Sok mindent gondoltam, és mondtak Erdélyről a teljesen szélsőségekig, aminek utána próbáltam járni a magam módján, mígnem azt a választ kaptam, hogy jöjjek el, és nézzem meg, mert elképzelni nem lehet. Így hát tervezésbe kezdtem, hogyan is lehetne megvalósítani a „nagy” utazást. Ebben a bejegyzésben a szervezésről fogok beszámolót adni, arról a tervezőmunkáról, amivel esélyt adtam magamnak megérteni, felfedezni „Tündérországot”, és belelátni abba, amit annyira „nem érthetek, ha nem látom a saját szememmel”. És tény, hogy jobban értem, most, hogy láttam és tapasztaltam, de még mindig nem eléggé.

Sajnos pontosan azért, mert egy határ áll köztem, és Erdély között minden előkészületnek egy külföldi utazással egyenértékűnek kellett lennie, rengeteg energiába tellett megszervezni és sok volt a kiszámíthatatlan tényező. Maga ez a tény is felnyitotta a szemem a probléma mibenlétének irányába. Ez nem egy „ruccanjunk le a Balatonra” nyaralásszervezés volt, hanem egy annál sokkal komolyabb munka, és be kell vallanom fájó pont, hiszen Erdély az én fejemben egy magyar tájegység, de jogilag mégsem az.

Az elsődleges szempont egy utazásnál a pénz. Nagyon fontos, elengedhetetlen velejárója. A nagyjából 12 napon át tartó utazás maga nagyjából 150 ezer forint (3300 ron) volt mindennel együtt, az előzetes költségeket is beleértve. Első lépésként tehát spórolni kell, én ezt jó előre megtettem. Igaz, a félretett pénzt eredetileg nem erre a célra szántam, de végül itt sokkal jobb helye volt. Nagyjából két hónappal az utazás előtt, már nagyjából tudtam, hogy mit szeretnék és miből. Egy körutazást szerettem volna, és a hétköznapi életbe belelátni, nem csak végigszaladni a szobrokon és épületeken. Sok esetben szerencsém is volt, és nagyon sok költséget a jó szándékú segítőimnek köszönhetően megspóroltam, amiért nem győzök hálálkodni nekik.

Amire mindenképpen oda kellett figyelni, az az érvényes okmányok megléte. Mivel Románia EU-s tagállam, ezért nem kell útlevél, elég a személyigazolvány, ez egy pozitív dolog. Mivel autóval mentem, ezért kérték a forgalmit, és a jogosítványomat is, (illetve benéztek a csomagtartóba is, és alkalom adtán vámoltak volna is). A forgalmihoz kértem egy úgy nevezett „zöld kártyát”, ami már nem kártya, csak egy zöld lapra nyomtatott szöveg, ami igazolja, hogy van felelősségbiztosításom az egész Unió területére. (Nem minden biztosítás terjed ki az egész EU-ra, ez is mázli volt, ha nem, célszerű lett volna újat kötni, ami nem évfordulós szerződés esetén igencsak problémás lett volna.)

Az autót egy nagyszervizen is átejtettem, a gyertyákat, az olajat és a szűrőt lecserélték, és a fékeket leellenőrizték, ez nagyjából 25 ezer forint volt (vagizok, hogy elkezdtem megszokni a romanian leuba számolást, ezért teljesen indokolatlanul beszúrom, hogy 330 ron, mert megtehetem), ami állítólag nem számít drágának. Még ezzel együtt is aggódtam, de legalább mindent megtettem és a szerelő áldását adta az útra. Mivel 16 éves autóról van szó, sajnos le kellett tennem a biztosításról, mert egy biztosító sem köt 15 évnél idősebb autóra, sőt a legtöbb már 10 éves autónál meghúzza a határt. Ez eléggé frusztrált, ezért a nyugalmam végett személyre kötöttem és a személyhez kötődő értéktárgyakra biztosítást, ami 15 ezer forint (megint teljesen indokolatlanul megjegyzem, hogy az kb. 200 ron, pedig nyílván forintban fizettem) volt két hétre.

Ha már biztonság, gondolnom kellett az egészségemre is, ezért kiváltottam az Európai Egészségbiztosítási Kártyámat is, ami 36 hónapig feljogosít arra, hogy kórházba kerüljek, és ott ellássanak bárhol az Unió és Svájc területén. Ennek egyébként költsége nincs, csak akkor kell fizetni, ha az érvényességi idő előtt elveszik, vagy megrongálódik. Meg lehetett volna csináltatni ezt a kártyát bármelyik kormányablakban nagyjából két hét alatt is, de a regionális Egészségügyi központban azonnal ki kell állítaniuk. Én nem bíztam a galambpostában, ezért ezt az utat választottam, aminek az ára két és fél órányi várakozás volt. Maga a kártya kiadása pedig két perc onnantól számítva, hogy felvillant a sorszámom, és benne van az is, hogy elhagyom az épületet. Mivel előre, online kitöltöttem a regisztrációs lapot (nem értem pontosan hogyan), már előre kész volt a kártya, rányomtatva minden személyes adatom és a dátum, amikor a kérvény kitöltöttem, csak alá kellett írnom, hogy átvettem, és mehettem is.

Lelkiismeretemet elhallgattatva még egy autótakarítást is beütemeztem indulás előtt, ami nagyjából addig tartott, amíg a határ után át nem léptük a 10. falut, mert ott olyan rossz és sáros volt az út hosszú kilométereken keresztül, hogy nagyjából 15-el haladva is tetőtől- talpig sáros lett a kocsi, és ahogy ki és be szálltunk, még a belső tér is úszott, no de sebaj. Az fontosabb, hogy nem szakad ki tőle az egész futómű, mert akkor ott még ez is megfordult a fejemben bizonyos kocsiból érkező zajok hallatán. Egyébként nem jellemzőek a nagyon rossz utak, mint, ahogy azzal nagyon is riogattak minket, sőt sok esetben kifejezetten kellemesen csalódtam, de azt hiszem sikerült nagyon jó érzékkel megtalálnunk egész Románia két leghasználhatatlanabb útját.

Mindenképpen fontosnak tartottam azt, hogy egy idegen helyen, főleg nekem, mint rosszul tájékozódó és nyelveket nem jól beszélő nőnek, ne legyen gondom azzal, hogy minden utcasarkon kérdezősködjek, vagy egy térképpel a kezemben nekihajtsak valaminek, úgyhogy gps-t kellett szereznem. Szembesülnöm kellett vele, hogy az nem úgy van, hogy van egy készülék, amire olyan térképet töltesz, amilyet akarsz, hanem van olyan, ami csak Magyarországi, és van, ami Európai. Olyan opció, hogy világtérképet tartalmazzon valamelyik készülék, nem is volt. Miért is hagyná el egy magyar Európa határait… Szóval lehet, hogy átvertek, de megtehették, mert nem értettem hozzá. Szóval a régi Magyarország térképpel rendelkező gps ment a lecsóba, vennem kellett egy újat, amin rajta van Erdély… azért ez egy kicsit paradoxon és szomorú dolog, ha jobban belegondolunk… (Ez nincs benne a fent említett keretbe, ez amúgy 38 ezer forintba (506 ron- újabb értelmetlen vagizás) fájt, de „live” alkalmazása van!!!! = épp annyit téved, mint bármelyik gps, csak drágább).

A következő feladat az út megszervezése, és a szállások lefoglalása volt. Ez, mivel többnyire valakihez mentünk, nem volt olyan egyszerű feladat, de azért sikerült összehangolni több nekifutás után. A maradék szállást a booking oldalán foglaltam, mert itt volt a legolcsóbb, a legegyszerűbb, és van egy telefonos alkalmazása is, ami folyamatosan jelezte, hogy milyen szállások vannak lefoglalva, mikorra. A végén már más ajánlatot nem is néztem, minden szállást ezen az oldalon foglaltam, és meg voltam elégedve vele. Például a szállások címe és telefonszáma is offline, az applikáción keresztül elérhető volt, és szükség is volt rá. Alapvetően nem ajánlott rossz helyeket, és tényleg nem volt drága 3-5 ezer/ fő/ éj (40-66 leu- és itt most nem indokolatlan végre a vagizásom) között mozgott az áruk.

Mivel régi, klíma nélküli autóval rendelkezem, a legnagyobb ellenségünk nem a kilométer sora volt, hanem a hőség. Gondolkodtam autós hűtőtáskán, de végül egyik boltban sem találtam, rendelni lehetett volna 20 ezer (nem tudom, mikor fogok róla leszokni, de most nagyon ráálltam, hogy tudni akarom mindenről, hogy hány lej, és ez 266.) körüli összegért. Végül kicsúsztam a határidőből, és nem rendeltem meg, de nem is volt nagy gond, mert a szuper, live-os, menő és méregdrága gps fél óra után lemerült, és csak szivargyújtóról méltóztatott tovább működni. És persze nem időbe szólt, hanem kiírta, hogy lemerülök, és elvette a térképet akár a legnagyobb közlekedési káosz közepén is, ami roppant mód alkalmas táptalaja volt, a magyar nyelv szélső spektrumainak kitörésére, majd nagyjából 3 perc alatt ki is kapcsolt, még mielőtt túlélhette volna az ember és leállhatott volna egyet dugni. Úgyhogy nem tudtam volna kihasználni az autós hűtőmet. Helyette vittem jégakkukat, de azok meg kiengedtek elég hamar és a legtöbb helyen nem volt lehetőség lefagyasztani őket, így ez sem bizonyult a leghatásosabb megoldásnak. Ráadásul az első nap sikerült tönkretennem a hűtőtáskám cipzárját is, úgyhogy megveregettem a vállam, mennyire körültekintő voltam. A tanulság az, hogy venni kell egy klímás kocsit… Persze ha nem utazgatnék, mondjuk Erdélybe, akkor már lenne is rá pénzem… de hát… én utaztam inkább…

Az egyik legfájóbb pontja a szívecskémnek, hogy az ajándékokat, amiket fejben vinni akartam, nem tudtam. Pusztán félelemből, hogy a határon majd jól megvámoltatnak, vagy lecsuknak, vagy nem engednek át, ezért a tervezett alkohol és dohánymennyiség felét sem vittem magammal. Pedig egy minőségi egri bor, vagy egy tokaji szerintem jó ajándék… pláne egy rekesszel… Egyébként a jelenlegi jogszabály szerint 40 szál vagy 50gram dohány és 4 liter bor személyenként a maximum limit, amit még vámmentesen át lehet vinni. Mi ezt igyekeztünk betartani, bár mindenki azt mondta, hogy felesleges ezen aggódnom, nem fognak vele törődni, de én nyuszi vagyok. (Ez azt is jelentette, hogy a saját fogyasztásra szánt cigi sem lehetett egy csík, maximum két doboz…)

Egyébként vettem, kemény 2000 ft-ért (háh, majdnem elfelejtettem indokolatlanul ideírni, hogy 27 lej) egy Erdélyről szóló útikönyvet. Őszintén nem sok hasznát vettem. A fele kamu, vagy már nem aktuális információ, a 264 oldalból mindössze 10-et találtam az út sokán hasznosnak, amit netről is kinyomtathattam volna. 2014-es jogszabályok vannak benne, és fals címek, ahol szállást lehetett volna foglalni. Hála égnek a vészhívásokat és a nagykövetségek számait nem volt alkalmam leellenőrizni. A román nyelvi segítség nem sok benne, ami nagyjából az életben maradáshoz szükséges kifejezés lett volna, mint például a kérek (As vrea), hol (undo) van (este). Az egyáltalán nem jött be, hogy mindenhol beszélnek magyarul, még a Székely területeken sem, sőt az utazásunk nagyjából egyharmadán nem hallottunk magyar szót. Már az első kávézóban, ahova betértünk nem beszéltek magyarul. A legtöbb helyen viszont legnagyobb meglepetésemre bejött az előzetes jóslat, hogy tudnak németül, de volt több olyan hely, ahol csak angolul lehetett szót érteni. És még meglepőbb, hogy találkoztunk több olyan román állampolgárral, aki beszélt legalább egy kicsit magyarul. (Közülük egy nem igazán a kapcsolatépítésre használta tudását.)

A személyes holmik pakolásánál úgy éreztem, hogy eltúlzom egy kicsit a dolgokat, de a végén nem volt egyetlen egy olyan holmi, amit ne használtam volna. Kellett nagyon nyári ruha is és hosszúnadrág- pulcsi is, főleg a hegyvidéken, este igencsak lehűlt a hőmérséklet. A varrókészlettől az esernyőig, az edzőcipőtől a topánkáig, a hajszárítótól a vasalóig minden előkerült. Az egyelten, amit nem használtam, mert mindenhol meglepő tisztaság fogadott minket, az a domestoszos kendő volt. Az előzetes vélemények alapján készültem arra, hogy majd takarítanom kell, meg hogy bolhák lesznek az ágyban, de mindenhol ennek a teljes ellentétét tapasztaltuk, úgyhogy én ezt csak cáfolni tudom, sőt azt is ki merném jelenteni, hogy jobb a – rend és tisztaság- helyzet, mint nálunk.

Ami egyáltalán nem jött be, az az, hogy a határ közelében váltsunk lejt. A határ utáni első bódéba bementünk és olyan áron váltották be a forintunkat, hogy csak kamilláztunk. Még a határtól 400 km-re is jobb árat kaptunk volna érte, de késő bánat. Azért én ezzel a borzasztó összeggel számolom át a lej forint váltásokat. Legközelebb biztosan előre váltok.

Előzetesen mondták még nekünk, hogy ahol lehet, érdemes kártyával fizetni, mert napi középárfolyamon váltanak. Ez bejött, és nem kellett aggódni, hogy elfogy a keret, egy jó darabig legalábbis. A készpénz felvétel kártyáról azonban húzós… 100 lejt vettem fel, az olyan 7500 forint, amire 1203 forintot kellett ráfizetnem. (Az sms két nappal később érkezett, amikor már átjöttem a határon.) A baj ott van, ahol nem szeretik, ha kártyával fizetnek és ez elég kiszámíthatatlan. Nagyon sokáig ezzel nem volt gondunk. Aztán egymás után elég sok helyen is. Volt olyan szállás, amit azért választottam, mert lehet kártyával fizetni, de mire odaértünk már „nem lehetett”… pont elromlott a terminál… Egy boltban is volt, hogy nyújtottam a kártyát és láttam a terminált is, de közölték, hogy nem működik. Persze ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem igazmondásukat. Így történt, hogy minden előzetes kalkuláció ellenére le kellett vennem még készpénzt.

Az autópályamatrica hasonlóan kardinális kérdés volt és örülök, hogy nem azokra hallgattam, akik az utolsó lehetőségnél akarták velem megvetetni. A román utakon egyébként teljesen váratlanul egy ártalmatlannak tűnő autóúton képes egy „roviniete” tábla elénk ugrani, ami elég félelmetes lett volna, ha nem fedeztem volna fel, hogyan lehet e-matricát vásárolni. Mindössze 31.53 (kb. 2500 ft) lejért cserébe békésen szeltem a halálkanyarokat Erdély hegységeiben. Ezzel szemben a magyar autópályadíj a duplája volt (4970 ft), igaz, itthon ki is tudtuk használni, mert volt egy szakasz, ahol teljesen lezárták az ottani autópályát, és előre nem szóltak sehol. (hiszen azt úgy kell építeni, nemde…) Így történt, hogy 6 és fél óra alatt tettük meg egy olyan utat, ami eredetileg négynek tűnt, és amit itthon baleset miatti araszolással együtt is három óra alatt ejtettünk meg.

A telefonálás is meglehetősen változó, és nagyrészt szolgáltató függő. A 70-es szolgáltató napi!!! 990 forintot levon már egy híváskezdeményezésnél, vagy egy érkezett smsnél is, és a megemelkedett percdíjak még erre rájönnek. A 30-asok 90 forintért beszélnek percenként, nincs külön költsége a híváskezdeményezésnek, az sms is olyan 40 forint körüli és a külföldről (vagyis Magyarországról) fogadott hívás is olyan 40 forint percenként, ami egyáltalán nem egy vállalhatatlanul magas összeg. Egyedül a mobilnet, ami 120 ft lett volna, de azt nem kellett használnom, ugyanis kis hazánkkal ellentétben, ott MINDENHOL van ingyenes Wifi. (Mivel előfizetéses vagyok, majd a számla megérkezésekor tudom meg, ha a valóság nem egyezik ezekkel az információkkal.)

Amire előzetesen fel voltunk készülve, az a rendőrségi zaklatás, de azt teljes mértékben megúsztuk. A szabályokat, főleg az elején túlságosan betartottuk, nehogy céltáblává váljunk, amivel viszont életre hívtam egy másik jelenséget, a közutakon való felháborodást. Hajmeresztő előzések és ledudálások következtében beláttam, hogy jobb egy kicsit szabálytalannak lenni, mint felmérgesíteni a 30-as táblánál 130-al beláthatatlan kanyarban előző márkás kocsival rendelkező helyit. Így talán néha átestem a túloldalra és a végén én magam is valóban szabálytalankodóvá váltam. Egy szaftos csekket legalább várok és reménykedem, hogy szabályosan be tudom-e fizetni, mert állítólag az sem olyan egyszerű.

A sebességkorlátok voltak még teljesen félrevezetők. Az interneten igazán hasznos információt nem találtam, a kiskönyv, amit vettem azt mondta, hogy 80 km/ h a maximális sebesség, erre a határnál szépen fel volt tüntetve, hogy lakott területen belől 50, kívül 100 km/ óra. Az már más kérdés, hogy a gps szinte minden második útra azt írta, hogy 90, és csak néha, hogy 100, ezért sokszor tanácstalan voltam, hogy mi alapján állapítja meg ezt a sebességhatárt, de végül kockáztattam és reménykedtem. Ezzel szemben, amikor Magyarországra visszaérkeztünk, fel volt tüntetve a járművek és úttípusok komplett táblázata, amiből ember legyen a talpán, aki kihámozza, hogy mikor mennyivel lehet menni. Úgyhogy én ezt a pontot most kivételesen a Román közútfelügyeletnek adom, remélve, hogy sosem tudom meg, hogy mitől lettek (volna) bizonyos utak 90-es sebességűek.

Az biztos, hogy nem bántam meg az alapos tervezést, mert elsőre fogalmam sem volt, hogy mit vállalok. Hátránya az volt, hogy sok olyan spontán program maradt ki, amit csak a pihenés kárára vagy plusz napokkal tudtunk volna megoldani. Nem bántam, hogy nem céltalanul lébecoltunk, de legközelebb már biztosan kicsit lazábbra veszem majd a dolgokat. Remélem minél előbb lesz legközelebb. Ha rajtam múlna, már holnap el is indulnék vissza.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés