Kolozsvárra vezető utunk kellemes izgalmát hamar felváltotta a kétségbeesés, amikor szembesültünk vele, hogy mekkora városba érkeztünk. A közlekedési morál olyan „pesties” volt, amit én nem szeretek, és kerülöm is, amikor csak lehet. A bennem lévő feszültséget fokozta, hogy nem találtam egy parkolóhelyet sem a megbeszélt találkozóponton. Többször segítséget kellett kérnem, ami roppantul bosszantó volt. Aztán, amikor sikerült találnom egy legalább várakozásra alkalmas helyet, akkor meg hiába tettem ki az indexet, egy autós az előzésembe kezdett, amit én később vettem észre, ezért majdnem nekimentem. Úgyhogy a ’Kolozsvári közlekedés sokk’ igen meghatározó élmény volt. Ezt tetőzte, amikor párhozamos parkolásnál még neki is tolattam egy kiálló vasfütyinek. Tehát Kolozsvár első ránézésre elég kellemetlen helynek tűnt, én meg nagyon elkeseredetten vetettem rá az első pillantásaimat. Nem mondom, hogy könnyű dolga volt ezek után a városnak, hogy magába bolondítson, de sikerült neki is.

El tartott egy darabig, amíg rájöttünk, hogy Kolozsvár gyakorlatilag Erdély fővárosa. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden magyar és mindenhol magyarul beszélnek, csak mind történelmében, mind hagyományaiban ez a város rendelkezik a legstrapabíróbb gyökerekkel és a legnagyobb erélyességgel, ami a román elnyomást illeti.

Miután elmentünk a helyi magyar étterembe (logikusan) román ételt kóstolni, (talán mics volt a neve, de nem tom…) már újult erővel voltunk képesek megmászni a Fellegvárhoz vezető utat. Én várra számítottam, de csak egy emlékmű volt, és még annak sem túl nagy, de hát nem a méret a lényeg, ugyebár… Viszont a kilátás a városra kárpótolt minket a felfelé útért. A város hosszúkás alakban elhelyezkedő sűrű gótikus, reneszánsz és barokk stílusjegyeket viselő makettje rajzolódott ki előttünk, némi kommunista körítéssel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Szent Mihály- templom dominánsan uralja a város képét távolról és közelről egyaránt. Az 1405 óta álló templom dominánsan végigkíséri a város történelmét is. A város Mátyás korában kezdte felvenni a mai formáját, és megszépülni. „Kincses Kolozsvár” idejében, amikor gazdag iparos és kereskedőváros volt, tovább nőtte magát természetesen magyar városként. Amikor megalakult az Erdélyi fejedelemség (1570) a város teljesen kivirágzott. Országgyűlések tucatjai zajlottak itt, a felvilágosodás egyik forrópontja volt, Főkormányszék volt több alkalommal is, itt alakult meg az első magyar állandó színház, 1848- ban itt mondták ki Erdély és Magyarország egyesülését, csak hogy néhány dolgot említsek. Elsőre úgy tűnik itt a román és a magyar művészet és kultúra képes egymást nem kiirtva együtt élni. Itt van például a legnagyobb, magyar nyelven is hallgatható egyetem, ahol semmilyen formában nincs szükség annak a nagyjából 8000 diáknak a román nyelvre a diplomája megszerzéséhez. A wikipédia szerint az itteni magyar szakok adják teljes Erdély diplomás magyarjainak 80%-át. Az egyetem egy magyar és egy román tudós nevét viseli (Babes- Bólyai), de mint kiderült, kényszerrel egyesítették a román és a magyar egyetemet. Ebből is látszik, hogy első ránézésre tűnik békés együttműködésnek, ha az ember jobban belelát, rájön, hogy a román kultúra élősködőként táplálkozik a magyar értékekből, érdemekből és büszkeségeit használja fel önös célokra. És ezt azért teszi, mert megteheti. Mert az ő tulajdona, az ő területe, az ő zsákmánya.

Ebben a történelmi városkában megcsapott a történelem szele. Hogyan is történhetett az, hogy Románia ilyen jó alkupozícióba került? Lássuk csak. Az Antant, aki mindent megtett volna, hogy gyorsan megfékezze a Monarchiát, megpróbálta hadba csábítani az akkor még normál méretű Romániát. Addig kérették magukat, amíg fel nem ajánlottak nekik a segítségét cserébe egy jó nagy területet. A megállapodás megszületett, és Románia belépett a háborúba. A felkészületlen Erdélyben túl kevés katona állomásozott, mert a háborút nyugat felé folytatták, ugyebár. Könnyedén elfoglalták Erdélyt. Aztán jöttek az osztrák csapatok a megsegítésünkre, vissza is verték a román sereget Bukarestig. Egyedül Moldova északi csücskét tartották még egy darabig, aztán fegyverszünetet kértek. Vagyis igazából csak annyi volt a feladatuk, hogy zavarjanak meg minket, kicsit ziláljanak szét és lepjenek meg, az már nem számít, hogy igazából elbuktak. Hát így szerezték meg„dicső győzelmük” zsákmányaként meg Erdélyt.

A templom előtt egy óriási szoborcsoport áll, ami letagadhatatlanul magyar vonatkozású, és mivel az Unesco ’műemlék- szobor jegyzékén’ az ötödik helyen áll, ezzel az előkelő hellyel a világörökség részévé vált, így nem valószínű, hogy egykönnyen el tudnák onnan tüntetni, ha el akarnák. Mátyás király nyugodt lovon szemléli a messzeséget, miközben alatta hűségesei állnak, Magyar Balázs (Mátyás hadvezére), Kinizsi Pál (temesi bán), Szapolyai János (nádor) és Báthori István (erdélyi vajda), és kezükben hozzák a nyertes csaták jelképeit, amit a németek, törökök, moldvaiak és csehek ellen vívtak.

Nem igazán éreztem a magyarok jelentétét, nem beszéltek magyarul a boltokban és az utcákon sem, ezért el kezdett érdekelni, hogy mégis hány magyar éldegél itt. A századfordulón a magyar ajkú lakosság aránya 80% volt, és az 1. világháború után (milyen meglepő) drasztikusan csökkent a számuk. Az útikönyvem szerint nagyjából 50 ezer magyar él itt már csak, ami a város lakosságának mindössze a 15%. Hogy alig 100 év leforgása alatt hova tűnt az a 65%nyi magyar lakosság… belegondolni sem merek. De az a 15% kitart és küzd, és tesz. Például a Kolozsvári magyar napok rendezvénysorozattal, és rendszere magyar programokkal élénkíti a magyar kulturális életet. A városban egy gyönyörű épületben működik a magyar színjátszás és opera, ahol színvonalas előadások várják a kultúrára éhezőket a magyar előadásokra, ami, mint később kiderül világhírű.

Az egyik érdekes látványosságot, csak akkor vesz észre az ember, ha felhívják rá a figyelmét, ami a „tükörutca”, ahol az utca két oldalán található épületek tükörképei egymásnak. A várost az 1894- től felvirágoztató palotája a Continentál Szálló, ami egykor a luxus legmagasabb fokát képviselte, több száz szobával, híres vendégekkel, társasági eseményekkel, egyedülálló kinyitható tetőterasszal. A régi, nemesi világrend megszűnése és az egyéb történelmi hatások azonban a szálloda végét jelentették. Több évtizedig állt romos, lepusztult állapotban, mígnem végre elkezdték egy baleset után restaurálni. Reméljük sikerrel.

A Házsongárdi temetőt 1585- be hozták létre a nagy pestisjárvány idején, korábban a Szent Mihály- templom körül volt a temető, vagyis a mai templomkert, és a főtér az egykori sírok felett épült fel. A temetőben egyébként számos híres személy sírja található. A temető érdekessége, hogy bárki vásárolhat ide sírhelyet vallástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül. A romániai műemlékvédelem alatt álló terület.

A városban nem kell sokat mennünk, hogy a „hírhedt” szegénységgel találkozzunk. Kéregetők szinte minden utcasarkon voltak, és ha nem adtunk nekik, akkor románul szidni kezdtek minket. Még szerencse, hogy (mi) nem értettük. Éjszaka pedig a legforgalmasabb pontokon aludtak el, és senki nem foglalkozott velük. Persze nálunk törvény tiltja a kéregetést és a koldulást, no meg az utcán éjszakázást, tehát nálunk sem volt jobb a helyzet, de tényleg nyomasztó, hogy nem tud úgy lépni az ember, hogy ne zaklassák. És persze az ember sajnálja is őket, de nem így és nem ott tud segíteni rajtuk, azzal a pár banival. Ha mindeninek csak egy 50 banist adtam volna, elég hamar befejeződhetett volna a nyaralás.

Ami érdekes volt még, az a kollégiumok, avagy „bentlakások” környéke. Egy egész utca étterem és kávézó, rengeteg vásárlási lehetőség és nagyon pezsgő élet biztosítja az egyetemvárosi hangulatot. A bentlakások ennek ellenére mégis nyugodt helyen vannak, csendes lakóövezetben.

A szórakozóhelyek, éttermek árai többnyire megegyeznek a mi pesties árainkkal, vagyis hamar elszaladhatott volna velünk a ló, de ésszel elkerülhető a túlköltekezés. No meg a helyi árakat jól ismerő segítőkkel, akik óvták pénztárcánk tartalmát, amennyire csak lehetett.

A városban itt is érezhetőbb volt a rendőri jelenlét, mint nálunk, nyilván a bűnözés visszaszorítása, bűnmegelőzési szándékkal. Nem az a fenyegető jelenlét, hanem az a rendfenntartó jelenlét. Számomra megnyugvást adott ez a tény, hallva a sok rémtörténetet az e-táji zsebtolvajlási szokásokról. Egyébként ezért is volt frusztráló a koldulás, hiszen lefoglalják a figyelmedet egy forgalmas helyen, ahol emberek tucatjai haladnak el melletted. Ha pénzt adsz, akkor előveszed a pénztárcádat, amit utána látják, hogy hova rakod vissza. Szóval egyértelműen kell egy alapvető észnél lét.

A városkát átszelő folyócskához, a Szamoshoz igen belsőséges viszony fűz, mondhatni intim, mert elpanaszoltam neki jó pár gondomat. Üdítő látvány az a kis víz a nagy város közepén. Sajnos nem sikerült a hétvégi éjszakai életet felderítenünk, hiszen mentünk tovább, de hétköznaphoz képest egész élénk volt az éjszakai élet, és meglehetősen multikulturális. A szórakozóhelyek persze hétköznap itt is bezárnak korábban. Azért sikerült megtalálnunk a hangulatunkhoz és az alkalomhoz illő szórakozási lehetőségeket. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem szívesen sétáltam volna egyedül az éjszakában, sőt igencsak megnyugtató volt körünkben egy férfi jelenléte. Az utcák épp csak annyira kivilágítottak, épp csak annyira népesek, hogy egyáltalán el merjen indulni az ember.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A hangulatot, a város lüktetését vendéglátóink tették még érezhetőbbé és élvezhetőbbé, így lett ez a város talán leginkább szívünk csücske, a legtöbb élményt itt szereztük, és itt kezdtünk el igazán felszabadulni. Belepillanthattunk abba, hogy akármilyen nehéz, és akármilyen mostoha is itt magyarnak lenni, azért jó is. Gyakran hallom a kérdést, és bennem is felvetődött már, hogy ha ilyen rossz ott nekik, akkor miért nem költöznek hozzánk? Hiszen házat kapnak, és munkát. Hát itt elkezdtem megérteni, hogy mit jelentene ez nekik. Igenis ez a „mi” földünk, ő otthon, a haza. Ezt a földet bizonyíthatóan magyarok lakták már a honfoglalás korában is, én nem volt olyan hatalom, vagy nemzet, aki végleg megtörte volna őket, akinek igazán behódoltak volna, aki mellett ne érvényesültek volna. Ha el kéne hagyniuk végleg ezt a földet, akkor az olyan, mintha egy fát áttelepítenének gyökerek nélkül. Persze semmi gond nincs azzal, ha hozzánk költöznek, de a szívük egy része mindig ottmarad. Vannak, akiknek zubog az ereiben őseinek vére, akik nagy küzdők voltak, nagy építők és újítok, büszkeséget hagytak hátra az utódaiknak, amiről érthető módon semmi pénzért nem mondanának le. És méltók vagyunk-e mi, határon belül élő magyarok erre az örökségre? Törekednünk kellene rá. Én azt éreztem itt, mintha otthon lennék, mintha a föld ereje, a levegő összetétele, vagy a dombok és hegyek körülöttünk megvédtek volna minket minden igazán károstól és ármányostól. Mintha az egykori magyar istenek élnének itt. És talán élnek is egy közeli erdőben, ahova sajnos nem tudtunk eljutni, de majd legközelebb.

Alapvetően egy helyen akkor érzi jól magát az ember, ha van egy biztonságot jelentő szállása, és van egy megfelelő ágya. Nekünk szerencsénk (és profi házigazdánk) volt, mert a helyi Ferences rend befogadott minket vendégházába. És tényleg szuper volt, mint egy panzióban, és nagyon jó helyen, mindenhez közel, az óváros történelmi épületeivel körbevéve. A rend munkája meglehetősen sokrétű, még úgy is, hogy csak életképeket láttam belőle. Befogadnak, akit tudnak, az udvaron gyerekek játszottak és anyák beszélgettek. Nem tudom, hogy kik ők és hogy kerültek ide. Csak láttam, hogy az egyik testvér nyakába ugrik egy kislány, és hallottam, ahogy rendszeresen magyarul beszélgetnek körülöttünk. A szerény körülmények ellenére még így is rendszeresnek tűnő hidegélelem osztás van a templom előtti téren. Mindezt úgy, hogy a rend hivatalosan fel lett oszlatva, jelenleg állami tulajdonban van, és állami kegyelemből működhet, legalábbis az online források szerint. Mindenképpen áldásos az ő tevékenységük, és remélem, hogy egyszer egy kicsit segíthetem őket valahogy.

A város felszínének egy nagyon kicsit részét, a hangulatának egy nagyon kis szelét lehet megérezni két nap alatt. Amit ennyi idő alatt látni, érezni, tudni lehet, azt mi megtettük. De ez a város túl sokrétű és túl színes ahhoz, tele rejtett ajtókkal és csodákat mutató ajtókkal, aminek a felfedezéséhez ennél jóval több időre lenne szükség. Mindenesetre szólított minket a következő állomás, és magunk mögött hagytuk a nyughatatlanul nyüzsgő várost, azzal a vággyal, hogy egyszer visszatérhessünk ide.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés