Krasznát nehéz szívvel elhagyva egy csomó feldolgozandó élmény és gondolat, na meg értékes emberi kapcsolatok gazdagítottak minket, a veszteségünk pedig az autó tisztasága és egy összetört Egri bikavér volt, amit ajándékba szántunk. De nem torpanhattunk meg, várt ránk még 8 nap és egy csomó látnivaló.

A táj útközben valami fenomenális volt. Már odafelé volt szerencsénk 7% os emelkedőhöz a hozzá tartozó hegységgel, de közben esett, így nem láthattuk a tájat teljes pompájában. Ekkor viszont napsütéses időben vághattunk neki a hegyeknek, és így valami elképesztő volt. Úgy kanyarogni a kietlen utakon, hogy szinte körülölel a természet, egy lejtőn lefelé suhanni miközben szemben már egy másik emelkedő dús erdői fogadnak… ez egyszerűen leírhatatlan érzés. Tudom, hogy a fényképezőgépem már újkorában sem volt csúcsminőségű, és már régi is, de ezt a látvány nem tudja visszaadni a legmodernebb csúcsgép sem, sőt még körülírni sem lehet. Előtte is biztos láttam hasonlót, de akkor a látvány nem érintett meg, van valami varázslatos az Erdélyi hegyekben, amitől olyan meseszerűeknek tűnnek. Mentségemre szóljon, hogy síkvidéken nőttem fel, és a hegyek sosem vonzottak, túrázni sem szeretek, és emlékeimben élénken él a gyerekkori nyaralásaim alkalmával Balatonalmádin magasló egyetlen csúcs, ami köztünk és a strand között állt. Még kocsival is nehéz volt felkapratni rajta, gyalog meg pláne borzasztó volt naponta kétszer, pedig az csak egy dombocskának számított. Viszont itt csúcsok között olyan érzés volt, mint hullámok tetején száguldani, vagy meglovagolni egy vad lovat. Bele lehetett szédülni a természet erejébe és szépségébe. Nagyon élveztem. Van egy hely felénk, amit nagyon szerettem, egy autóút beletorkollik egy főútba, és ahogy közeledik a stoptáblához az ember, szemben egy domboldalon erdő növekszik és bontakozik ki. Szerettem arra járni, megcsodálni minden évszakban és egy pillanattal mindig tovább álltam annál a kereszteződésnél, mint kellett volna, még akkor is, ha éppen siettem. Na, most ezt itt megkaptam százszoros mennyiségben.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Amikor már fáradni kezdtem, vagy gyötört a hőség, esetleg pont, hogy nagyon fáztam, vagy fájt valamim, vagy türelmetlen voltam, akkor elég volt annyi, hogy eszembe jusson „de hát ITT vagyok” és máris elfelejtettem minden gondomat. Ez az érzés felülírt mindent és belül ettől az érzéstől folyamatosan mosolyognom kellett. Infantilis lokálpatriótaként éltem az életem, és mindig volt bennem egy vágy, hogy elszakadjak, de ezt most először tettem meg. És rájöttem, hogy élvezem. Még ha fárasztó is vagy néha adódnak problémák, igenis megéri vágyni arra, hogy a következő hegycsúcsra is felkanyarodjunk, megnézzük, hogy mi van mögötte, és egy pillanatra megállni és megcsodálni azt. Sok értelemben megváltoztam ennek az útnak a hatására, és ezt a változást szeretném elixírként palackozni és otthon tárolni a spájzban, hogy reggelente a kávémba csepegtessek belőle. Tovább akarom szelni a szerpentineket, meg akarok küzdeni a lehetetlen hajtűkanyarokkal, melyek egyből éles emelkedőbe csapnak át, és a látótávolság alig két méter. Még akkor is ezt akarom csinálni, ha közben ledudálnak, és életveszélyes szituációkba keveredem mások miatt, mert ez része az utazásnak.

Mert, hogy ez történt, rám dudáltak és olyan agresszíven követtek, vagy próbáltak megelőzni, hogy inkább félre álltam, mielőtt valami nagyobb baj lesz. Minden sebességkorlátozást betartottam kezdetben, aminek a többsége nyílván a hozzám hasonló kezdők miatt, illetve a téli időjárás veszedelmei miatt van kihelyezve, és pont ezért a nyári tökéletes útviszonyok között senki nem olyan hülye, hogy betartsa a sebességkorlátozásokat, csak én, aki paranoiásan fél attól, hogy a rendőr pont rá vadászik.

Amúgy rengeteg rendőrrel találkoztunk az utakon, utak mentén, és talán nem melengette meg a szívüket a jelenlétünk, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha kifejezetten vadásznának ránk. Ezen elgondolkodtam. Miért is féltem ettől? Mert mondták. Ez már egy előítélet. De lehet, hogy így volt, csak megváltozott. Egyrészről az Európai jogrendszer megvéd minket, mint Uniós állampolgárokat még a számunkra ’zord’ Romániában is, és ezt nyílván a rendőrök is tudják. A rendőri túlkapásoknak pedig csak akkor van értelme, ha büntetlen marad. Persze lehet olyan szituáció, amikor a jogsértés határait nem átlépve még nehezebbé vagy még megalázóbbá tesznek egy helyzetet, ezt nem kétlem. A szívemre teszem a kezem, és bevallom, lett volna alkalmuk lecsapni rám apróságok miatt, és legalább egy kicsit a sarkamra lépni, mégsem tették. Viszont azt hallottam több helyen is, hogy a záróvonal átlépésre nagyon pipák, és ezt meg tudom érteni. Talán egy rutinos sofőr tud reagálni egy őt megelőző szabálytalankodóra, de egy kezdő biztosan nem, vagy elég egy kevésbé éber pillanat, esetleg korlátozott látásviszonyok, máris ott a baj. Én még szaggatott vonalnál is dübörgő mellkassal előztem a hegyekben, szóval meg tudom érteni. Több helyen olvastam, hogy indokolatlan helyekre is tesznek záróvonalat, csak azért, hogy büntethessenek. Én ezt maximálisan cáfolom. Nagyon csalóka tud lenni egy ilyen út, főleg hegynek felfelé, nem lehet biztos benne senki, hogy milyen sebességkülönbséggel képes előzni. Elég egy ütemvesztés, egy visszaváltásnyi idő, máris vészesen közel került egy beláthatatlan kanyar, ahol egy mit sem sejtő autós maximális sebességgel közelít felé, és az ütközés elkerülhetetlen. Ráadásul itt majdnem teljesen biztosan halállal végződik egy ilyen találkozás, hiszen nem „csak” az út melletti árokba csapódnak a felek, hanem az egyik egy fatörzsekből álló „falnak” a másik meg megy le szépen a meredek hegyoldalon, és ki tudja hol áll meg. Úgyhogy én azt mondom, hogy jogos, a vonal is és az esetleges büntetés is.

Viszont… azért bőven akadnak nem egyértelmű közlekedési szituációk, egy kanyar miatt kirakott, mégis kilométereken át tartó 70-es táblák, amiknek a feloldását hosszas viták sora dönthetné csak el, hogy melyik kis beugró számított kereszteződésnek, vagy sem, és erre vezetés közben nincs sok esélye az embernek. Ha pedig megállít a rendőr, akkor meg a nyelvi korlátok szabnak gátat a vitának. Szóval elég sok ilyen értelmetlen paradoxon van. Mondom ezt úgy, hogy szinte minden ilyen helyzeten felülkerekedtem, ami vitás helyzeteket szülhet, kiskapukat adhat egy esetleges rendőri intézkedésnek. (mert töprengésemmel magamra vontam a közlekedők haragját). És hozzá kell tennem gyorsan azt is, hogy vannak közlekedési szituációk, amik értelmezhetőbben vannak jelölve, mint nálunk. Sosem kellett keresgélnem kanyarodáskor a sávomat, egyszer tévesztettem el lehajtót, nem voltam olyan helyen, ahol később kiderül, hogy nem mehettem volna, (legalábbis tábla miatt nem) és nem is kellett lelassítva gondolkodnom ilyesmiken. Úgyhogy ha eddig ez nem is volt az erősségük, én azt mondom jó úton haladnak a közlekedési szituációk egyértelművé tételében. Van még hova fejlődniük, de ezen a téren nem rosszabbak nálunk.

Arra már kezdek rájönni, hogy ahány ország, annyi szabály a körforgalmak használatára. Vannak olyanok, akik addig indexelnek, amíg a körforgalomban vannak, és ha abbahagyják, azzal jelzik a távozásukat, ezt azért tudom, mert egy szegény külföldi sofőr ezzel okozott balesetet nem messze tőlünk. Mi úgy használjuk, hogy kitesszük, ha távozni akarunk, ami nekem a leglogikusabb használati elvnek tűnik. És mint kiderül, Romániában elvileg akkor is kell használni, ha belépsz a körforgalomba, meg akkor is, ha kilépsz. Hát ezt én nem tudtam megvalósítani, nem értettem, nem volt logikus számomra, és ezért nem is akartam elsajátítani. Egyébként is egy stresszes dolog ez a többsávos körfogalom dolog számomra, és főleg a nagyvárosokban mindenhol legalább két, de volt ahol négysávos körforgalmak voltak. Megoldottam, de nem volt könnyű.

A közlekedés érdekességei voltak még a kóbor kutyák, minden mennyiségben, sőt falkában is láttunk az erdő szélén párat. A kamikaze madarak… komolyan kiakasztott, hogy mindig az utolsó utáni pillanatban repültek el az útból. És külön érdekesség a folyton felbukkanó lovaskocsik látványa, kerülgetése.

Az biztos, hogy végig nagy szerencse kísért minket az úton. És nagyon jó érzés volt a tudat, hogy Erdélyben vagyunk, ami meghatározta az alapvető hangulatunkat és a problémákhoz való hozzáállásunkat. Talán magyarnak lenni általában kesergés és tétlenséget jelent, mégis ott elöntött az optimizmus, hogy nem muszáj így lennie. És vicces volt, hogy minden helyszínt úgy hagytunk el, hogy már azon gondolkodtunk, hogy mi hogyan élnénk és boldogulnánk ott el. Valahogy mindenben megtaláltuk önmagunkat és mindenhol el tudtuk volna képzelni az életet. Az ingatlan árakat is megnéztük majdnem mindenhol, és megállapítottuk, hogy annyival sajnos nem olcsóbb, hogy könnyedén válthatnánk. Kolozsváron fesztiválszervezőnek képzeltem magam, Aradon magyar boltot akartam nyitni, Csíksomlyón is vettem volna egy hegyre néző házat, Törcsváron szállodát akartam üzemeltetni és Sepsiszentgyörgyön is nagyon otthonosan éreztem magam, egy biztos alapként gondoltam rá, egy biztos pontként az ismeretlen dzsungelben. Így kezdtem megérteni, hogy mit jelent Székelynek lenni. Őket valahogy nem tudták kikezdeni, pedig biztosan megpróbálták, de a székely büszkeség és összefogás elegendő volt ahhoz, hogy bástyaként védjék magukat a külső erőktől. Ezért én is büszke vagyok rájuk. Ahogy az összes magyarra, akit nem tört meg és nem rogyasztott térdre egy idegen hatalom. A szememben hősök. És pont azért volt annyira reményteli és büszkeséggel eltöltő érzés belépni a hősök földjére. Akik itt élnek, ők példát mutatnak nekünk abban, hogy mit jelent magyarnak lenni, és ahhoz még a nehézségek ellenére is alkalmazkodni. Eközben azt is éreztem, hogy ők ennek egyáltalán nincsenek tudatában, ők megtörtek és keserűek sok szempontból, mégis tovább haladnak az úton.

Az utam fő célja az volt, hogy megismerjem az itteni embereket és viszonyokat, és azt gondolom, hogy amit megismertem, abban csak pozitívan csalódtam.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés