, azt gondolom, hogy teljes egészében rajtunk múlik. De ahhoz, hogy a problémánk megoldódjon, ahhoz felszínre kell hozni, és érdemben gondolkodni kellene a továbblépésen, a feszültségek megoldásán, beszélni kellene a bennünk szunnyadó feszültségekről, mert magától nem fog megoldódni ez a kérdés sosem.

Azért az is eszembe jutott, hogy voltak már felszínes problémamegoldások. Jelmondatok sora jutott eszembe. A “vesszem Trianon” a “nem, nem, soha”. És végül a “nem, nem, nem”- az a kampány, ami olyan mély gödröt ásott a Trianoni “szenvedők” és közénk, hogy azt már csak tudatosan lehetne visszaépíteni.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés